meggondolatlan anya, brutális gyermekek

Hallom elítélsz.

S hát milyen anya az ilyen, aki hokiztatja a gyermekeit?

Csak a sport. A végén a tanulás róvására fog menni.

A sok utazás, kiégeti a gyermekeket.

És agresszívek lesznek - mert az már mindenki tudja mennyire brutális sportág a hoki.

Nem mondod!...

A gyermekek hokiznak egy jó ideje.

Nézd meg a lányom.

Nyíló rózsabimbó a maga 12-ik évében.

Öt éve űz egy szerinted fiús, brutális sportot. De szeretettel meghívlak. Nézd meg. Győződj meg a saját szemeddel.

Nála nőiesebbet nem láttál.

Hogy izmos? Igen.

Hogy nem fog vele senki játszadozni? Az biztos.

Mert közben a hoki erre is megtanította.

De ott van a gyermek.

A lélek embere. Vízkék szemein megható a világ.

Ha nem kezd el sportolni - nem állna készen az életre.

De egy olyan kapuban, ahol a korong komoly sebességgel közeledik felé, akár az élet, és ahol az ellenség minden szögből támad, megtanult küzdeni.

Magáért, a testvéréért, a megerősítésekért és elsősorban a csapatáért.

Egy csapat nem eleve adott.

Ott helyet kell csinálni. Oda be kell illeszkedni. Ott meg kell határozni önmagad, a szerepedet, megmutatni az erődet és erőtlenségedet - annak érdekében, hogy eggyé válhassatok.

Na az én gyermekeimnek elsősorban ezt adta a hoki.

És ezt egyetlen dolog képes megadni. A sport. Mert művi helyzetben nem tanítható. Ezeket a képességeket, ismereteket a szülő nem tudja átadni a gyerekének. Ide a sport kell, mint helyzet és állapot és a csapattársak, mint ellenségekből lett testvérek.

Ami az agressziót és brutalitást illeti, amiről említést tettél - nos, ez is mélyen vitatható.

Az én gyermekeim ugyanis erősek.

És mint ilyenek soha, semmilyen helyzetben nem kívánnak visszaigazolást az erejükre.

Magyarán, soha nem kezdenek ki gyengébbekkel, de még erősebbekkel sem. Pontosan tudják mennyit érnek. De ha valaki beléjük köt - elborul az agyuk. És utána, ott, azon a helyen már fű nem nő - nos ennyiben brutálisak csak. Bárcsak a társadalom is el tudná ezt mondani magáról. Akkor nem lenne baj.

De szintén ez a brutális sport tanította meg őket megfogni a munka végét, megvédeni a gyengébbet, életet adni a többiekért, megoldásokat keresni élesben és beosztani az idejüket.

Mi nem igazán szoktunk unatkozni.

Iskola, tanulás, edzés, pihenés.

Hétvégeken - tanulás, mérkőzés, utazás, pihenés.

Ők nem vakaróznak a tankönyvek előtt.

Megtanulták beosztani az idejüket.

Cakk-pakk, mert menni kell.

Nincsenek üres idők.

Nincsenek beteges szakadékok egyik tevékenységtől a másikig - akció van.

És mindennek helye és ideje van.

Mert rövid az élet és nagyon élesek a célok.

ők már azt is tudják mit akarnak kezdeni ezzel a rövid élettel.

Számba vesznek alternatívákat, fontolgatnak, döntenek, megmásítják - míg az, aki nem ennyire kifacsart - az egyetem ideje alatt is vegetál. Nem siet sehova. Nem hajtja semmi. Van.

Az utazás - na látod, az nagy falat.

De keretezés kérdése az egész.

Mi megtanultuk átkeretezni.

Közös időnek, csapatépítőnek, egymásrahangolódásnak, olvasásnak, gondolkodásnak, közös tervezésnek szentelni az erre szánt órákat.

Nektek például mikor volt utoljára a birtokotokban egy közösen eltöltendő 6 óra? Ami alatt együtt lehetettetek, beszélgethettetek, csendben elmélyülhettetek egymás társaságában?

Nos nekünk hetente van ilyen.

És megtanultunk élni ezekkel. Örülni nekik. Mert soha vissza nem térő alkalmak, amit ráadásként kaptunk az élettől.

A csomagolás nem a legszebb, de idővel értékké szelidűl.

Csak ennyire agresszív és brutális amit mi teszünk. Ólmos fáradtságokkal, izomlázakkal, fejlődésekkel és bukásokkal, sikerekkel és jó nagy kudarcokkal, hangokkal, szagokkal és zajokkal. Amiket jó sok mosoly és hatalmas összetartás fűszerez.

Hiszen mindeközben  csapat lett a család és család lett a csapat. Ezt teszi velünk a jégkorong.

Mennyire brutális ez már, nem?

hórá unirii

Ferencke nem szeret tanulni.

Anyu minden nap elmondja, hogy elevenen megnyúzza.

-          nem lesz belőled semmi, fiam! bezzeg én, a te idődben a mezőre jártam, segítettem az állatok körül, fát vágtam, hasogattam, kitakarítottam az istállót, neked meg csak tanulni kéne, s arra sem vagy képes

Ferencke nem szeret tanulni.

Három tantárgyból áll bukásra.

Matek, fizika és kémia.

A többiből sem fényes, de legalább nem fenyegeti veszély.

Valósággal retteg attól a kérdéstől, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz.

Semmi.

Azt sem tudja mi is kéne érdekelje.

Mert például érdekli a pénz. Na meg a hírnév. De sajnos sem énekelni, sem táncolni nem tud.

Egyszer mondta valaki a barátok közül, hogy ha valaki fiatal és jól néz ki az elég. Degeszre keresheti magát. Aztán másvalaki megcáfolta, hogy ez nem elég, olvasottnak is kell lenni, mert a vénasszonyok nem szeretik a buta férfiakat.

Ferencke nem szeret olvasni sem.

Olyan szomorú lesz tőle, hogy alig tudja összekaparni magát.

És ki szeret szomorkodni?

Hallotta, hogy az iskolában, valami buli lesz.

Aztán másvalaki azt mondta, hogy nem is buli, hanem ünnepség.

Ismét más úgy vélekedett – hogy egyeseknek ünnepség, másoknak tor.

Ferencke nem gondolt semmit.

Várakozott.

Ebben volt nagy.

Aztán jött a matek tanárnő és azt mondta, aki hórázik, az átmegy matekből.

Ugyanezt állította a kémia és fizika tanárnő is.

Ferencke nem szeretett hórázni.

De átmenni szeretett volna.

Mert a hórát mégiscsak jobban járja, mint a mateket, fizikát meg kémiát.

Egy hóra anyuért… - gondolta.

Az lenne az igazi ünnep.

Hármas ünnep.

És felállt hórázni.

Anyus magán kívül volt a bizonyítványtól.

-          átmentél fiam, hogy a pokolba? eladtad a lelkedet az ördögnek?

Ferencke nem tudta, hogy anyus mennyire áll közel az igazsághoz.

Ahogy azt sem, hogy ajándékokat néha véren veszünk. Ha tudjuk, ha nem.

jótétemény

Kedvenc ünnepem a kari.

Nem szeretem a takarítás izét, ezért aztán úgy csinálom, hogy jó legyen.

Amíg az erdélyi Marika néni kisuvickolja a lakást és shoppingolni megyek a ribikkel.

Barinők vagyunk amióta az eszünket tudjuk.

Ezen semmi sem változtatott az idők során. 

S most, hogy idősebbek lettünk és párkapcsolatban élünk, a határidőnaplónkban külön fejezete van a BFF esteknek.

Van a Barbi, a Szinti és én.

Barbinak egy japán befektető csapja a szelet.

Mondjuk szerinte elég kicsi a kukija, de mondta a Szinti, hogy nem a kuki a lényeg, hanem a brifkó. Szinti tudja. Neki ott volt az Iván. Akkora izével, mint a bikának, de olyan szegény is volt a szerencsétlen. Jó volt, meg egyeztek, meg minden - de amikor egy nő nem tud elmenni egy kozmetikába és új cuccokat vásárolni, meg egyáltalán munkába kényszerül, már a hetyegés sem érdekli. Szal Ivánnak lehetett akármekkora, ha nem volt zsé. Érted?

Szinti azóta bebiztosította magát rendesen.

Kinézett egy igazgatót. Elment jelentkezni munkára. Persze, hogy nem érdekelte a meló, hát vágod? Bebillegett, megmutatta magát, utána kávéztak egyet, s kész is volt.

Persze az ipse nős, meg minden, meg hát a faterral egyidős - de pénze az van. Na meg felesége is. A Szinti szerint így sokkal tisztább. Keveset vannak együtt, mindig ünnep az együttlét, a lé dől, amennyi kell és kész. Nincs állandó nyaggatás, egymás idegeire menés, mosogatás, főzés. Csak a vendéglők meg a tiszta szex. A Szinti azt mondja, ilyenkor aztán tényleg mindegy a méret. Az-az öt perc naponta, bármilyen alapállásban ledolgozható.

Én Istvánnal élek együtt.

István is kőgazdag.

Nem kell melóznom, meg minden.

Addig alszom, amíg akarok, van bejárónő, a Marika - mos, főz, takarít, vasal - én azt csinálok amit akarok.

Sokszor semmit.

Csak gondolkodom. De ez nem a legjobb, mert utána megfájul a fejem.

Az Istvánnal kirándulunk, vacsizunk, ölelkezünk meg minden.

Nekem nem kell semmit kibírni, mert - na de erről nem beszélhetek, mert István szerint az úrinők tudnak titkot tartani.

Ha az István már nem lesz, akkor bajban leszek.

Anyuékhoz nem megyek vissza a lepratelepre. Huszonöt évesen már fiatal nem vagyok. Az István meg mondjuk hetvenöt. És az elején is mondta, hogy annyi van nekünk, amíg él. Utána nem marad semmi. 

Ha reggelente nem ébred idejében elszorul a szívem és tükröt tartok a szája elé - rettegve hogy ez lesz az utolsó nap.

A minap bementem az Istvánért és mondta a kiscsaj, hogy üresedés van, ha érdekelne.

Kérdem tőle mennyiért - te jó ég, tiszta béna ez a ribi, nekem az az összeg napi zsebpénz.

Az Isti azt mondta, hogy kérhetek Karira bármit.

Mivel félek meg minden, megmondom, hogy egy barátot szeretnék, aki, ha ő meghal, majd vigyázzon rám helyette is.

Egy okos nő mindig egy lépéssel járjon mindenki előtt - mondta anyus, szegény anyus, csak ő nem járt senki előtt, legfenebb mögött.

És én ezt fogom kérni.

Végülis nem nagy ajándék, s még csak pénzbe sem kerül.

Mindenki egy kicsit jót tesz.

Az Isti velem, én a haverral, a haver az Istivel. 

Igazi jótett-lánc. Csak fel kell tudni rendesen akasztani.

És hát nálam jobban ékszert senki nem visel...

és, igen. Hurrá, mindjárt itt a kari!!!

Hónapok óta figyellek.

Egy szót sem szólok a posztjaidhoz, csak feszülten figyellek.

Tökéletes az életed.

Szép vagy, okos, csinos, körbeutazod a világot. 

Gyerekeid csodálatosak.

Szép a mosolyuk, jól nevelten átkarolják egymást, hálásan simulnak hozzád minden egyes fotón.

A férjed szeretetteljes és szerelmesen pillant rád.

Azt hiszem csodállak benneteket.

Ma végre évek óta először összefutunk.

Véletlen találkozás, nem készülhettél fel rá.

Ahogyan én sem.

Tudod kedves, már az első benyomás megdöbbentett.

A gyerekek nem annyira tökéletesek. Lökdösődtek és csúfolkodtak egymással éppen, amikor bekanyarodtatok. Szerintem időd sem volt lecsillapítani őket.

Ami téged illet - meg kellett állapítanom, hogy rendkívül fotogén vagy.

A valóság köszönő viszonyban sincs a képeid által visszaadott idillel.

Nem részletezem, hiszen te magad is tudod.

Emiatt a sok kép.

Mintha meg szeretnéd győzni magadat arról, hogy mégiscsak érsz valamit.

Alig mertem odalépni hozzád.

Mint az üveg gömb a mesében - ha megérintem, darabokra törik. Ez jutott eszembe.

Nem álltam készen a törésre.

Megleptél a családodat sújtó tragédiával.

Betegség, vesztesség, rosszul működő házasság, stressz, magány.

A képeidre gondoltam.

Ahol mind elfoglaljátok helyeiteket, mint az uralkodó család.

Mindenki tökéletes szögben a kamera előtt.

Has behúz, kevésbé előnyös oldal elrejt, probléma a szőnyeg alá seper és mosoly.

Amíg össze nem futottunk - vesszőparipám volt tökéletes életed.

Ha nem volt kedvem kimozdulni - azon gondolkodtam, vajon mit szólnál.

Ha neveletlenkedtek a gyermekek - megjelentek előttem gondolatban a tiédek.

Ha nem úgy öltöztek ahogy szerettem volna - addig kutattam a szekrényben, amíg meg nem ütöttem az általad állított mércét.

S ha a hajuk elnőtt - addig nyüstöltem, míg el nem rángattam őket fodrászhoz. Hiszen a tieid mindig olyan jól fésültek.

A jelen közösségi oldala a kilencvenes évek topmodelljeit ábrázoló és bemutató képes újságok álomvilágára hajaz.

Irigyeljük egymás berendezett valóságát.

Miközben karnyújtásnyira tőlünk a valódi boldogság.

Amiben a gyerekek lehetnek borzosak és olykor kezelhetetlenek.

Ahol egy falusi látogatás is ütheti Kuala Lumpur színeit.

Ahol a kerek fenekem pont annyit ér, mint a gondosan elrejtett rövid lábaid.

És ahol a férjem néha pont azt és úgy csinálja, ahogy szeretem.

Nem ítéllek el.

Te nem engem, te magadat akarod hülyíteni.

Hogy a hálód fogságába kerültem, az saját korlátoltságom jele.

De a mai nap felnyitotta a szememet.

Nem a külsőt, hanem azt a belsőt, amely mélyen bennem él.

Mától már nem téged leslek.

Hanem csakis magamat.

Megkeresem a hibáimat és simogatással finomítok rajtuk.

Szembenézek magammal és az enyéimmel és elégedetten elmosolyodom.

Hiszen mától már tudom - nem belőled, hanem csakis magunkból kell kiszeretgetnem a maximumot.

Mi együtt vagyunk nagyok.

De csak mesebeli varázsszavakkal és eszközökkel - mint a szeretet, tisztelet, megbecsülés, összetartozás, öröm, hála, kegyelem.

mától majd másként...miértünk.

Ha lenne még egy utolsó percem, elmondanám, hogy mennyire szeretlek.
Ha tíz is - hogy megbocsátottam mindenért, kérlek, te is bocsáss meg nekem.
Ha egy hetünk lenne - végig fognám a kezed.
Ha egy évünk, őrizném a pillanatot.
Ha egy annyi, mint amennyi volt, mindent ott rontanék el, ahol eddig is tettem...

De ha mégis újra kezdhetném innen, ahol most vagyok - tudnám, minden perc ajándék.
Ismertük egymást öröktől fogva, és valahogy mindigis összekötődik majd a kettőnk útja.
Tudnám biztosan, hogy valamit tanítanod kell nekem, vagy csak egyszerűen újabb kegyelmet kaptunk, hogy együtt tanuljuk meg a legfontosabbat - a szeretet tanúlságát.

Nem bosszankodnék olyasmi miatt, amit rajtunk kvülálló tényezők idéztek elő.
Nem haragudnék rád, hiszen pontosan tudnám, hogy te is tanulni és fejlődni vagy itt. És a fejlődés soha nem megy végbe hibavétések nélkül.
Nem akarnám előrepörgetni az időt, hiszen pontosan tudnám, hogy minden perc ajándék.
Nem szeretnék visszamenni a múltba, mert tudnám, hogy előttünk a közös jövő, de mindenekelőtt a pillanat.
Végig fognám a kezed, mert tisztában lennék azzal, hogy eljön majd az idő, amikor el kell engedjelek és, noha tudnám, hogy nem örökre, de az-az elválás nagyon fog fájni mindkettőnknek.

Ha még egy percet, órát, hetet, évet, életet kapnék melletted - minden percet megszentelnék.
Hiszen örök időktől ismerlek, ahogy te is engem.
Ajándék, hogy együtt, hogy most, hogy így, hogy ezzel.
Kegyelem a család.
Közös út az élet.
Legyőzhetetlen erő az együtt.
És mindenekfeletti meghálálhatatlan kegyelem, hogy te meg én.
Ha lenne még egy percem...
köszönöm, bocsánat, nem haragszom, megérte, örökre, együtt.

Credo

Ma Krisztus Király.

Van aki királyt ünnepel, és ismét van, aki fájdalmat ül.

Valaki a múlt héten azt mondta, hogy úgy érzi, túl érzékennyé vált az életre. Minden fáj és képtelen elmenni bármi mellett anélkül, hogy mélységes nyomot ne hagyna benne.

Akkor éppen az EGOról olvastam.

Aki fáj, szendved és érzékeny. Mert mindent a saját szűrőjén keresztül szitál át.

Én és a vesztesség.

Én és a betegek.

Én és a szerelem.

Én és a halál.

Így, ebben a sorrendben.

Amikor képesekké válunk elengedni az ÉN-t, marad a pillanat. Amit betöltünk magunkkal.

Pontosan ennek éljük családon belül a királyságát.

Tata beteg.

Nem fiatal. Hanem Tata. Kortalan, vicces, szeretettel teljes, a miénk, tele anekdotákkal, tájszólásokkal és olyan szavakkal, amelyeket már csak ő és a vele egykorúak őriznek.

A gyermek sír.

Vajon még van hátra közös idő - sírja rá kérdését a matematika házifeladatra.

Mondom, szerencsés vagy.

Én kevesebbet tudtam magaménak a tatáimmal.

Egyikkel semmit, másikkal három közös évet.

De a tekintete a lelkembe égett.

Az a nagy, vízszínű kék, ahogy mosolyogva rámhajolt válaszolni minden egyes élettel kapcsolatos miértemre, ma is megadja a válaszokat ha befele figyelek.

Semmi, egy év, három év, tíz év, egy fél élet ... - mindegy. Mert az idő semmi.

A lenyomat az valami.

Hogy volt, hogy része vagyok, hogy alakít és ha kint nem is, de bennem örökké szállást vett.

Ha az életben egyetlen egy dolgot hagyhatnék hátra tanításul a gyerekeknek - az lenne - hogy minden pillanatot szentelj meg. A jelen soha többé nem tér vissza ebben a formájában. Minden pillanat ajándék. Amit együtt és egymás nélkül, amit fájdalmakkal vagy örömökkel, amit születéssel vagy halállal, amit egészségesen vagy betegen tölthetünk el.

Nem másra kell vágyakozni.

Hanem a legyen meg a Te akaratodra.

Minden egyes történés tanítással bír.

Ha készen állunk levonni a következményeket és elfogadni a valóságot. Az üzenetet.

Mindig van tovább.

Létezik gyógyulás.

Ha képesek vagyunk levetkőzni a dacot és belesimulni abba, ami van.

És mindez attól királyság, hogy mindenhez akkor és ott mindig kapunk erőt és megfelelő muníciót, hogy el tudjuk viselni, meg tudjunk küzdeni és tovább tudjunk lépni.

Nincsenek győztesek és vesztesek.

win-win van.

Kompromisszum van - hogy valamit itthagyok, annak érdekében, hogy valami sokkal értékesebbel tudjam az utamat tovább folytatni.

Tizenegy-tizenkét éves lehettem.

Mindig egy kicsit több és kicsit más, mint a többiek.

Míg a lányok harminc, én negyven.

Mikor végre ők negyven, én ötven. 

Sportolóként ez normális.

Az izom nem húz keveset, de a mérleg az számokról beszél.

Rámadta a habos-babos álomcsodát, amelyet nem erős, élettől duzzadó, mindent megoldó, semmitől sem visszarettenő, fa tetején leskelődő lányecskáknak terveztek, hanem azoknak, akik mindig tízzel kevesebbek, négy árnyalattal fehérebbek, gyengék és kedvesek és még az árnyékuktól is rettegnek.

De ezt anyu nem tudta.

Neki én voltam a királylány.

Kicsit piszkos, mindenhol sebes, szófogadatlan és öntörvényű, de örök királylány.

Valaki aznap szintén ugyanolyan ruhába öltözött.

Talán más észre sem vette.

Talán másnak fel sem tűnt, ami nekem aznap az életembe került.

Ugyanis akkor szembesültem először a másságommal.

Akkor tudatosult bennem először, hogy vannak lányok és én.

Van báj és kecs és vagyok én.

Van félelem és életképtelenség és vagyok én.

Rossz tükör volt.

Szerettem volna azon a felén állni, ahol maguktól intéződnek el a dolgok. Csak mert fehér a ruhám.

Szerettem volna ha nem tudom a befőttes üveg tetejét kicsavarni, mert nincs erő a csuklómba.

Szerettem volna ha belátnak a szoknyám alá, amikor tolvajlétrát tartanak, hogy feltaszigáljanak és rángassanak a fa tetejére, ahonnan aztán azonnal le is kell hozzanak, mert pánikroham tör rám a magasban.

És a fene egye meg, szerettem volna életemben egyszer igazi királylány lenni.

De a szerepeket nem lent osztogatják.

Az alabástrom bőrrel születünk.

A félelem képtelenné tesz a szeretetre.

És sehol sincs olyan kilátás, mint a fa tetején.

Ma van az ötvenkettedik születésnapom.

Nem kell bemennem. Szabadnapos vagyok.

Dolgom semmi.

Persze moshatnék, vasalhatnék, elrendezhetném a szekrényeket, főzhetnék és süthetnék, elmehetnék vásárolni - de valahogy egyik programnak sincs súlya.

A gyerekek már nem élnek velünk.

Egyetemen mindkettő.

A harmadik dolgozik.

Három gyermek...ezt is ki hitte volna húsz évesen, amikor megismertem Gábort.

Csak egy kávéra hívott - aztán végigkávéztuk az életet.

Persze nem mindig boldogan. Volt, hogy a cukor fogyott el, volt, hogy a kávéfőző adta be az unalmasat és volt, hogy már hányingerünk volt a kávé szagától is.

De mindig volt egy újabb nap. Amikor újra lehetett kezdeni.

Első alkalommal ügyvédet kerestem.

Második alkalommal a problémát akartam megoldani.

Sokadik alkalommal már fejlődési szakasszá szelídült. Nem jelentett problémát.

Ezt a napot az újraértékelések napjává szeretném avanzsálni.

Mindig rohantam.

Szerveztem.

Dolgoztam, küzdöttem.

Álmodni nem volt időm. A megvalósítások meg másoké voltak. Az enyéimet mindigis háttérbe szorítottam.

Aztán arra gondoltam, hogy 52 évesen az ember lehet önző is.

Ma megkeresem az álmaimat.

Azokat, amik csak az enyémek.

Ha már egyáltalán vannak...

Vissza kell mennem az időben.

A húszéves önmagamhoz aki önmagát és az élet értelmét kereste.

A harmincashoz, aki fiatal akart maradni.

A negyveneshez, aki túlsúlynak minősítette a nőies formáit.

És az ötveneshez - aki rájött, hogy egyedül maradt.

Páros magány a javából.

Az ágy közös, a párna nem...

Egy szempillantás volt az egész.

Tegnapok és mák.

A holnapra vigyáznom kell.

Azon még alakíthatok. A kezemben van.

Most már csak azt kéne megtudni, hogy hol vagyok én.

Húszévesen - ki vagyok, ötven évesen - hol vagyok...

Hát nem humoros?

A kérdés ugyanaz, csak a feltevés módja változik.

És talán a súlya.

Mert rövid az idő.

Itt már nem ajánlott megváltani a világot - mert becsípődhet a nagy erőlködésbe az ember dereka.

Bőven elég, ha talál egy idealistát, aki mögé felsorakozhat.

Már ha rájön, hogy hol is van ő.

A szerepek, feladatok, feladott álmok és elcseszett valóságok függönyei mögött.

Mert ott rejtőzködik az ember.

Múltja, jelene és jövője elől - mintha meg tudná állítani az időt.

Miközben meg az idő nincs. Esélyek vannak és döntések. Ennyi az élet. 

És mindvégig - az Élet célja, maga az élet.

Nem kell megverni az asszonyt, megvereti az magamagát...

Úgy találkozom vele, hogy bántalmazza a férje.
Nehéz eset.
Több szálon vérzik.

Persze nem föltétlenül értem, mert vannak az éjszakák, meg önkívületi állapotok amikor veszélyben foroghat a bántalmazó keze csuklótól lefelé és kint is tágasabb, de létezik protokoll, aminek természetesen ismerője vagyok.
Nem az én asztalom!
Az én asztalomon vannak nyeles palacsinta sütők, sodrófák, kerekes bőröndök, újrakezdések a nulláról, akármi, de még egyszer a kurva életben soha az, hogy valaki csak úgy kitapossa a belemet  - mert állítólag rászolgáltam volna.
Hamarabb veszem ki saját kezűleg a beleimet és akasztom fel vele az első fára azt, aki úgy gondolja, hogy elintéz. Csak úgy. Heccből. Vagy mert őt is bántalmazták. Vagy mert meg akar bizonyosodni arról, hogy domináns.

Főként telefonon tartjuk a kapcsolatot.
Eltelik fél év mire találkozunk.
Telefonon sem könnyű eset, de a személyes térben - egészen ütős.
Olyan játszmái vannak, ami egy dolgot kelt fel bennem - az agressziót.
Támad.
aztán gondol egyet s meghátrál. Sajnáltatja magát. Lemegy áldozatba. Reagálok - elfogadom, megértem, lenyugszom.
Megint támadásba lendül. Belémtapos. Lelkiismeret furdalást kelt bennem.
Végigjátszik cirka 1o perc alatt valami öt forgatókönyvet, s mivel egyik sem működőképes az adott helyzetben - elkezdi a férjét szapulni.

Tíz perce vagyunk egy térben.
Ezalatt legalább háromszor ugrom fel a székről - utolsó pillanatban fogva vissza magam attól, hogy tettlegességre folyamodjam.
izzasztó nehezen jutunk konszenzusra.
Végig benne van a játszmájában, hogy kiskapukat hagy magának.
Ötödszörre kérdezem - összegzem a megbeszélteket - megértette? Mindketten ugyanazt értettük e meg?
Még mindig kiskapukat hagy magának, hogy az elhagzottakat akármikor ellenem tudja fordítani.
Közel állok a nyugalmam utolsó morzsájának is az elvesztéséhez.

Nem tudok nem gondolni a férjére.
Fogalmam sincs, hogy alapjáratban milyen ember lehetett.
Egyet látok - ez a nő tíz perc alatt legalább ötször tépászott ki a sodromból.
Nem értek egyet a bántalmazókkal!
De vannak akik tényleg kihozzák az emberből az állatot.
Az egyszer biztos.
És akkor potenciális bántalmazó legyen a talpán, aki ebből a játszmából ép bőrrel kimászik. Elszalad, elmenekül, mielőtt le nem fejelné azt, aki kirángatja belőle az eltélendő bántalmazót.

Pongó Pál, mindenki Pali bácsija, a falu fociedzője.

Jól benne jár a korban, de ez senkit nem zavar.

Vagyis zavart, eddig el, amíg a dolgok szépen, a falu kerítése mögött folytak.

De amióta Erzsike, a polgármester Erzsije elment valami flancos képzésre ami a falunak az öt napos rendezvényét kettőre csökkentette és nekifogott pályázatok írni - akármi is legyen ez - mindgyá szépen szemet szúr, a Pali bácsi kora.

Ami nem azért gáz, mert Pali bácsi nyugdíjas. Hanem azért, mert csökönyös, mint Viliék szamara.

Pali bácsi tudja, amit tud - s aztán abból kivenni nem lehet az öreget.

A gyerekekkel egészen jól bánik.

Nem szereti őket - mocskos kölyke... - de a focit azt mindennél jobban.

Hála Istennek a faluban a kutya sem emlékszik már arra, hogy mit csinált és mit nem Pali bácsi. Mert ha jobban megbogarásznák, rájönnének, hogy foci témakörben,biza nem sokat.

Szerette a focit.

Nézte a focit.

Értette a focihoz, mint mindenki és egyszer, kisétált a focipályára.

Mert Béci, az akkori edző barátja volt.

Miután Bécit meghalt, Pali bácsi kint maradt.

Aznap is kiment. Bécit várta, akárcsak a gyerekek. Béci nem jött. A gyerekek nekifogtak focizni. Ő igazgatta kívülről, mert értett hozzá, s amikor kijött a polgármester, s látta, hogy ez a rés is bétömödött, mintegy magától, rábólintott.

Mondta is - Pali bácsi, akkor mától magáé a pálya s a gyerekek.

És Pali bácsi komolyan is vette.

Mert szerette Bécit.

Érte vette komolyan, s a fociért.

Kevés olyan dolog van az életben, amit komolyan kell venni - de a foci s a barátság ilyenek.

Aztán, amikor a szomszéd falut hülyére verték a nyári bemutatón, az egész falu azt mondta - Pali bácsi, maga született tehetség! Ilyen edzőjük még nem volt a gyerekeknek.

És Pali hitte.

Mert hinni akarta.

Persze mostanig.

Mert ez a hülye pályázás futóbolondot csinál belőle.

Erzsi papírokat kér - aszongya a diplomáit... - milyen diplomáit? Tiszta tongyó ez a fehérnép.

Nem diploma kell ide, hanem tudás.

És tapasztalat.

És Pali bácsinak mindkettő van.

Nem mind Ferinek, akinek van egy rakás papírja - de tudása és tapasztalata, na az semmi.

S most őt akarják a helyébe rakni. 

- Nem akarjuk mi félreállítani Pali bácsi, de sajnos nincs meg a kellő végzettsége ehhez a feladathoz. Már nem úgy működnek a dolgok mint rég. Papírok kellenek, diploma, aztán továbbképzések.

Pali bácsinak gyilkos gondolatai vannak.

Álmában is Erzsit fojtogatja. Papírokkal és diplomákkal tömködi tele a pofáját.

- Pali bácsi ne féljen, maga is marad. Csak segédedző lesz. Feri mellett.

Jó hülyék ezek - gondolja Pali bácsi. Majd ő dolgozik szépen, amíg a másik ficsúr nőzik. 

Szó se lehet róla...

Erzsike ideges.

Kontrollok jönnek.

Felmérni a terepet, szóba állni az alkalmazottakkal és megállapítani, hogy a valóságban is megérdemli a falu a támogatást, vagy csak papíron.

Pali bácsit külön készítik.

- ha jönnek - márpedig jönnek, maga azt mondja Pali bácsi, hogy a Pistike nagytatája. Jó, hogy a gyermek focizik, mert maga is focizott. s azért jön ki ide, hogy lássa, milyen sokat fejlődik. és a fejlődés látható. eztet mondja Pali bácsi. semmi mást. s akko lesz pénz és lesz csapat

Pali bácsi nem mai gyermek.

Nem szereti ő a hazugságot.

Az apjáék sok mindenre nem tanították, de ha hazudott, na azét agyonütötték. Ezét is nem hazudik. Még ma is pislog ha eszibe jut az apja szíja.

A kontrollok végigjárják a falut.

Minden rendben van.

Utoljára a focipályára mennek ki.

Ez az utolsó állomás már nem oszt és nem szoroz.

Pali bácsi is kint van.

Izzad, ömlik róla a víz.

Folyton esszekeveri magában, hogy mit is kell mondjon.

Amikor odasétálnak az urak hozzá, hogy jóhangulatban elbeszélgessenek, mint nagyszülővel, Pali bácsi felkiált

- kérem szépen én nem nyilatkozom! Nyilatkozzon az Erzsi, meg a Feri, me nekik kell a pénz. Én csinálom ingyen is!

Erzsi elájul. Mentőt kell hívni.

Kiderül, hogy a gyermek Ferié.

A polgármester megkeresi Pali bácsit - hogy köszönetet mondjon neki. Ha ő nincs, az igazság sem derül ki:

- Pali bácsi, maga engem megmentett! Ezek itt nyeslettek a hátamon, és én még csak észre sem vettem. Jó nagy ökör voltam...

- nem én fiam, az igazság. az mentett meg - jelenti ki Pali bácsi egyenes derékkal. olyannal, amilyenre csak az igazság képes a derekat kifeszíteni. mely legyőzi az életkort és mindent, ami az útjába áll. S ezt most már nem csak Pali bácsi tudja, hanem a polgármester is, az, akinek szinte lett egy gyereke, papíron, mint a pályázat...

dolgozó nő

Takarít éppen, amikor megjelenik volt kolléganője.

Üzenetet hozott.

Mari, a kliensek várnak vissza. Minden nap kérdeznek felőled. Mit mondjak?

Marinak az édesanyja közbenjárására sikerült kifogni ezt a hivatali állást.

Jobb, mint amit remélhetett.

Családjukban még senkinek sem sikerült a hivatalban elhelyezkednie.

Mari édesanyja jókor volt, a legjobb helyen.

Éppen a segélyt intézte, amikor az irodában dolgozók türelmetlenül felsóhajtottak:

- megint kell keressünk egy új takarítót

Mari anyja alázattal teli hangon megszólalt:

- én tudok egyet.

Nem úgy van az Mária néni, verseny vizsga kell, meg kell hirdetni, ki kell próbálni, s csak aztán alkalmazza a hivatal.

De Mari édesanyja nem hagyta magát eltántorítani.

A lányáról mesélt, aki egyedül neveli gyermekét. Dolgos, rendes, tiszta, szorgalmas, s még szép is.

Arról persze hallgat, hogy Mari kint strichel az új úton.

Harmadik éve már, de minden éjszaka maga a pokol.

Lefekteti négy éves gyermekét, Amandát, aztán felöltözik, kivakolja magát a felismerhetetlenségig és elindul.

Ő meg végigrettegi az éjszakát, attól való félelmében, hogy egyszer majd nem jön haza.

Mari nem fog örvendeni az ajánlatnak.

Soha nem beszél az éjszakáiról, de a nappalai annál beszédesebbek.

Amíg Amanda oviban van, kipiheni magát, aztán rendbeteszi a házat, mos, ebédet főz és elindul a gyermekért.

Amanda igazi jó kislány. Látszik, hogy jók a génjei. Igaz nem tudják ki lehet az apja.

Mari azt mondta, ha az ember megeszik egy tánygyér fuszulykát, nem nagyon tudhassa melyiktől fingott.

De Amanda sokra viszi még.

Szép, okos, nagyravágyó.

Marinak meg van pénze minden álmát teljesíteni.

- s aztán, mennyi itt a fizetés, mondja kedves? - kérdi meg az iroda alkalmazottait.

Hazafele végigmorfondírozza az utat.

Egy hónapra?

Ezek hülyék?

nyolc óra munkáért?

Adnak kajabont és vannak szabadnapok?

Hásze Marinak is vannak szabadnapjai. És sok kliens fizet kajabonnal. Ennyit keres három éjszaka alatt...

Amikor hazaér Mari rákérdez:

- anyuka, mi báncsa?

Semmi, fiam semmi. Csak megsajnáltam ezeket a nőket, ott a hivatalban.

Aszittem kolbászból van a kerítés, de kiderült, hogy közben valaki megette.

Milyen kolbászt anyuka?

Hát azt, amit neked is meg kéne harapni...

Mari vizsgázik.

Elhelyezkedik.

A pénze késve érkezik. Kolbász nincs. Kajabonok alig. Mindenki úgy nézi, mint a szemetet, amit felseper. Éhes és boldogtalan.

A kolléganője megjelenését jelnek tekinti.

Eldobja a seprűt és lelép.

Állandóan király nem lehet az ember - de ha legalább pénze van, nappal megteheti.

Mai édesanyja megint a hivatalban van.

papírokat újít.

takarító személyzetet keresnek.

de ő már nem ajánl senkit.

ilyen ellenséget nem ismer.

hazamegy.

a feje tiszta.

már nem morfondírózik. Mariékat várja meleg ebéddel, akik kézenfogva jönnek haza. ilyen is jó rég volt...

könyvet írok. 

a tegnap délután, amíg a gyerekek csattogtatták a korongokat - szerelmes lettem, meghaltam, keresztre feszítettem magam, majd feltámadtam.

aztán otthon folytattam a munkát - miközben románoztunk, németeztünk és ismételtünk Szent István király életállomásait.

aztán a gyerekek éhesek lettek, majd megszomjaztak.

kellett volna kakaó.

miután megvolt, megtaláltam a szerelmet, közben rájöttem hogy nem is szerelem, hanem megszokás.

amikor válni akartam éppen, második gyermek után - kitalálták, hogy töltsük együtt az időt.

a fejemben elég nagy volt a hangzavar, de a család valósága felülírja a könyvbéli családét. félretettem, hogy ma majd folytatom, onnan ahol abbahagytam.

nem én írom.

a könyv írja önmagát.

azt hiszem, hogy vannak terveim - hiszen előttem hevernek a jegyzetek - de teljesen más köszön vissza rám.

álmodom a csendről, amelyben megszáll az ihlet és ujjaim úgy suhannak a billentyűzeten, mint egy szabad madár.

míg persze pontosan tudom, hogy a csend nem tudna beszélni.

kellenek a hangok, zajok, színek, szagok és impulzusok - ahhoz, hogy életszerű legyen mindaz, amit mondani szeretnék.

az élet sem a laborban íródik.

nincsenek vegytiszta állapotok.

mindig történik valami, ami kizökkent, nyakon vág, elterel - hogy végül felismerjem, közelebb hozott a célhoz, mint valaha.

harmincas mérföldkövemnél azt mondtam, karomon két szép gyermekkel, hogy majd negyven évesen lesz bennem kellő bátorság. majd akkor felállok és megmutatom.

közben az idő relatív. és suhan, ahogy a csövön kifér.

a harminckilences mérföldkő árnyékában felismertem, hogy semmi sem siettethető.

a dolgok megtörténnek, amikor meg kell történjenek.

és egy történetet soha nem azért mesélünk el, hogy jobban kedveljenek, vagy szeressenek - netalán elismerjenek, hanem azért, mert el kell mesélnünk.

ha hamarabb tesszük, mint ahogy annak ideje volt, senki sem fogja hallani.

ha pontosan akkor, amikor kell - elsősorban számunkra hozza meg a válaszokat.

az ember azért van itt, hogy beteljesítse, amiért meghívást kapott.

a bohóc megnevettet.

a mesemondó történetekkel traktál.

az anya nevel.

az apa eltartja a családot, megharcol az ellenséggel, felismeri a démonait, maga ellen fordul, majd legyőzi azokat.

a nagymama második esélyt kap.

a szülő megengedi, hogy használja.

a sebei begyógyulnak.

az élet meg megy tovább.

nem előre.

hanem rendszerint körbe-körbe.

nincs új a Nap alatt.

tanítások vannak és készenlét. jelenlét. 

mert előbb utóbb, mindenki megérkezik.

Otthon az, ahol a szeretteid vannak.

Amennyiben addigi otthonod üressé válik, hiába a fényűző berendezés - csak egy egyszerű lakás marad.

Amikor dolgozni kezdtem, gyakran vezetett el az utam munkaidőben a lakás előtt, ahol a családommal akkor éltünk. Soha nem felejtem azt a fájdalommal telített hiányt, ami átjárt, amikor el kellett haladnom az otthonom mellett, anélkül, hogy időm lett volna felmenni.

Ma már bár hányszor haladunk el a lakás mellett, a család nélkül csak egy üres lyuk, tele bóvlival.

Önkéntes voltam, fiatal egyetemista.

Jártuk Marosvásárhely utcáit, hogy az utca embereinek vigasztalást, meleg takarót, némi ételt, forró italt és alternatívát vigyünk. Hogy nem muszáj az utcán, lehet a számukra biztosított otthon falai között is.

Különösen hideg tél volt.

Első alkalom sok év után, amikor fiatalon hajlandó voltam sínadrágba bújni.

Találtunk egy férfit, a kórháztól nem messze. Valami elfelejtett csövekbe lelt szállást. Aztán kialakított magának egy életteret, majd otthonává vált.

Rettenetes körülmények között élt.

Nappal rótta az utcákat, guberált, kéregetett, hurcolta magával bevásárlótasakokban az értékeit, sötétedésre meg ide tart haza, hiszen ez lett az otthona.

Diplomás férfi volt.

Néhány vállalhatatlan döntéssel, válással, a családjával való elsokasodott konfliktusokkal, nagy és drámai szakítással, a pénze és minden értéktárgya elvesztésével, munkahelye megszűnésével, majd az utcára kerüléssel.

Nem volt senkije.

Nem is barátkozott.

Az alkohol, amivel a hideg ellen és bántó gondolatai ellen, vagy még inkább az emlékek ellen védekezett - agresszívé tette.

Minket is nehezen és sokadik látogatásra kezdett közelebb engedni.

Bár hányszor került az otthonba, másnap megint az utca mellett döntött.

Végtagjain fagyás foltok, kiszuperált paplanokba csavarva várta a reggelt.

A cső, ahol élt tele volt hatalmas patkányokkal.

Neki ez jelentette az otthont.

Mindig felmerült bennem a kérdés - hogy képes minden reggel az Élet mellett dönteni?

Más ebben a kilátástalanságban véget vetne az életének.

Rákérdeztem.

Természetesen, válaszra sem méltatott.

Sokadik találkozásra adta meg válaszát, a semmiből:

- nélkülem magányosak. Hazavárnak. Nekik én jelentem az otthont és a biztonságot.

Jóval később értettem meg, amikor már anya lettem.

A szomszédot figyelve, aki a macskáihoz sietett haza.

- nélkülem magányosak. Hazavárnak. Nekik én jelentem az otthont és a biztonságot - szabadkozott munkából jövet, kimentve magát a beszélgető szomszédok gyűrűjéből.

Otthon az, ahol a szíved lakik.

Ami ameddig szeretni képes - él is.

Ahogy azonban megszűnik - megfagy és belehal. Nem a körülményekbe, hanem a szeretetlenségbe.

nyomok nélkül

Abban az időszakban elég sok helyen megfordultunk. Ma már ennek neve is van, akkoriban menőnek számítottunk.

Hatalmas baráti kör. Előnyös életkor. Páratlan külső. És rengeteg lehetőség.

Faltuk a fiúkat. Majd amikor meguntuk, áttértünk a férfiakra.

Aztán kitomboltuk magunkat, lecsillapodtunk, megállapodtunk, férjhez mentünk és gyerekeket szültünk.

Egy olyan világba, amelynek megbillent az egyensúlya.

A nőből férfi lett.

Egyetemeket végzett, vastag gerincet növesztett, tököket és hihetetlen, libidó romboló bátorságot.

Haját röviden viselte, a szoknyákat és viszketést okozó harisnyákat kidobta a ruhatárából. Autót vett és motort. Vezérigazgatói pozicíónál lennebb nem hagyta, és végül, mivel nem sikerült tökösebbet találnia önmagánál, felcsapott szinglinek.

Fennhangon hirdette, hogy nem párt nem talált, hanem lehetőségeinek tárházát bővítette.

Első körben bepróbálkozott párkereső irodáknál, netes társkeresőkön, fülledt kocsmák alagsorában a gyermeknemzés céljával valakit találni, de mivel nem találta megfelelőnek a jelenlevők adottságait, lemondott erről.

Éjszakákba hajlóan borozgatott a barátnőkkel, aztán jobb híján összefeküdt velük és megnyugtatóan azon gondolkodott, hogy talán a saját neme iránt vonzódik. Ezt is bírta valameddig, aztán beismerte a tévedését, amikor már nem volt trendi.

Azzal nyugtatta magát, hogy a hagyományos család csillaga leáldozott.

Eközben meg a pasik ugyanezt tették.

Kerestek. Hajat növesztettek, eldugdosták a farkukat, ami ritkán állt és keveset, fülledt bulikban férfiakkal ismerkedtek, majd összefeküdtek velük. Rájöttek, hogy nem megy. Gyereket szerettek volna és hagyományos családot, gyerekkel és feleséggel, megadóztatott esküvővel, pappal és kántorral, rég nem látott, avas rúzsú nagynénikkel és elcseszett élettel.

De senkinek nem sikerült.

Aztán - mivel a hiány égbekiáltó lett - feleségül vettek játékbabákat, házi kedvenceket, cybertéri készséges nőket, akiknek havonta eltartást biztosítottak - és papást-mamást játszottak, ahogy tudtak. Külföldi utazásokkal lepték meg a kutyáikat és macskáikat, leeresztették, majd felfújták a feleségül vett babát, ahogy átléptek a határátkelőn, és naphosszat cseteltek azzal a zseniális programmal, ami a cyber térben feleségként viselkedett. Olykor kiállhatatlan volt, máskor bújós, macskás, sokat ígérő, időnként féltékenykedett, vádaskodott, majd megbocsátott és örök hűséget ígért. Ezeket a funkciókat állítani is lehetett.

Így halt ki egy egész nemzedék.

A saját hülyeségének áldozataként.

Nyomot nem hagytak maguk után a világban, mert ahogy megszűnt az áram, minden eltűnt, amiről ők azt hitték, hogy létezett.

#holnap tali

Vannak akik női megérzésről beszélnek. Mások úgy gondolják, hogy a férfiak is élnek át hasonlót. Ő egyszerűen kegyelemnek tekintette.

Gondosan először a jobb lábát letéve kelt fel ágyából.

Mosakodás közben végigfuttatta mit vehetne magára, amivel azt fejezi ki, amivé lett. Nem amivé szeretett volna válni, hanem ami valójában.

Smink mellett döntött. S noha gyűröttre aludta magát, nem igyekezett elfedni az eltelt 15 év fájdalmát és örömteli pillanatait.

Nem tudta miért, de érezte, sőt pontosan tudta, hogy mekkora esély a mai nap kegyelme.

Valakivel, valahol, valamiért találkoznia kell.

Ekkor még nem tudta, hogy önmagával.

Mielőtt kilépett volna az ajtón – összefoglalta aznapi meglátásait az életről, szerelemről, szenvedésről és ebben önmagáról – mert tudta, nem sikerekre, hanem megosztásokra van szüksége a világnak.

Egyáltalán nem az a fontos, amit elért – hanem amit nem sikerült és ahogyan ez hatott rá.

Amikor belépett a gyűlést erem előterébe a hangra lett figyelmes.

Arra, amit ezer és ezer közül ki tudott volna választani, mert a lelkének a hangja volt ez.

Annak az embernek a hangja, aki megszelídítette, elfogadta, szerette, megszidta, mellette állt majd elment mellőle.

Hogy melyikük lépett ki először ebből nem tudni. A lényeg a szakadás volt. A lelki szimbiózis megszakítása – amit követően megtapasztalta, hogy most már egyedül is ellesz. Önmagától soha nem lett volna képes elindulni. Ahogy felnőni sem.

És tizenöt fájdalommal, hiánnyal átitatott év után, újra hallotta ezt a hangot.

Élete első pánik rohama volt.

Egyszerre kővé váltan maradt volna és menekült volna ebből a nem várt helyzetből.

Mindenre számított, kivéve ezt.

Percekig latolgatott behunyt szemmel, majd felállt és kifutott.

Mert nem voltak szavak annak a kifejezésére, amit érzett és tudta, hogy a másik is érez. Ehhez nem kellenek szavak, vagy fizikai közelség. Hanem valami olyan csatorna, amit az emberek többsége nem használ, mert nem ismert még fel.

Lehet, hogy utolsó földi esély. Lehet, hogy élhetett volna is vele – de egészen biztos, hogy így volt a legjobb.

Mert megvan az ideje a találkozásnak, az örömnek, a hiánynak, a szenvedésnek, a közlésnek, a hallgatásnak, az életnek és a halálnak.