A gyermek álma, vágya, kérése, szent.
Akként is kezelem.
Mondja, vakáció lévén, hiányzanak az állandó edzések.
Nekifogna súlyozni.
Oké. Összeállítjuk az edzés tervet. Csinálja is rendületlen.
Köztes időben végignézi a Cobra Kait, s rájön, hogy kipróbálná hobbi szinten a karatét.
- Na nem a hoki helyébe, hanem mintegy mellékesen.
A zuram haragszik, de a gyermek álma, vágya, kérése szent.
Utánanézek a neten, találunk is egy dojot.
Mutatom.
- Ez román karaté, anya. Magyar nincs?
Mondom, nincs. A karaté, karaté - ez van, ha tetszik jó, ha nem akkor annyi.
Felhívom a senseit.
Egyeztetünk.
Be sem mutatkozom rendesen, csak szerepemben, hiszen úgyis elfelejtené a nevemet.
A gyermekről is csak annyit mondok, mint magamról - hogy 11 éves kan.
Fiatal és gyermekkoromat átszőtte a sport.
Megvolt a szenvedély - és voltak kalandjaim.
Természetesen dojoban is jártam egy ideig.
Akkori emlékeim között kutatva - mondom szedjük magunkat, mert itt a késés nem elfogadott. Mi annak idején, ha késtünk fellógattak lábtól a bordásfalra, amíg a májam a torkomon jött ki, majd odaállítottak egy barna vagy fekete övessel, hogy szétverje a pofámat.
Azt követően már egy órával előtte ott ténferegtünk a dojo körül, hogy nehogy elmulasszuk a pontos kezdést.
Hét előtt tíz perccel már a terem előtt toporgunk.
Hét óra tíz perckor ülünk a tatamin.
Hét óra húsz perckor kezdenek szállingózni a sportolók.
Van aki telefonnal várja a senseit - hogy közben lenyomjon egy, két kört a kedvenc játékából.
Meredten nézzük őket.
Megjön a sensei.
Se te szerusz, se te semmi.
- Most akkor mi a teendő - kérdi Balázs.
Az a protokoll, hogy ha lép feléd - akkor bemutatkozol, de te ne kezd, várd meg az első lépést, mert ő van otthon.
Tanácstalanul nézi a pasit, aki mint egy kakas a tyúk udvaron végigsétál és mindenkit személyesen lefikáz, már így kezdésre.
Különböző életkorú emberek vannak - elhízott gyerekek, tesztoszteron illatot kereső nők és itt, ebben a teremben kiteljesedő férfiak.
Nagy nehezen elkezdenek bemelegíteni.
A pasi megállás nélkül számol tízig - japánul.
Egy szerencsétlen gyermek folyamatosan beleordít - semmilyen logikát nem követve.
Annyira idegesítő, hogy alig tudom kontroll alatt tartani a bennem gyülemlő agressziót.
Elkezdődnek a gyakorlatok.
Odamegy a fiamhoz és azt mondja - utánozd.
Oké...
Balázs lelkes, mint mindig.
Ügyesen forog, rúg, lép, üt - gyakorlatok szünetében pattog, mert nem ehhez az intenzitáshoz szokott.
A sensei nem mutat semmit.
Egyenként odaáll minden egyes sportoló elé és kifigurázza őket.
Miután megtetette szavakkal és utánzással - a pozíciót igazítandó - elkezdi lerugdosni a lábaikat a megfelelő szögbe, a nőket meg sapkázni.
Van aki fülest, van aki tarkóst és van aki májast inkasszál be.
Látszólag mindenki örül az érintésnek.
Féltékenyen nézik egymást, hogy ki kapott nagyobbat.
Eszem megáll.
Komoly erőfeszítések árán állom meg, hogy ne fogjam a gyermeket és rángassam ki ebből a teremből.
Mióta lehet sensei valaki negyvenes IQ-val és nullás érzelmi intelligencia szinttel???
Mióta járnak a nők dojóba, annak érdekében, hogy bántalmazzák őket?
És mióta néznek így ki azok a gyerekek, akik évek óta sportolnak????
Amikor már semmit sem értek - bemutatnak egy gyakorlatot.
Egy folyamatosan megalázott hölgy és a sensei.
Nem tudom a frusztráltság, a stressz, a visszafojtott indulat - vagy mi teszi, de olyan röhögő görcs kap el, hogy egyszerűen nem tudom kontrollálni.
Én életemben ilyent nem láttam és hallottam.
Hörgő hangokat adnak ki - de a bennük élő állat csak nem akar kijönni.
Pedig igazán igyekeznek...
Amikor már tényleg nem bírom tovább, elsündörgök azzal az elhatározással, hogy ez meg sem történt és soha, de soha nem fogunk erről beszélni.
Kint tovább hörgök a röhögéstől.
Az általam kiadott hangok nem sokban különböznek a bent hallottaktól, de belőlem rendesen kijön az állat.
A gyermek megállapítja:
- sokkal jobbak a dolgok, amíg csak vágyunk rájuk, mint amikor már beteljesülnek. Szóval megpróbálok ezek után is csak vágyakozni...már ha összejön
