Paradicsom

Tegnap bejárjuk Románia néhány köztudottan legszebb vidékét.

Akaratom ellenére össze kell hasonlítanom magamban esztétikai, anyagi és megtett távolság szempontjaiból azokkal a külföldi nyaralásainkkal, amik nem csak rengeteg logisztikával töltött időt, hanem anyagit is rendesen emésztenek.

Őszintén megkérdőjelezem magamban normalitásunkat, látva ezt a sok szépséget, amit saját országunk rejt azok számára, akik nem restek felfedezni.

Közben eljutunk egyik kedvenc helyünkre is, a Remetei szorosba. 

Minket a Jóisten nem egészen magyar katolikus voltával fog meg, tehát eleve tárgytalan, hogy a kolostor, amit látogatunk, román ortodox.

Ebben az udvarban több tíz apáca él együtt, néhány sztáreccel.

Fogyatékkal élők által is közkedvelt hely, hiszen az idős apácák között is sokan fizikai sérültként élnek ebben az emberi paradicsomban.

Nem tudom mennyi lehet a szeretet.

Inkább a szabályok és konvenciók diktálják a mindennapok iramát.

Éppen Nagypéntek van.

A bánat és böjt ideje.

De ebben a nagypéntekben már benne rejlik a húsvéti hétfő öröme, ami a feltámadást tényét csillantja meg előttünk.

Módos család érkezik velünk együtt.

Be is jelentik, hogy misét fizetnének.

Azonnal hárman ugranak a füzettel, a tollal és a ládával, amiben a pénzt fektetik lapjaira.

Nem időzünk túl sokat ebben a szférában, feltekerjük a kendőket, elfedjünk a bőrünket, elrendezzük a ruhadarabokat magunkon és besétálunk a templomba.

A sétányon Anna még igyekszik válaszokat kicsikarni belőlem:

- Isten mit szól ehhez?

- Mármint mihez? - kérdezem. A pénzhez vagy az életmódhoz, amit folytatnak?

- Ahhoz, hogy el kell takarjuk magunkat. Szerintem ez egy vicc. A kendő, az állig begombolkozás, s minden.

- Isten semmit. Ezek az ők törvényeik, hogy ne billentse ki őket semmi és senki abból az egyensúlyból, amit az imával elérnek.

- Akkor az milyen egyensúly?

- Billegő - mondom.

A templom falán az ördög (egy alúlöltözött, haját és bájait el nem takaró sátáni lény) éppen a sztáreceket és az apácákat igyekszik kísértésbe vinni.

Anna rám néz és kirobban belőle a nevetés.

Ezek mi vagyunk?

lehetnénk... - mondom.

Belépünk.

Térdet hajtunk, keresztet vetünk és csendben elmerülünk, keresve a megszeppent Istent magunkban.

Egyszer csak érzem, hogy a jobb oldalamon valaki fájdalmat okozva ütögeti a lábamat.

Megfordulok.

A két gyermekem mögöttem áll, takarásban. Egyikük keze sem lehet - egyrészt mert imára van kulcsolva, másrészt, mert nem ér el oda, ahol az ütéseket érzem.

A pánik szó közel sem hozza azt, amit ebben a percben érzek.

Megfeszülnek az izmaim, valaki elzárja a tüdőmbe beáramló levegőt, kitágul a pupillám és hevesen ver a szívem.

A férjem méterekkel előttünk, mintha el akarná lesni az összes műhelytitkot. Tehát rá sem számíthatok.

Egyelőre nem menekülök - döntöm el gyorsan.

Mire valaki megint ütögetni kezdi a lábamat.

Oldalra fordulok, semmi.

Gondolom, egy életem, egy halálom, lehajolok, lássam mi van. Max a fejemet tépi le, rosszabb nem lehet.

Egy száz év körüli apáca ül egy székben.

A kerekesszék fekete. Ő feketében, tényleg közel kell hajolni, hogy az ember lássa ebben a félhomályban.

Ahogy lehajolok rám ordít:

- térdelj le!

Mondom - már térdet hajtottam!

- most azonnal térdelj le! - mondja hajthatatlanul.

Térdet hajtok, veszem a két gyermeket és kimegyek.

Kint lélegzet elállító a táj.

Hegyek, fenyvesek, madarak, friss levegő és élet.

Anna teszi fel a pontot az i-re:

- Mégis hogy lehet így élni? Mi késztet valakit arra, hogy ide bezárkózzon és ezt elszenvedje?

Nem tudok válaszolni.

A szívem kezdi felvenni a normális ütemet. A levegő lassan áramlik a tüdőmbe. Az izmaim ernyedőben.

A testem nehezen, de biztosan visszatér az életbe.

Ahol a helye van.

A gonoszság már csak egy rossz emlék marad - amit a sötétben, füstben és konvenciók tengerében hagytam magam mögött, azon a helyen, amit úgy hívunk - Paradicsom.

apa és fia

Apa és fia.

Határozottan, célirányosan tartanak valahova.

Pedig vakációs hajnali 8 van.

A gyereken nem mutatkoznak az álmosság jelei.

Sugárzik az örömtől, az együtt töltött idő minden egyes kegyelme felett.

Egész úton anekdotákkal szórakoztatja az apját.

Iskoláról, gazdag falubeliről, valakiről, akinek annyi pénzt biztosít az állam, hogy csak ennie és innia kell, amit akar, amennyit szeretne, amikor szeretne.

Nevet, utánoz, csillogó szemmel mesél és mindegyre kiköveteli édesapja visszajelzését és figyelmét.

Közben elérnek a polgármesteri hivatal közelébe.

A gyerek megszólal:

- igaz apa, te itt dolgozol?

- igen - hangzik az egyszerű válasz

- ugye te nem keresel olyan sokat?

- nem.

- de azért nekem nagy büszkeség, hogy te itt dolgozol, apa - mondja a gyerek nem kevés lelkesedéssel a hangjában

Ahogy közelebb haladnak, egy csoport cigány férfi támaszkodik a seprűjén.

A gyerek tovább mesél.

Észre sem veszi őket. 

Nem gondol velük.

Apuka diszkréten feléjük int.

Kollégái. Iroda társai. Csapata.

Azok éppen olyan diszkréten intenek vissza.

Mintha tudnák, hogy nem most kell hangoskodni, kiáltozni, örömködni, mert ez a legszentebb pillanatok egyike.

Amikor a gyerek még örömmel és büszkén gondol az apára.

Nem seprűk, eldobott szemetek, ki nem ürített kukák viszonylatában, hanem minimum a világmegváltás címszava alatt.

Mert számára ezt jelenti a hivatalban dolgozni.

Döntéseket hozni, kormányozni, vezetni és úrnak lenni.

Még nem tudja, hogy a legjobb döntések nem az íróasztalok mögött születnek. 

Hogy kormányozni és vezetni nem csak emberek lehet.

És úrnak lenni - nem egyenlő a szerepeiddel, hanem inkább a lelkedből fakad.

Továbbhaladnak.

Csak egy intermezzo az egész.

Egy villanás.

Ennyi választja el a megvetést az imádattól.

Semmi több...

boldogságvan

Nem újdonság azoknak, akik közel állnak hozzám, hogy képtelen vagyok a neveket megjegyezni. Így aztán, vonzási viszonylatban mindenki kap egy tökéletes jelzőt, vagy kettőt, ha az első azonosítási kódot elfelejteném, használhassam magától értetődő biztonsággal a másodikat.

Készülünk baba látni.

A család valahol a jó ismerősi vonalon helyezkedik el.

Anyuka valamikor kolléganőm volt, apuka utólag került a képbe. Abban az időben már össze voltam melegedve a némettel (Heimer vagy mi a túró) és a neve, nos a neve nem is maradt meg.

Meghívnak magukhoz.

Kész a pakk.

Sok a gyermek. Nem tudom egyiknek sem a nevét, de tudom, hogy melyik orgonasíp mit is fújj.

Engem ezek a dolgok nem hoznak zavarba.

Egészen jól ellavírozok a semmiben, úgy, hogy soha nem derül fény a turpisságra.

Kivéve, amikor dedikáltatni akarnak – mert akkor névvel ellátott dedikációt szeretne mindenki. Nos, olyankor bájosan mosolygok és elmondom, bizony a nevekkel soha nem voltam jól. De ezer más infót képes vagyok felidézni rólad és a tieidről. Tehát nem nagyképűségből fakadó feledékenységről van szó, hanem komoly betegség előszele.

Amikor a húszéves osztálytalira gyúrtam – folyamatában többször egyeztettünk a lányokkal. Egyesek fodrásznál készültek, kettesek a kozmetikában, hármasok wellnesben – míg én, egy a végzés évében készített, nevekkel és fényképes azonosítókkal ellátott albummal a kezemben a hitvesi ágyon. Egy teljes napot tartott míg sikerült minden egyes számomra nagyon kedves archoz, nevet is rendeljek. Szégyen vagy nem, leszarom. Nekem csak ennyire futja. A többi, álom.

S erre aszongya az uram – a férjet hogy hívják?

Mondom milyen férjet?

Hát, milyent, milyent?

Ahova baba látni megyünk.

Mondom, fogalmam sincs, sőt, lelkiismeret-furdalásom se, mert nem is volt birtokomban ez az izé – tehát akárhogy hívják én elleszek a neve nélkül.

De ő, köti az eber a karóhoz, hogy majd nem hívhatjuk uramnak a látogatás alatt, kell egy név.

Akármilyen.

Még jó, hogy a googli a legeslegjobb bari. A pasas tanár. Az iskola megvan – azonnal utána is nézek. Ha jól megerőltetem magam, azt is megtudhatom, hogy hányban és mit végzett, hol és milyen minősítéssel. Bárhogy is, a neve nem fog megmaradni. Csak az egyetem neve és a jegyei.

De minek nekem több ahhoz, amit úgy hívunk – személyes boldogság?

nagycsütörtöki találkozás

Sietősen és fázósan száll fel a buszra.

Mivel elsők között sikerül, helyet is talál. Ölében egy év körüli gyermek nézelődik. A rózsaszínek között, kislánynak tűnik.

Csendben, szinte bocsánatkérően szemlélődnek a munkába igyekvő tömegben.

Szembe vele két asszisztens kolléga foglal helyet. Kórházi dolgokról beszélgetnek. Betegekről, orvosokról, az egyik szárny éppen folyamatban lévő felújításáról, türelemről és stresszről.

A hölgy megszakítások nélkül őket figyeli.

Többször elgondolkodva körbekémlel.

Már egy éve annak, hogy nem dolgozik.

Már egy éve annak, hogy ösztönszerűen csak az anyaságnak él.

Már egy éve annak, hogy nem érzi hasznosnak magát.

És szintén egy éve annak, hogy legszívesebben elmenekülne.

Véletlenek nincsenek.

Gondviselés van.

Nagycsütörtöki találkozás.

Egy középkorú nő száll fel a következő megállónál.

Mivel hely ürül a kisgyerekes hölgy mellett, azonnal odapattan.

Illedelmesen köszön, habár buszon ez nem szokás.

De a szokások rég nem érdeklik.

Csendben mosolyogva figyeli a gyereket, majd rákérdez - mennyi idős?

Tíz hónapos - hangzik a kimért válasz.

Csodálatos kisbaba - mondja hajthatatlanul a hölgy.

Nekem nem lett.

Mit nem adnék egy kisbabáért...

Az anya szorosabban öleli át gyermekét.

A hölgy megállíthatatlanul folytatja

- Az anyaság a legszebb dolog a világon. Amikor az ember tényleg valami értelmeset csinál. Nem csak munka, papírok, intézkedés, láthatatlan eredmények - hanem materializálódott értelem. Egy gyermek - mindenre válasz.

Az anya csendben figyeli.

Rá sem mer nézni.

Arra gondol, hogy már egy éve annak, hogy anya lett.

Már egy éve annak, hogy csak az anyaságnak él.

És szintén egy éve, hogy legszívesebben folyamatosan ezt ismételgetné - anya lettem.

Talán most van az a pillanat, amikor megérti, hogy nem bűn megállni.

Nem semmittevés anyának lenni.

Nem értelmetlen ösztönszerűen gondozni és nevelni.

Mert nagycsütörtök van.

A találkozások megszentelése.

Amikor nem mindenki alszik.

És Jézus megengedi magának, még az utolsó vacsora előtt, hogy felszálljon a buszra és üzenjen.

Még így utoljára..., nagycsütörtökön, kicsivel a keresztre feszítése előtt.

vibrátoros melódiák

A legfantasztikusabb abban, ha az ember vénül talán az, hogy már csak azt lát és hall, amit szeretne. A könyvekkel és filmekkel is így vagyok. Olyan lerakódásokkal tele szűrőn mennek keresztül a fejemben és a lelkemben, hogy teljesen mást élményt nyújtanak számomra, mint azok számára akik mellettem nézik végig, vagy velem majd egy időben olvassák végig - amennyiben könyvről lenne szó.

Így tehát abszolút nem csoda, ha a neten való szörfölgetés közben is azt látom, amit akarok.

A látásomnak, hallásomnak, jelenlétemnek lassan alig van köze a realitáshoz. Ez egy személyes szűrrealitás, amiben én egyre jobban érzem magam.

Annak idején amikor Snájdig nagymama, aki átélt két világháborút, megannyi ínséget és éhséget, erőszakot és feledhetetlen drámát - az első általunk kimondott szóból meggyártotta a saját sztoriját - mindig kiakasztott.

Haragudtunk rá. Nem értettük meg. Rosszfélének és szarkavarónak tartottuk.

Sokszor ugyanis a nemlétező történetekkel olyanokat kavart a családi szaron, hogy utána évekig kellett tisztázzuk, míg sikerült lemosnunk magunkról.

Snájdig nagymama nagy figura volt.

Imádott nőnek lenni.

De a nőiességét nem gondoskodásban vagy szexualitásban élte, hanem külső jegyekben.

Minden egyes nap fél órát rendezgette a haját a tükör előtt.

Utána kifestette magát.

Hetente háromszor körmöt festett.

És soha nem hiányzott a rúzs az ajkairól.

Képes volt evés közben felállni, elnézést kérni - természetesen franciául - és elmenni a mosdóba, hogy felfrissítse a sminkjét.

Mint minden rúzsos mama, karmokkal - szerette kínozni a körülötte élőket.

A körmeit belemélyesztette a babahájadba, magához ölelt szorosan, majd elborított rúzsfoltokkal - puszika néven.

De ezek nem olyan rúzsfoltok voltak, amiket csak úgy le lehetett volna mosni.

Nem. egyedül kaparásra jöttek le arcról, bőrről, ruháról.

Szóval, szörfözök a neten, lassan de biztosan Snájdig mama tempóban.

És hopp, meglátok egy mikrofont.

Azta mondom - ez akciós. ennyi pénzért kár is lenne otthagyni, mert ecce se kell, akko is legyen.

Azosmódulag rákattintok a színes, kissé kerek fejű mikrofonokra, hogy közelebbről is lássam.

Így még ideálisabbnak tűnik.

Méretre, színre, állagra, minden stimmel.

Éppen rendelnék, amikor olvasom hitetlenkedve, hogy itt nem mikrofonról, hanem mini, hordozható vibrátokoról van szó.

Lefagyok.

Ez a gép, nem az én gépem.

Munkahelyi gép.

Többen járunk vele, használjuk.

Ezek mit fognak rólam gondolni?

Igyekszem törölni, eltüntetni - nem megy.

Igaz már csak harmadik lépésre, de nyoma van a vibrátoros éneklésemnek.

Nincs mit tenni. be kell vállalni.

Igyis úgyis hülyének néznek - most aztán, hogy amiatt, mert hülye is vagyok, vagy mert csak egyre gyengébben látó - teljesen mindegy lesz.

A lényeg, hogy negyvenen túl az ember már a vibrátornak is énekel - ennyire szelídíti hálássá az életkora.

lányálmok és indiánnyár

Lehúzott tizenkét évet a bankban. Míg végre össze tudta verekedni az autó árát is. Azért nem játék, amikor az ember lánya a bankban fejti a kukoricát. Folyamatosan öltözni kell. Körmök, kozmetika, fodrászat, sminkes tanácsadás, kiskosztümök és nagyok, tűsarkú és platform, körömcipő és gatsby. Szóval, nem egy lányálom. 

Nem mint az autó. Mert például az, igenis az. Egy álom.

A gyalog átjárón, zöldre várva látta meg először.

Kék volt. 

Indigókék, mint első szerelmének a szeme. 

Zömök, mint az édesapja. 

Biztonságos, mint a férje - akire egy rossz szava sem lehet tizenötödik éve.

A márkát sajnos nem tudta leolvasni.

De az indigókékben biztos volt.

Először, az összegyűjtött pénzből a pillangókat vette meg. És a virágokat. Amiket ráragaszt, feldobva az autót. Utána illatosítót vásárolt. Levendulát - ez dukált az indigóhoz.

És gyűjtött.

Amikor kísértést érzett a költekezésre - beleszagolt a levendulába és kirakosgatta az ágy szélére a pillangókat. Színek szerint, majd nagyság szerint, végül nagy összevisszaságban.

És húzta a pálcikákat, mint a sittesek, el egészen a legszebb indigókékig, amit valaha is látott.

Aznap éjjel egy szemhunyásnyit nem aludt. Ha végre sikerült elszenderednie, vagy vezetett, vagy éppen parkolt. De mindvégig az indigókéket rettegte.

Másnap szabadot vett ki.

Az autóra, hosszas gondolkodás és tervezés után felkerültek a pillangók.

Eggyel több volt, az a bordra került.

A virágok mellé. Amik lilák voltak, sárgák és pirosak.

A levendula illatosító minden egye lefulladásnál kibocsátott egy-egy feledhetetlen illatfelhőt.

A végén már direkt emiatt fullasztott.

Bumm, puff. Bumm, puff.

Aztán kivitte a kis kéket a forgalomba.

Úgy rángatta, mint bántalmazó férj a hitvesét, miközben a virágok zizegtek, mint mezőn a nyári szél.

De a szíve, az tele volt örömmel.

A megvalósítás indigókék örömével.

Lelke nyomán pillangók és virágok násztánca szólalt meg, maga mögött hagyva a könnyen feledhető téli depressziót, mely tizenkét évet tartott, és csak a pillangóknak volt ereje térdre kényszeríteni.

mi

Amikor a gyerek sportolni kezd, a szülő egy tanulási fázison megy keresztül. Hosszan tartó, alapos és csalódásokkal, örömökkel teljes szakasza ez minden egyes sportoló szüleinek életében.

Amelynek az első lépése a sportág kiválasztása.

Leggyakoribb esetben a szülő választ, hiszen a gyereke még túl kicsi ahhoz, hogy érvényre juttassa saját érdekeit, vágyait, álmait. Így aztán rendszerint a szülő azt válassza, ami számára is határtalan örömök kútforrása volt - hiszen a legjobbat akarja gyerekének. Vagy, ahol nem sikerült kiteljesedenie - tehát úgy érzi mélyen bent, hogy tartozik ő is a sportágnak egy beintéssel, illetve az is neki néhány sikerélménnyel.

Ebben a döntésben abszolút másodlagos, hogy a gyerek fizikuma, tehetsége vagy vágya egybeesik e a választott sportággal vagy sem.

Ebben a felállásban, ha balul sülnek el a dolgok - rendszerint az edző hülye és összeférhetetlen, hiszen nem ismerte fel a gyerekben élő tehetséges olimpikont.

Megsértődve és ajtókat csapdosva vonulnak el, hogy fennhangon hirdessék mindenhol, ahol meghallgatásra lelnek - az edző inkompetenciáját.

Akkor beszélhetünk szerencsés egybeesésről, amikor a szülő úgy választ, hogy az a gyereknek is bejön.

Na de ez sem egy happy end.

Hiszen lehúznak, lekínlódnak tíz vagy akár több évet - majd a gyerek kijelenti, kiégett, beleunt, nem akarja tovább csinálni. Mindezt akkor, amikor a befektetett idő és munka gyümölcsözni kezdene.

Ennek is forgatókönyvei vannak: amik az erőszaktól- el egész az örök haragig terjedhetnek, mindenféle felállásban.

A szülő rendszerint sokkal többet tud, mint az edző. Csak továbbtanult.

Alapból rendelkezik azokkal az információkkal, képességekkel, kompetenciákkal, amikkel az edző - tehát nem érzi zsenánsnak kijavítgatni, tanácsokkal ellátni, vitába szállni, leszólni és kibeszélni a háta mögött.

Amikor a gyerek élesben megmérettetik - szintén hallatja a hangját.

Az edzőt túlszárnyalva, utasítgatásokat kiált be és felülír mindent, amit a gyerek mesterétől tanult.

Számára a bíró egy szociopata, aki azért van jelen, hogy a gyereke karrierjét derékba törje.

A verseny egy háború.

A küzdőtársak ellenfelek, akiket meg kell enni a gecibe, szülőstől mindenestől.

Elvárja hát, hogy amíg a gyereke bent a pályán lenyeli az ellenfelét, ő kint megmocskolja annak szüleit, hetedíziglen.

Ha rászólnak, sértve érzi magát, mert számára teljesen jogos a felháborodása.

Nos ebből az állapotból van kiút.

A pont amikor rájössz, hogy a másik is éppen olyan gyermek, mint a tiéd.

Pontosan úgy feláldoz, dolgozik, szentel - mint te és a tieid.

Stupor - ugyanazon célok érdekében.

És akkor csend lesz.

Egy ideig.

Amíg újraindul a rendszer.

Új szabályokkal és viselkedési mintákkal.

Hogy szurkolok barátom - de a másik jó lövéseit, ütéseit, igyekezeteit is hasonlóképpen méltatom, még akkor is, ha a fiam kapujában landol.

Hogy minden egyes percet megszentelek, mert ajándék.

Hogy felismerem, hogy az edző társ a gyermekem egészséges fejlesztésében, nevelésében.

Hogy neki is lelke, családja, személyes tere és ideje van - amit a mi boldogulásunk érdekében áldoz fel.

És hogy a sporttér egy szentély, ahol imádkozni vagyunk jelen - jelenlétünkkel, a sport iránti tiszteletünkkel, egymás megszentelésével és a gyermekkel töltött idő megbecsülésével.

Mert ezek azok a pillanatok, amikért megéri küzdeni és élni.

Park a város szívében

Fiatalok gyűlnek össze csoportba verődve.

Egyikük sem tudja pontosan, hogy mit is kezdhetne hirtelen nőtt testével.

Idétlenül ténferegnek, dobálnak egy labdát és kínozzák egymást.

A park őr azonnal résen van. Úgy figyeli őket, mint kutya a csontját.

- Ne aggódjon - mondom. Csak ártalmatlan fiatalok.

Ne ért egyet velem. Majd mesélni kezd.

Azokról az üres estékről, amikor magányosan vagy egyedül drogoznak a padokon.

Amikor eszméletlenre szívják és isszák magukat, hogy mentőt kell hívni.

Amikor úgy gondolja, hogy nem az ő dolga - aztán meg nem hagyja döntése nyugodni, mert valaki ezeket a gyerekeket is hazavárja.

Mesél egy lányról, aki a park végében lakik.

Elszökött otthonról, mielőtt befejezte volna az iskolát.

Őt is biztosan keresi valaki.

Miközben a lány önmaga elvesztésére hajt.

Éjszaka sorban állnak a cigányok a ház előtt.

Napközben valahova strichelni jár, miközben úgy tűnik, elégedett.

Nem tudom milyen jövőképe lehet, miközben a faház szemetes padlóján álomra hajtja a fejét.

Nem tudom, milyen jövőképe lehet, miközben vénájába engedi a nyugalmat.

Nem tudom milyen jövőképe lehet, miközben eszméletlenre kábítja magát, csak, hogy ne lehessen jelene.

Csak azt tudom, hogy van egy park a város szívében.

Fákkal és madarakkal tele.

Játszótérrel a közepén, ahova a kisgyerekes anyukák hintázni hozzák csemetéiket.

Addig hintáznak, az életbe bele, míg lesz egy pont, ahol el kell engedniük egymás kezét.

És lesz aki megmarad, ahogy olyan is lesz, aki a hintán éli le az életét.

Az eszméletlenségig hajtva magát, egy szebb jövő érdekében, szőröstől nyelve le a jelent.

Nem tudom mit csinál ilyenkor a szülő.

Pihen, mert hülyére dolgozta magát, hogy a gyereknek zsebpénze legyen?

Karriert épít, mert úgy érzi fontos eleme a családi egyensúlynak?

Magát kergeti őrületbe, mert a jelen sebei nem hagyják nyugodni?

nem tudom.

Én csak annyit tudok, hogy a város szívében van egy park.

Ahova a fiatalok haldokolni járnak.

Miközben a fák zöldellnek, a madarak csicseregnek, a szülők meg építik a társadalmat.

Nem tudom, ki hintázott el ki mellől.

Én csak a parkról tudok.

És az elengedett kezekről.

Az állapotról, amiben mindenki saját magányába és fájdalmába fullad bele.

táska, rúzs és rejtekhelyek a testemen

A barátnőm válik.

Önmagától.

Azt mondja tanúskodnom kell. Nagy a baj. Csak a szakítás segíthet.

- A jó barát szükségben ismerszik meg - zsarol meg még elmenőben érzelmileg.

A tárgyalás napján tiszta ideg vagyok.

Egy valag pénzt kifizetett, s még nem tart sehol.

Biztat, hogy legyek őszinte. Hiszen évek óta ismerem. Nálam jobban senki sem tudja, mit kínozza önmagát. Egy ennyivel tartozom.

Hát jó. Az ember nem mindig azt teszi, ami neki kellemes. Van, hogy csak másnak jó. Sőt, van, hogy senkinek sem jó. De tenni kell.

Felveszem a legjobb ruhámat.

Ezen a szinten az ember már csak a túlélésért játszik.

Nem nézek ki rosszul - csak a szemem táskás. De az hangsúlyosan.

Anyám szerint, ha szarul érzed magad, tegyél fel egy kis rúzst. Helyrejössz.

Gondolom ez a mondás még abból az időből maradt fent, amikor a rúzsok bomlottak. Az idő múlásával olyan szinten kenődtek fel a fogaidra, hogy onnan már az, akivel összefutottál csak azért drukkolt, hogy észrevedd - a fogad enyhén rúzsos. Nem zavaróan. Inkább bomlasztóan.

A törvényszék bejáratánál fiatal férfiak őrzik a bejáratott.

Egyenruhás, helyes kis gyermekek.

Ha annak idején belehúzok, fiaim lehetnének.

Azt mondják tegyem le a táskámat és vonuljak át a fémdetektoros ajtón.

Megteszem.

A rendszer úgy csipog, hogy senki sem hagy nézetlenül.

Kérdezik van e rajtam fém?

Jaj lelkem - mondom, az van.

És hol? - kérdezik.

Miért nem teszem le - ajánlja egy másik, kajsza mosollyal az arcán.

Mondom, mert tele vagyok.

A forgóm, a lábam, a karjaim, a piercingekről már nem is beszélek.

Tanácstalannak tűnik. Kiűrítetti a zsebeimet , miközben zavartan elmagyarázza, hogy ez még nem zárja ki annak a veszélyét, hogy esetleg lódítok és a fenekemben vagy egyéb titokzatos és sötét helyeken, fegyvert csempészek be, amivel le akarom lőni a férjemet.

- Milyen férjemet? - kérdezem tőle értetlenkedve.

- Miért nem válni jött? Az önhöz hasonló életkorban lévő nők, mind azért vannak itt.

A barátnőm válik - nyugtatom meg.

Semmi közöm.

Még csak lőni sem tudok, mert magától akar megszabadulni.

Tanúskodnom kell.

- Na csak szépen biztat.

Azzal utamra enged.

Azzal a mosollyal az arcán, ahogy az ember az ártalmatlan idősödő embereket kezeli. Akiknek már a neműk sem fontos. Aszexualizálódtak.

Elmenőben még letörlöm a fogaimról a rúzst.

Nem érzek semmit.

Mélyen, bent csend van.

Csend és hideg.

mindenféle vasfogak

Kitett három pár cipőt és két gondosan összeválogatott együttest, ami előző nap magára próbált.
Nem igazán változott az alakja az eltelt húsz évben, hiszen a sáljai még mindig jók voltak.
De mivel a divat folyamatosan más trendeket diktált, már nem rángatta magára hintőporral a régi gönceit. Egyszer megpróbálta, amikor visszajött a bőrnaci, de mire felvette és lehajolt, hogy bekösse a bakancsát, szétment a varrás a fenekén.

- Milyen munka ez? - gondolta. A szekrényben minden összemegy és megévődik. Nem tartósan terveznek, csak ideiglenesen, hogy az ember folyamatosan fogyasszon.

A tükröket nem szerette.

Ezek már nem azok a tükrök, amikbe fiatalon belenézett.

Torzítottak, egytől-egyig.

Egyikben a feneke volt égbekiáltóan nagy, a másikban a hasa domborodott, a következőben meg a lábai.

S aztán leszokott a tükörbe nézésről is.

Valahol megragadt a magáról kialakított képpel, a húszéves kori önmagánál.

Ebben az életkorban már senki sem azt látja ami.

Valahol fixálódik, elakad.

Van aki a tizenhat, húsz vagy akár még fiatalabb önmagánál.

Ez az idősödő idegen, aki visszanéz a tükrökből - csak a torzításnak köszönhető.

Ami köszönő viszonyban sincs a valósággal.

Azzal a valósággal amelyben hisz, amelyet megél és ami önbizalmat ad.

Múlt évben például osztály találkozót szerveztek.

Mindenki kicsípte magát.

De az asztalok mögül megszeppent öreg emberek és asszonyok pillantottak vissza rá.

Olyanok, amilyen ő soha nem szeretne lenni.

Egy darabig kuksoltak. Nehezen ment a beszélgetés. Ordított a zene, s a hallásuk sem volt már a régi.

A hajdani Predealt, ahol a bankettet tartották, megette az idő vasfoga.

De őt nem fogja.

Nem győzi le sem a kinőtt ruha, sem a torzító tükrök valósága, sem a más idősödése.

Csak a saját valósága.

Melynek iránytűje pont ott állt meg, ahol kellett.

Húsz éves önmagánál.

Amikor még hallott, látott, szeretett, ölelt és úgy gondolta képes legyőzni mindent és mindenkit.

Még önmagát is.

miénk, a koffer

Megjött az új autó.

Mondja a zuram még a telefonban, mielőtt megérkezne, hogy mintegy előássa a fagyos földet, hogy kicsivel kisebb a csomag tere.

A kicsivel kisebb előjegyzés a valóságban óriási különbséget jelent, ezt mindenki tudja, aki házasságban él. Ez olyan, mint az észre sem vevődik.

Volt egy barátnőm, aki amikor férjhezment, elhatározta, hogy egyszerre lesz szexistennő, szakács, cukrász, takarító, mosó és vasalónő, anya és karrierjét építő üzletasszony.

Egyik nap, mielőtt elfutott volna tengernyi dolgát intézni, összeütött egy másodikot, hogy majd frissen várja vele a zurát.

A hagyma amit a pityókával akart összekeverni, nem megdinsztelődött, hanem szarrá égett.

Így aztán mellékelt hozzá egy levelet:

Drágám, 

azok a fekete izék a krumplin, hagymák. Jó étvágyat. Szeretlek.

Szóval, kábé ennyivel kisebb a csomagtér is. És szeretlek, meg minden.

Lemegyünk, hogy kipróbáljuk.

Az autó gyönyörű, de a családnak nagy seggű anya dukál és kész.

Ekkora kofferbe nem lehet pakolni.

Ez van.

Közben eszembe jut az-az időszak, amikor a gyerekeknek nem védőket, hanem kiságyat, járókát, babakocsit és egész ruhatárat kellett pakolni hétvégére.

Mama mindig sírt, hogy egy tojás sok, annyit sem tudunk hazahozni a sok csomag miatt.

Hogy ne bántsuk meg, úgy utaztunk, hogy a csomagteret plafonig megdobtuk. Egy tartotta lábbal a csomagokat, míg a másik hoppra csattintotta az ajtót.

Abban a miliszekundumban kellett elkapni a lábadat, hogy ki se essenek a csomagok és a lábad se szoruljon be.

Mi olyan szinten műveltük ezt, hogy azóta hoppra minden is megy nekünk a házasságban.

De a járóka nem fért be.

Azt az ölömbe kellett tenni.

S akkor kapcsolásnál a kerekei ütemesen forogtak.

Tüsszentésre meg elindult a zene:

ajiajiajj - akinek kisgyereke volt az eltelt tíz évben, álmában is énekli ezt a slágert.

Na, s nem es baj.

Csak egészség legyen.

És tojás, meg mama.

A többi telik...

határok

Nem tudom melyik az a pont erkölcsileg és morálisan, amikor bele lehet folyni a melletted élő életébe. Meddig vársz és figyelsz- zsebre dugott kézzel, hogy eljöjjön az a megfelelő pillanat, amikor besegítesz.

Volt a szomszédomban egy család. Sok gyerekkel. Értelmiségi szülőkkel. 

Az édesanya a sokadik gyermek és egymásba folyó gyesek után egyszer csak megbomlott.

Látványosan elhanyagolta magát és egyre többet és többször üvöltözött olyan hangerővel, hogy hetedik határon túl is hallani lehetett. Aztán a kisebbiknek sorozatosan eltörött keze, lába. Megbotlott és leesett innen meg onnan. Mivel az édesapa egész nap dolgozott, gondolom gyanút sem fogott a nem egészen véletlenek magyarázatára.

Nem szóltunk.

Többször forgattam a fejemben, de rájöttem, hogy talán rosszabb lenne a gyereknek, vagy mindjárt gyerekeknek ha állami gondozásba kerülnének, távol a családtól és akármilyen anyától.

Annak idején az árvaházban volt egy gyerek. Okos, ügyes, nagy reményű.

Ugyanilyen család sarja, csak a szülei nem voltak értelmiségiek, híd alatt éltek - idővel, ennek mintegy természetes következményeként, és alkoholizáltak.

A gyerek havonta egyszer hazaszökött. Nem lehetett bezárni előtte ajtót, ablakot.

Ment, kéregetett, egyenesbe tette őket anyagilag és visszajött.

Egy ideig nagy erőkkel keresték. Majd csak kivárták, hogy visszatérjen.

Egyszerűen nem volt mit tenni.

Aztán évekkel később a szomszédomban volt egy másik család. Roma zöldség kereskedők. Rengeteget piacoztak. Gondolom a stressz, a rohanás, a nehézségek vezethettek el oda napi szinten, hogy a nő addig húzta a férjét, amíg egy hatalmas verést nem kapott. És akkor csend lett. Megpihentek.

Nem vagyok toleráns a bántalmazással szemben. De, aki végighallgatta ezt a hölgyet és amit végigjátszott estéről-estére, az a pasast is kezdte tökéletesen megérteni.

Mert azért a mély toroknak is vannak határai.

Most itt van egy másik eset.

Szemmel láthatóan biztos úton a szétesés irányában.

És még mindig nem tanultam eleget ahhoz, hogy válaszokkal tudjak szolgálni magamnak, hogy melyik az a pont, amikor cselekedni kell.

Meg kell várni, míg már teljesen szétesett és esetleg önkezűleg vet véget önként vállalt szenvedésének, vagy elindulni és lépéseket tenni annak irányában, hogy megoldódjanak a dolgok.

Az ő dolgai.

Az ő élete.

Aminek te csak szemlélője vagy.

Tehát erkölcsileg a beleszólásod nulla - a mai világ trendjei szerint.

Ami már nyomában sem őrzi a közösség megtartó erejét. 

Azt a hálót, ami régebb megmentett nem csak egyéneket, hanem közösségeket és egy egész nemzetet a széthullástól.

rongyika, mackó, telefon, autó

Tudom, nem illik tárgyakhoz ragaszkodni, ez már lejött abban az időszakban, amikor eldobták a rongyikámat és kaptam helyette egy mackót, aztán ki kellett dobni a mackómat, hogy kapjak helyette egy babát, aztán elvették a babámat, hogy ne kapjak helyette semmit.
De az ember csak nem tanul.
Egyik veszteség a másik után, de a következtetések szépen elmaradnak.
Így van ez olyankor is, amikor a férjem rángatja ki a kezemből a telefonomat, mert szerinte rég ki kellett volna cserélni. És hiába tartja a másik kezében az okosabbat, annyira egy húron pendülök ezzel a szarral, a butával, hogy nehezemre esik megválni tőle.
Lehet, hogy pisis, kakás, büdös, buta és öreg, de az enyém!
Néhány éve, kaptam tőle egy autót.
Első utam során, öt órára kellett elérnem valahova.
Felhív bíztatás képpen négykor - indulj el tíz perc múlva, ötig szerintem valahogy leértek.
Nyilván, azóta négy perc az átlagom, ha nincs dugó. Ha van, akkor max tíz. De kellett az-az első negyven - ötven perc, hogy egymásra spanolódjunk.
Az autó fantasztikus.
Miután megismerte a gyengéimet és erősségeimet, teljesen rámhangolódott, én meg őrá.
Mégis talán azt szeretem benne a legjobban, hogy automata vezérlése van.
Például ha beülök, egyből elvisz a koripályára.
Ha nem csak a felszerelésekkel ülök be, akkor Karcfalváig meg sem áll.
Alfaluba kicsit hezitál - hogy akkor most Csomafalva, vagy irány Tekerőpatak - de azonnal tudja, mondanom sem kell, hogy mi is az útirány.
Mivel azzal is tisztában van, hogy szőke vagyok és nő - igyekszik önállóan parkolni.
Hiába nagy testű, mindig szorít magának egy kis helyet, ahol elfér.
Ha beszorítanak, addig morog, hogy mire visszaérek, elpucol, vagy az előtte vagy a mögötte lévő kocsi.
Igazi harcos.
Erre az uram elkezd nézelődni.
Szebbnél szebb és fiatalabbnál, fiatalabb autók után.
Kicsit zsenáns.
Én érzem magam megsértve.
Olyan, mintha célozna valamire.
- Ez fiatalabb. Nagyobb kapacitású. Szebb. Gyorsabb. Áramvonalasabb. Több lóereje van.
Mondom, nem akarom lecserélni.
Nekem ez az inkontinenciás, reszkető kezű, Alzheimeres autó kell.
Együtt nőttünk fel, együtt vénültünk meg, az enyém. Én vagyok.
Hiába veszel egy másikat.
Soha nem leszünk egy hullámhosszon.
Nem győz meg, de megveszi a másikat.
Most duzzogunk.
A kocsi engem akar.
Én őt.
Az autó csak Csomafalva, Karcfalva, Gyergyó, Brassó, Kézdi, Sepsi, Csíkszereda irányvonalat ismer.
A másik meg világjárta lingam, de fogalma sincs a lényegről.
Fiatal, de esze nem sok.
S szerintem a hokit sem ismeri.
Mégis, milyen jármű az ilyen?
Mindene megvan, csak a lényeg hiányzik. A lelke. Ami a hokiért dobog.

rokonok

Bejelentkeznek a magyarországi rokonok.
Húsvét, hajrá, együtt a család címszavakkal.
Ötödmagukkal jönnének megnézni maguknak Erdélyt, hiszen annyi szépet hallottak róla.
Még a sokk hatása alatt leülök kibogozni a szálakat - a ki kinek a kije mentén - de nem jutok sokkal előbbre.
Felhívom nagyit, ő aztán mindent tud.
Ahogy telik a idő, mindent is.
Ez is menni fog neki.
- Jaj lelkem, hát ezek honnan kerültek elő? - kérdi.
- Nem tudom mami. A lényeg, hogy hívtak. Nem mertem visszautasítani, mert mi van ha tényleg tartozunk. Elhiheted nekem a hátam közepére kívánom az egészet. Kisikálom a házat, erre ezek megjönnek, ellepnek, alig ismerjük őket, fogalmam sincs milyen programokat csináljak. Egyszóval, kétségbe vagyok esve.
- Mond vissza. Közbejött valami. Nem tartozunk semmivel.
- Az-az igazság, hogy most már szégyellem. Jönnek, s kész. Öt napot fejállásban is kibírunk.
- Egy napot bevállalok, hozzátok el ide is - mondja nagylelkűen a jó egészségnek örvendő, de idős nagymamám.
Napokig súrolok, kaparok, kefélek, mosok.
Aztán rettenetesbe kapcsolva nekilátok a sütésnek, főzésnek.
Közben megérkezik 5 teljesen idegen ember. Mindez rokoni alapon.
Ott feszengünk az előtérben, annyi a csomag, mintha egy hónapra jöttek volna.
Bevezetem őket a nappaliba, aminek a verőfényben minden egyes tökéletlensége szemen szúr.
Akadozva indul a társalgás.
A bennünket összekötő szálakat alig merjük szóba hozni, hiszen jóformán nem is ismerjük egymást.
Megemlítem nagymamát, aki az ő nagymamájuk testvérének az ángyója.
Nekik lövésük sincs nagymamáról, ahogy én erről az ángyóról nem hallottam soha semmit.
Egyre jobb lesz gondolom.
A férjem már rég itthon kellene legyen.
Direkt húzza az időt.
Kijátssza a sokan voltak a boltban ütőkártyát, egy üveg tejjel, amire jelen pillanatban nincs is szükségünk, hiszen a hűtő és kamra robban ki a felhalmozott javaktól.
- És mire lenne kedvetek ittlétetek alatt - kérdezem az idegeneket, rokoni hangnemben.
Alig értem mit mondanak.
Furcsán formálják a szavakat, olyan szófordulatokkal élnek, amiken hahotázni szoktunk - s minden bizonnyal valami családi betegség lehet, hiszen mindannyiuk nyelve alatt puliszka van, amit ide-oda tologatnak beszéd közben. Legalábbis minden jel erre utal.
Az első nap eltelik evésekkel, sétával, egymás kerülgetésével, titkos szemforgatásokkal, mingyámegbolondulok pillantásokkal és a gyermekek elmenekülésével a nagyszülőkhöz, akik nem bírják a feszkót.
Két napot lenyomunk a szovátai medvével, Parajddal, éttermekkel - ahol gálánsan mi fizetünk és a só útjával, amit leplezetlenül unnak.
Negyed nap elmegyünk nagymamához.
Első tíz percben derül ki, hogy tévedés történt.
Az-az ángyó, nem az-az ángyó.
Rokonok sem vagyunk.
Amikor elmentek szolgálni annak idején a lányok, a nagy mesélésben, ami tartotta bennük a lelket - egy idő után egymás történeteit magukénak vélték. Szegény ángyó összeállt azzal a némettel - Alzheimer vagy ki az istók - szóval, nem csoda, hogy esszekavarta a szálakat.
Egy nap marad.
Rokon ide vagy oda, nem dobhatjuk ki őket.
Beleteszünk apait anyait, hogy tartalmasan teljen el a ránkszabott idő.
Másnap délelőtt könnyek között búcsúznak.
- Ilyen jól még soha sehol mottóval, megígérik, hogy jövőre is eljönnek.
Kiviszem a csomagjaikat, csak, hogy biztos legyek, hogy elmennek. A megkönnyebbüléstől könnyes szemmel integetek az autó után. Mire bemegyek, a férjem már egy ingatlanossal tárgyal.
- Mi a helyzet? - kérdezem
- Költözünk - mondja. A telefonszámokat már kicseréltem. Te csak össze kell pakolj.
Na így élünk azóta itt, lelkem, inkognitóban - mert az ember a barátokat megválogatja, de a rokonokat, azokat kapja.

varázslat

Serre ma rájöttem, hogy bajban vagyok.
Nem csak vénülök, de szélesedem is.
Gondoltam előkapom az edző cuccokat és megmutatom a dzsimbe.
Hál Istennek nincs messze, mert útközben így is háromszor beszéltem le magam.
Beléptem.
A berendezés ultramodern - a dolgok feléről lövésem sincs, hogy mire szolgál.
Lehet csak dizájn.
Minden esetre nem akartam beégni.
Hosszú percekig vártam, míg kiürül az öltöző, hogy senki se vessen rám sajnálkozó és lemondó pillantásokat.
Végül bementem.
Rekord sebességem ellenére, belépett egy húszas bombázó.
A pillantásában minden benne volt.
Komolyan gondolkodtam rajta, hogy hazamegyek - végül valami mégis ott tartott.
Nem vagyok csúnya, csak lejárt.
Divatjamúlt, mint a trapéz nadrág.
Aminek még mindig megvan az ígérete, hogy visszatér.
Kérdem este a férjemet - szívem, szerinted nagy a seggem.
Kínlódása falakat ver közénk.
Na ekkor döntöm el, hogy lejövök, üsse kő.
Ötvenévesen az ember már ne számítson semmire - de ha jobban érzem magam, az már haladás.
Van valami varázslat ebben, ahogy az ember agyilag betáplálja magába, hogy már edzés után vékonyabb.
Sok mindenen úgysem lehet változtatni, de a lényeg a hozzáálláson van.
Odalép hozzám egy báj gúnár.
Aszongya nekem, hogy szolgálatomra áll.
- Édesapjáé - nézem végig - nem a te fajtáiddal szoktam ám együttműködni, de lámsza mi van a tarsolyodban.
Megizzaszt rendesen, mint a férjem ritka, de jó napokon.
Alig vánszorgok hazáig.
Reggelre már a pisilés is komoly gondokat okoz.
Előkapom a szoknyáimat és a harisnyák fiókját.
Ma, ha fene fenét eszik is, végre nőiesre veszem a figurát.
Úton arrafelé, amit lassan és szenzuálisan szambázok végig - jelentőségteljes pillantások kísérnek. Persze szólhatnak a koromnak, ahogy az elgurult piruláknak is - de tudom, ma sokkal jobb bőrben vagyok.
Egy edzés kell hozzá mindössze, s kis kalibrálás fejben.
Mert a varázslat mindig bentről indul, s ugyanoda csapódik vissza.

Nem csak kenyérrel él az ember....oh, dehogynem

Minden anyának eljön az a pont az életében, amikor elfárad.
Csak van aki beismeri és van aki ül rajta.
Nehéz hét a hátam mögött. Még nehezebbre készülök.
Egy nap felszusszanás a kettő között, mint egy halovány intermezzo.
Életem egyik legizgalmasabb könyvét olvasom ki, hasonlónak fogok neki tenyér összesúrolások közepette.
Az idősíkban mért, kettő közötti határon kimegyek, hogy igyak egy pohár vizet.
Meglát a gyermek, rájön, hogy szomjas. Ha már iszik, enne is valamit.
A leánka is társul. Enne és inna.
Az ember is megörvend a mozgásnak - éhes.
Lerendezem a kívánságlistát, azzal visszasurranok.
Legközelebb óvatosabb leszek, vagy szomjazom.
Egy pohár víz rendszerint egy órába telik. Etetéssel, itatással, mosogatással.
Másnap lábujjhegyen osonok ki a konyhába.
Senkinek semmi baja nem lehet - nemrég ettek, ittak, mindenki végzi a dolgát, jól vannak.
Alig neszezem.
Mire kiszól az ember - még ennék a valamit.
A gyermek, hogy kéne egy kakaó.
A leánka - alma van? Felcikkezed?
És fel. És meg. És megint egy óra.
Elhatározom, hogy bujkálni fogok.
Egy jó könyv ér annyit, hogy halálra éheztessem és szárítsam magam.
Mert ahogy elindulok és meglátnak, mindenkinek instant beindul a nyálelválasztása.
Azt hittem - én balga - hogy a szoptatással lejár ez a nagyon nehéz periódus, de nem, egyre súlyosabb.
Meg se kell szólalnom - elég a látvány, és mindenkinek egyből a szükségletei jutnak eszébe.
Jó lenne egy kamra.
Obscura.
Ahova időnként elbújhatnék egy üveg víz társaságában.
És nyugodtan olvashatnék - anélkül, hogy szakácsot, pincért vagy takarítószemélyzetet kellene játszanom.
- Ha nem vagy itthon az étel sem esik jól - hangzik a megmásíthatatlan verdikt.
Ha hozzáállás kérdése minden, akkor felfoghatom úgy is, hogy egyszerre vagyok a vágy és a beteljesülés.
De legtöbbször sajnos úgy csattan,
hogy két oldal között, megkenek hat szendvicset.
S miközben mindenki vágya válaszra talál - az enyém csak titokban teljesülhet, mint egy lopott szerelem.
S talán attól olyan édes ez az egész...