megszállottság

Azért kezdett edzeni járni, hogy programja legyen.

A nagy fene szingliségben elevenen megette a magány.

Esténként olvasás közben csokizott. A kilók körülölelték a testét, mint hűséges szerelmes karjai.

A dilemma magába szippantotta, hogy már abban sem volt biztos, létezik e egyáltalán probléma.

Ha lefogyna, ha kimozdulna, ha eljárna, ha ismerkedne - csupa hák és akkorok.

Egyik este séta közben betoppant és bérletet vett.

Mindjárt egész havit, hogy ne tudja meggondolni magát.

Másnap a ruha próbától csatakosan elindult megváltani a világot. Vagy csak önmagát. Vagy csak valamit. Amitől egy ideig jobb lehet.

Elveszetten álldogált a terem ajtajában.

Már akkor tudta, hogy óriási hibát követett el.

Nem illet ide.

Nem az ő világa volt.

Éppen azon gondolkodott, hogy kifordul, amikor odalépett hozzá egy tökéletes fizikumú fiatal nő.

Kedvesen ajánlotta fel a segítségét, mint aki pontosan tudja, min mehet keresztül.

De nem tudhatta.

Ő nem volt sem negyvenes, sem túlsúlyos.

Sőt, talán elveszett sem.

Az ilyen nőket mindig megtalálják.

Valaki a megmentésükre siet, mielőtt még elvesznének.

Beletörődve adta meg magát, majd a hölgy kecses lépteihez igazította sajátjait.

Azt mantrázta magában, hogy egy alkalmat mindenki kibír.

Majd jó lesz tapasztalatnak. Vagy elrettentő példának. Vagy csak úgy semminek a valamik palettáján.

A teremben csupa feszes, fiatalos, egészségesnek tűnő emberek hajtottak megszállottan.

Senki sem szórakozott.

Mindenki dolgozott.

Célokkal és határidőkkel.

Úgy, ahogyan ő ezen a területen soha sem tudna kiteljesedni.

Mert nem volt megfertőzött.

Tudta, hogy egészséges, hasznos, kellene - de valahogy túl rövid volt az élet ezeknek a kínoknak a kiállásához.

Soha többé nem ment vissza.

Járulékos vesztességként gondolt az elvesztett bérletre.

Hatodik napra sikeresen konstatálta -  a divat haszontalan. És változó.

A legfontosabb, életkortól függetlenül, hogy az ember rátaláljon arra a területre, ami képes megfertőzni. Mert számára az a legelőnyösebb.

A túlélés kérdése ebben rejlik - emberekben, tevékenységekben, hullámokban (divat vagy sem), amik képesek megszállottá tenni. Hiszen ennek köszönhetően vannak mák, holnapok, pillanatok és jelen, amikért mindig érdemes felkelni és tovább harcolni. Azokkal a katonákkal, akik ugyanazon zászló alatt harcolnak.

kései sirató

Jó régen nem találkoztunk.
Véletlenül futunk össze.
Szinte semmit nem tudok róla.
Ő azonban tudora az enyémnek.
Hajaj - mondja - a facebook...
Figyelemmel kísér. S milyen rég el akarta mondani, hogy teljesen le vagyok maradva.
Ő éppen válik.
Megkönnyebbülés - jelenti ki.
Ettük meg egymást.
József Attila jut eszembe - ettelek volna meg, te a vacsorádat hoztad, hát kértem én?...
Kiesik néhány szó a monológjából, de észre sem veszi. Zavartalanul folytatja tovább.
Új szerelem a láthatáron.
Csupa izgalom az élet.
A gyerekek megnőttek. Jobban örülnek, ha nincs otthon.
Zavartan hallgatom. Emlékezetem szerint, ugyanakkora gyerekei vannak, mint az enyémek.
Apára és anyára van szükségük. Biztonságra. Határokra.
Folytatja könyörtelenül.
Ő a gyerekeivel baráti kapcsolatra törekszik.
A lányával kozmetikába jár, a fiával kávézás közben füstöt eregetve beszélik meg a dolgokat.
Barátok - hangsúlyozza.
Te egy tyúkanyó vagy. Hülyeség. Szabadon kell engedni őket.
Eszembe jut a Somin látott, lányommal egykorú, négy fiatal.
Két-két shot vodkával kérték a mojitot.
Szabadon kell engedni, baráti viszony, le vagy járva ... - zakatol a fejemben.
A gyerekeimnek vannak barátai. Én nem egészen emiatt vagyok itt. Nem is ez a feladatom, szerepem.
...S a könyvek - mondja. Te mindig is sokat olvastál. S mire vitted? Most meg írsz is...
Hülyeség.
Ez a generáció már nem olvas. Találj ki valami mást.
A kéretlen tanácsokat mélyen zsebre teszem.
Hálás vagyok, hogy búcsúzik.
Olyan, mint egy forgószél.
Kattog, topog, forog, állandó mozgásban van.
Menekülőben - kapom meg a helyes kifejezést.
Mire a gondolatsor végére érek, már a túlsó oldalról integet, elmenőben.
József Attila Kései siratója hosszan elkísér:
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hízelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.

miénk...

Amíg a gyerekek kicsik voltak, különböző baba klubok tagjaiként, gyakran tartózkodtunk egy légtérben hasonló életkorú gyerekeket nevelő szülőkkel.

Mindegyiknek a gyereke három óránként szopott, átaludta az éjszakát, három évesen olvasott és öt éves korára kiderült róla, hogy matek zseni. A férjükkel fantasztikus kapcsolatban álltak. Negédesen simultak egymáshoz, miközben arról meséltek, hogy minden éjszaka szeretkeznek.

Ott álltam én - két gyermekkel, akik állandóan szoptak, soha nem aludtak, csak szinte és kizárólag nap közben, miközben az éjszakát rendszerint átvisították, nem tudtak írni, olvasni, számolni. Így aztán büszkék voltunk magunkra, ha hetente legalább egyszer sikerült egy pit stoppot lenyomni egymás karjaiban.

Ma sincs ez másként.

Csupa olyan szülő van körülöttem, akinek a gyermeke szenvedélyesen társasozik, sokat és gyakran olvas, nem beszél alpári módon, nem helyezi előtérbe a technikai eszközök használatát a tanulással szemben, nem beszél vissza. A házasságok zöme ennyi év után is tökéletesen működik.

Miközben mi - hiába teszünk bele anyait és apait - gyakran összeakasszuk a bajuszunkat.

Ilyenkor kígyókkal és békákkal dobálózunk, hogy a végére ki tudjuk röhögni egymást és magunkat.

A gyermekeink imádják a technikai eszközöket.

A telefon nélkül nem igazán tudnak élni.

Fortnite folyik a csapon is.

Úgy is tudnak beszélni, hogy a kocsis elszégyellje magát és nem igazán szeretnek olvasni.

Ilyenkor leckéket kapunk arról, hogy milyen sokat jelent a példa mutatás.

Nem a szavak, hanem a tettek nevelnek.

És mi csendben lehajtjuk a fejünket a héten kiolvasott ötödik könyv fölé és megadjuk magunkat. 

Örülünk, ha időnként be tudjuk bizonyítani magunknak és egymásnak, hogy a tűz nem aludt ki, csak nem mindig éghet nagy lángon és végigasszisztáljuk a mellettünk élők heves válását, olvasó és jól nevelt gyerekeik visszafordíthatatlan kicsapongását és hálát adunk az Istennek, azért amink van.

Mert lehet, hogy büdös, kakás és pisis, de mégiscsak a miénk.

születésnap

Aznap éjjel fasírtokkal álmodott.

Meleg, kellően fűszerezett, kis húsgolyókkal, amilyent a nagymamája sütött, amikor gyermek volt.

Ritkán jutottak húshoz.

Még ritkábban fasírozotthoz. Mert a darált húst ilyen módon elkészíteni luxusnak számított.

Inkább kolbásznak, vagy leveshez őrizgették. 

De mivel a nagymamája tudta, hogy mindennél jobban szereti - születésnapjára lecsippentett egy darabot.

Az elkészült golyókat megszámolták, még forrón elosztották a testvérek között, egyenlő módon. Nem volt kicsi, közepes és nagy adag. Mindenki egyenlő mennyiségben kapott.

Az elsőt megette még melegen.

A másodikkal várt.

A többit beosztotta.

Volt, hogy éhes testvérei rátaláltak a golyókra és mohon ellopkodták tőle.

Ez elővigyázatosságra tanította.

A rejtegetés művészetére.

Hogy illetlen kezek ne érinthessék a saját részét.

Volt olyan, hogy a fabudiban ette meg, Jókait olvasgatva, amit a nagyapja vécépapír gyanánt készített be az 1x1-es fatákolmányba.

A könyvnek abban a sorrendben hiányoztak a lapjai, ahogy a nagyapja fogyasztotta a kultúrát.

Egyszer fent, aztán lélekben, majd fekáliás kalandjai ómegájaként.

Ilyenkor lemaradt a történet egy-egy részéről.

Akárcsak a húsgolyóról, amitől testvérei fosztották meg.

Éppen születésnapja volt.

Már kilencedik évét húzta le az utcán.

Az volt számára az egészségügyi szesz, ami a nagyapjának Jókai.

Enyhítette a szellemi, lelki és testi fájdalmai mindegyikét.

Az álomból ébredve jó nagyot húzott a megcsappant üvegen - húsgolyók híján.

A maró fájdalom semmit sem hozott vissza a gyermekkorból, de ereje volt megszakítani az álmot.

Nehézkesen kaparta össze ványadt csontjait az egyre keményebb betonágyról.

- Nem idős embernek való a csillagos mennyezet - gondolta, majd necceit megragadva, város körüli felfedező útra indult.

Aznap valaki húsgolyót sütött a gyermekeinek.

Már nem a nincstelenség kalóriaszegény időszámítását éltük.

Aznap is a gyermekek válogatva húzogatták a szájukat az ételnek.

Már nem lopkodták, gyakrabban dobálták azt.

Az anya a visszautasított szeretetet zsír itatós papír tasakba csomagolta.

De nem ette meg, mert divat volt nem enni. 

Ez is a nem-lenni része volt, de ekkor ő ezt még nem sejtette.

Elindult.

A visszautasított húsgolyók mázsás teherként nyomták a vállait.

A neccekkel felpakolt idős hajléktalan annyira tűnt éhesnek, amennyire a saját lelke üresnek.

Kedvesen megszólította - örülnék neki, ha elfogadná...- suttogta bizonytalanul a visszautasítottak érzékenységével.

A húsgolyó gazdát cserélt.

Egy születésnap nem maradt ajándék nélkül.

Egy álom valóra vált.

Egy üres gyomor megtelt lelki tartalommal.

Csak a favécé járt le, mint Jókai Mór.

Mert a világ fejre állt.

És húsgolyók hiányában lassan semmit sem ért az egész. Hiába van kolbászból a kerítés.

a szomszéd kertje

Közeledett a házassági évfordulójuk.

Valahol, jó mélyen, bent tudta, de a hétköznapok elsodorták ettől a magabiztos tudástól.

A Nap aznap reggel is éppen úgy kelt fel.

Az ébresztőóra pontosan ugyanolyan elviselhetetlenül hasított bele öntudatlanságába, a ruhái éppen olyan szűkek voltak, mint előző nap, a gyerekek pontosan úgy verekedtek össze indulás előtt, mint minden reggel, a férje az ajtóból mormogott valamit, amit éppen úgy nem értett, mint máskor sem, ő meg elindult dolgozni, pontosan úgy, ahogyan máskor is mindig.

Miután a nap folyamán többször kapta el kolléganői mindent sejtető, szinte összeesküvőnek tűnő pillantásait, így bement leellenőrizni a ruházatát. Meg volt győződve, hogy vagy a harisnyája hagyta cserbe, vagy megint a szoknyáján ment szét a cipzár.

Munkanap végén ráérősen battyogott haza.

Elintézte a szokásos bevásárlást, egész úton azon agyalt, mit főzzön holnapra, és már alig várta, hogy elérjen a nap fénypontjáig - legújabb szerzeménye olvasásáig. A könyv egy érdekes trilógia második része volt. Hónapokat váratott magára a második rész. S mivel tudta, hogy majd a harmadikra is ugyanennyit kell várnia - lassan és ráérősen olvasott, ízlelgetve a szavakat, táplálkozva a történettel, amelynek minden egyes alkalommal ereje volt kiragadni őt megsavanyodott valóságából.

Már látta magát a fotelben, kezében a könyvvel.

Ilyenkor elhalkultak a hangok, elhomályosodtak a valóság keretei és nem maradt semmi más, csak ő és az aktuális olvasmánya.

Néha éjszakába nyúlóan, ráncot vetve egyre gyűröttebb arcára.

Gyorsan odakészített a vacsorát, feltakarította a házat, kirámolta a gyerekek szobájában felhalmozódott szennyest és betett egy mosást.

Ráérősen simogatta végig a könyv borítóját, mint szerelmet szokás.

A férje idegesen rontott be a házba - Jézusom, te még nem vagy kész? - kérdezte izgatottan.

- Kész? - kérdezett vissza értetlenül. De! Éppen főzök, mosok és a takarítást már befejeztem. - lendült támadásba.

- A vendéglő - ugatta le idegesen a férje - tíz perc múlva kell ott lenni. Anyádék, anyámék és a gyermekek már ott vannak. Igyekezz! Öltözz!

Homlok ráncolva próbálta lefejteni a könyv valóságát, amely felcsapódott és hozzáragadt ehhez az egyre szűkebb realitáshoz, amit évek óta házasságnak neveznek.

A könyvben tudta mi zajlik, itt kint egyre kínosabbá lett minden.

A hétköznapok és ünnepek, a kötelezettségek és feladatok, a munka és a szabadidő és ez az úgynevezett szerelem, amely nyomában sem ért a regényben rázúduló boldogságnak.

Kínosan nyögött fel, amikor eszébe jutott: házassági évforduló...

Hát ezért... a gyerekek, a lányok, a férje mormogása, s az egész nap...

Azt sem tudja milyen nap.

Azt sem tudja hányadik év.

Lassan az sem fontos kicsoda ő.

Csak történettől-történetig.

Utazástól-utazásig.

Laptól-lapig.

Rendeléstől-rendelésig.

Mint egy drogos.

Aki már nem tud leállni.

Mit nem tud? Nem is akar!

Percek alatt bújt bele egyre idegenebb jelmezeibe.

Ma este nőt játszik.

Anyát, feleséget és gyermeket.

Aki boldog, kitartó, hűséges, elégedett és mindenek felett hálás.

Mert a hála mindenkinek szimpatikus.

Bölcsességre vall.

Elvárt.

Legalábbis ebben az életkorban.

Amikor már igazság szerint semmi sem fontos.

Csak az a pár percnyi boldogság, ami segít elutazni.

Önmagához, máshoz, esélyekhez és szabadsághoz.

Mintha mindenki tudná a receptet. Csak ők ketten nem.

Vagy csak nem képesek eladni.

Mert a valóságot a legnehezebb. Annak brutális ára van. Egészség, boldogság vagy szerelem. ennél lentebb nem adja. Az Élet. Mely csak a könyvekben használ színeket. A valóságban szűkmarkúan bánik vele. Nem másért, csak mert a szomszéd kertje mindig zöldebb, vagy sárgább, vagy pirosabb, s ha nem is, akkor kívánatosabb - mert a másé.

Képtelenség megérteni a nőket...

A játszótéren ismerkedtek meg, amikor már minden reményt feladott.

A barátnők folyamatosan kerítőnőt játszottak. Valahogy se vége, se hossza nem volt a sikertelen randevúknak, amelyek mindegyikén a nagyszülőknél hagyott gyerekei jártak a fejébe.

Fáradt volt, fájtak a lábai a magára erőszakolt körömcipőben és alig tudott lélegezni a szűk ruhákban, amiket ráparancsoltak.

Itt önmaga volt.

Önfeledten figyelte felszabadult gyermekeit, akiket mindennél jobban szeretett.

Mellettük a helye. 

Azoknak, akik azt szajkózzák, hogy az ő korában férfi kell a nő mellé, nincs igazuk.

Géza az unokaöccsével jött ki. A húga frissen szült, a gyereke meg éppen Gézával múlatta az időt.

Géza türelmes volt. Igazi apa anyag.

Meleg hangon válaszolgatott az ezredik kérdésre is és együtt játszott a bátortalan, elanyátlanodott gyerekkel.

Azután kezdtek el beszélgetni, hogy a gyerekek közösen kezdték el bevenni a játszóteret.

Géza mesélt magáról, a munkájáról, a maga mögött hagyott sikertelen házasságáról és közösen idézték fel sikertelen randijuk mindegyikét, amelyek ebből az éppen alakuló szövetségből kitekintve, igazán humorosnak tűntek.

A hirtelen jött ismeretség szoros barátsággá nőtte ki magát.

Nem lehetett Gézát nem szeretni.

Türelmes, figyelmes, intelligens, szeretetreméltó és magabiztos volt.

Ő meg folyamatosan azon gondolkodott, hogy miért nincs emellett az ember mellett még senki.

Azok a hibái, amik kiütköztek a hétköznapok folyamán, teljesen elviselhetők voltak. 

A következő év tavaszán tartották a csendes lakodalmat.

Csak a családtagok és néhány közeli barát volt jelen.

Az összeköltözés stresszeit áthidalták az előttük álló kiegyensúlyozott élet reményének erejével.

Géza kártyái művészi lassúsággal fedődtek fel.

A körmöse, akihez két hetente volt programálása, a stylistja, aki évszakonként állította össze a ruhatárát, a kozmetikusa, akit havonta látogatott és a mániái, amit csak együtt élve lehetett azonosítani.

Úgy érezte magát, mint egy komornyik ebben a kapcsolatban.

Szolgált, védett, javított, elsimított, megoldott - miközben a másik óvta a külsejét, tündökölt, és láthatóan végtelenül büszke volt önmagára.

Reggelente, ha a vaj felett összeért a kezük, szégyenlősen húzta vissza. Feltöredezett körmei sikítottak a férfi ápolt keze mellett.

Esténként, amikor összebújtak a takaró alatt, állig felöltözve tette, attól való félelmében, hogy a lábán lévő borosták felsérthetik a férfi szőrtelen testét.

Amikor meg készültek valahova, az felért egy rémálommal.

A divatjamúlt szettjei, a férfi gondosan, szín és szabás szerint összeválogatott ruhatárával szemben.

Két év után döntött úgy, hogy visszaszerzi a nőiességét.

Csomagolás előtt leült egy deci vodkával a családi naptár elé.

Az ő bejegyzései - csaptelep vásárlásról, házimunkák elvégzéséről, bevásárlásokról, az autóval kapcsolatos teendőkről szóltak.

Míg Géza bejegyzései - egytől-egyig szépészeti programok voltak.

Ez volt az utolsó csepp a átlátszó decis pohár alján.

Felment, összecsomagolta Géza gönceit, gondosan vezetett határidő naplóját, kozmetikumai mindegyikét és kidobta.

Csak úgy, magyarázat nélkül.

Hogy meghagyja az esélyt egy következő próbálkozónak, aki hosszú ideig nem fogja megérteni, akárcsak ő maga, hogy miért nem kellett ez a férfi senkinek. Amikor vele, aztán tényleg minden a legnagyobb rendben.

Elkényeztetettek

Huszonöt év telt el a nászutunk óta.

Akkor voltunk utoljára együtt nyaralni.

Nem tudom, hogy megértesz e, de ahhoz, hogy egészben lásd a történetet, el kell mondanom.

Nem volt telefonos világ.

Nem voltak mobilok a zsebeinkben, nem ismertük a net fogalmát. Ha valakit hívni akartunk, vezetékesről tettük. Tudod, azok a kunkori farkas, tárcsás számos telefonok, amelyek helyhez kötöttek.

Ha az ember elutazott és haza akart szólni, be kellett mennie a posta hivatalba. Ott bejelentenie, hogy távolsági beszélgetést kér, majd várni, amíg a kapcsolatot megteremtik.

Az idő felett nem volt hatalmad. Egy dolog fölött dönthettél - hogy helyben kifizeted a beszélgetést, vagy az fog fizetni érte, akit felhívsz.

Csórók voltunk, így mindig ez utóbbit választottuk.

A kapcsolat teremtés nem ment könnyen.

Úgy végigmúlattad az időt a postahivatalban, hogy A kőszívű ember fiait egy csapásra kiolvastad, mire hangosan kiáltották a nevedet.

A nászutunk előtt felkerestük nagymamát, együtt ebédeltünk a szülőkkel és megesküdtünk, hogy vigyázni fogunk egymásra.

Legközelebb akkor beszéltünk, amikor hazaértünk.

Akkoriban volt egy közmondás is erre - a rossz hír gyorsabban hazaér, mint a jó. Illetve - ne halljam majd rossz híreteket...

Az emberek hittek, bíztak a Gondviselésben és pozitívan tekintettek a jövő elejébe.

A nászutunk kapcsán senkinek sem jutott eszébe, hogy aggódjon miattunk. Örültek, hogy utazunk, világot látunk, összeszokunk és kikapcsolódunk.

Ami minket illet - nagyjából ennyire is korlátozódott az egész. A szálloda, ahova a foglalásunk szólt hemzsegett a csótányoktól. Rettegtem zuhanyozni, nem mertünk ételt kint hagyni és felöltözve aludtunk, hogy nehogy legyenek poloskák a matracban.

Egész héten egymáshoz sem értünk.

De összeszoktunk. Egy életre.

A gyermekeket nem ott, hanem itthon hoztuk össze. De az egy másik történet - mosógéppel, hűtővel, centrifugával, épülő házzal és rengeteg garasoskodással, hogy mindenre jusson.

Ahogy nőttek a fiúk, nőttek az igényeik is. Annyit ettek, mint egy egész sáskaraj. Folyton új ruha, cipő, táska, labda, sapka kellett - mi meg szépen megvettük.

Végül egyetemre mentek. Nyaralni még mindig nem voltunk.

De befejeztük a házat, aztán a manzárdot, végül a kertben a filagóriát, aztán melegházat. Vettünk lovakat. Elkészítettük az istállót és futtatót. Szerveztünk gyermektáborokat és lett két autónk. Egy amivel villogni lehetett és egy terepjáró, ami  emésztette a sarat.

A huszonöt év úgy telt el, hogy időm sem volt tükörbe nézni.

Jánoson olykor láttam, hogy öregszik - de a dolgaink rendben voltak. Nem számított.

A fiúk lelkesedéssel fogadták a nyaralás ötletét. Nem akartak elkísérni, inkább a házat vették birtokba. Nem volt titok, hogy bulikra, nagy társaság fogadására és ereszd el a hajamat napokra gyúrnak.

Nem aggódtunk. 

Aggódtunk azonban nagymamáért, aki lassan 92 lett. Anyukáékért, akik betöltötték a hetvenet és anyósomért, aki nyolcvan volt és magányos.

János kitalálta, hogy aggodalmunkat enyhítendő okos telefonokkal látja el az időseket, hogy tarthassuk a kapcsolatot.

Hihetetlen nagy munkát fektetett bele, hogy a négy idős embert megtanítsa a képes telefont használni.

Európai körutunk során érinteni kívántuk azokat a városokat, országokat, amikről immáron 25ik éve csak álmodoztunk.

A képes telefon csodákat tett.

Nagymama látta és végigordította a Vatikánt.

Anyu Párizsnak sikított.

Apukának Velence tetszett a legjobban.

Míg anyósom a reakciónkra volt kíváncsi.

Alig tette le egyik a telefont, hívott a másik.

Ha nem tudtuk éppen felvenni, egyszerre kezdtek el hívogatni, attól való félelmükben, hogy történt velünk valami.

Ha melegünk volt és el voltunk fáradva, anyósom fakadt sírva, hogy szegény fejünk.

Ha éhesek voltunk, de nem találtuk a megfelelő vendéglőt, anyuka sápítozott, hogy bezzeg otthon mennyi kaja van. Amikor végre esténként össze akartunk bújni, a fiúk telefonáltak - hogy anyaaaa - hol a konzervnyitó, a dugóhúzó, van még kávé, vettetek olajat, hol tartod a pityókát - hogy mire befejeztük a beszélgetést, mindketten lelohadtunk, mint két elhasznált lúdbalom.

Utolsó napokban megelégelve a történeteket, mondom az uramnak, elég volt.

Telefonálunk egyet reggel, egyet este, s napközben kikapcsoljuk a telefonjainkat.

Nem én találhattam fel a spanyolviaszt, mert izgatottan bólogatott, hogy igazam van.

Ebben az utolsó két napban kapcsolódtunk ki igazán.

Volt séta, kézenfogás, összebújás, suttogás, beszélgetés, andalgás, vallomás és egymásra hangolódás.

Sajnos azonban anyukáék nem beszélnek velünk azóta sem.

Mindenki megsértődött.

Szerintük kegyetlenek és hálátlanok vagyunk. A képes telefon meg szart sem ér, ha a kép sötét marad.