Én egész gyermekkoromban azzal a meggyőződéssel éltem, hogy Marosvásárhely egy nagyváros. Aztán, ahogy telt-múlt az idő és rájöttem, hogy egy kevés városismerettel, két jó és egészséges lábbal keresztül-kassul járod az egészet rövid idő leforgása alatt, hát rájöttem, hogy biza vannak nagyobb városok is az országban.

Idősebb fejjel már nem méretek kezdték meghatározni a nagyságot, hanem a fejlettség és eredmények. Szánakozva tekintettem Kolozsváros trikolorban pompázó padjaira és velőmig hittem, hogy velünk, vásárhelyiekkel ez a Funar-szindróma soha nem működne. Mi egy öntudatos, erős, mély győkerű, összetartó nép vagyunk, akinek az ősei lakták a várost és ami a miénk azt nem adjuk egykönnyen.

Ekkor lépett színre Virág úr. Az első fogásai inkább voltak neveletlenül humorosak, mint bosszantóak. Az első mandátuma után inkább hittem abban, hogy amilyen hülye olyan jó és összeforrott csapat áll mögötte, mint abban, hogy determinált és okos.

Ma már azt vallom, hogy csupa negatív indulatok hajtják, tartják életben és késztetik reakcióra. Mert soha nem ötletei vannak, hanem válaszai, mások kezdeményezésére.

Itt van például a Marosvásárhelyi hoki. De mondhattam volna ugyanilyen erővel focit is. Tudniillik, aki vásárhelyi és ebben a városban nőtt fel - érve a kommunizmus utolsó éveit, évtizedét, pontosan olyan jól tudja, mint én, hogy valamikor olyan élet zajlott a Ligetben, hogy az elmesélhetetlen. Nem a miccs romlott szaga és a kellemtlen bőrtextúrát okozó manele zaja tette életszerűvé, hanem azon marosvásárhelyi férfiak, nők és gyerekek jelenléte, akik sportoltak, imádták a tisztességes mérkőzéséket és életük része volt, hogy minden szombat-vasárnap, ha tehették kijöttek és megnéztek egy meccset. Nem megettek egy miccset, összeharákolták a cementet és hazamentek. Hanem sportoltak és szurkóltak azoknak, akik eredményeket mutattak fel.

Na de hol van már a tavalyi hó? 

Elteltek az évek.

Tönkrement minden, elment a Liget is. A pusztulás és dekadencia irányába.

Hogy mi maradt?

Emberek, akik hisznek abban, hogy ha erőssen kitartanak, ha tartják a frontot, az utolsó utáni pillanatig - talán lesz valami a semmiből. 

És akkor ma - miközben könnyek gyűlnek a szememben, hiszen három generáció kínlódik együtt a nihil hullámai felett - megjön a kapus és azt mondja, Dilló Laji szerint nem tart soká ez az állapot. Mozgolódás van. Lesz pénz, lesz pálya, csak tavaszodjon ki egy kicsit.

Adná Isten, hogy ezúttal Dilló Laji, tényleg jól tudja. 

Hiszen Tolsztoj szerint ha meg akarsz ismerni egy népet - nézd meg a börtöneit.

Szerintem ha meg akarsz tudni valamit egy népről - nézd meg, hogy engedtek-e trágyadombot épülni győkereik felett?

Őseink gilicsekkel hokiztak, fociztak, úsztak, szaladtak, bicikliztek, teniszeztek, bírkóztak, atletizáltak mert vásárhely mindigis a sport és sportkedvelők városa volt. 

Nem engedheti meg magának egy jött-ment sem, hogy a földdel tegye egyenlővé azt, amit örökségbe kaptunk.

S amíg ő megengedi magának, legalább mi tehetnénk ellene. Ha már így van...

Játszó gyerekek. Hangosak. Alpáriak. Cigányok. Mellettük 2 pedagógus. Mindkettő rekedt. Valószínű ma sem tétlenkedtek. Táskák széthajigálva a padon, a gyerekek kiscsoportokban szanaszét. Csak avatott szem lát közéjük. Avatatlanul, akár a termeszek, eső előtt - arctalanok és hangosak.

Két fiú unatkozik.

Először körülnéznek kit lehetne ugratni.

Senki olyan.

Aztán, hogy mit lehetne szétrugni. 

Semmi olyan.

Végül - szerencsétlenségére - arrasétál a gyanútlan Ilike.

Nem lehet több mint 2o kiló. Alcsony, vékony, fejletlen. Fejjel kisebb mint a többiek. Kissé beszédhibás is. A fiúk szó nélkül kinézik egyidőben maguknak. Elkezdik rángatni. Ilike hajthatatlan. Nem visít. Csendben sír. Tépásszák a táskájától. Akkor hangosabban ellenkezik.

Ta-ní-tó-né-ni - mondja félhangosan panaszkodva.

De a tanítók nem rá figyelnek. Egymás szavába vágva panaszkodnak. A gyermekekre, a kormányra, a tanügyre, a nincstelenségre, a neveletlen kölykök mindengyikére, az életre. Így, egyszuszra.

Ilike tovább sír. Ez már kezd tetszeni a fiúknak. Az áldozat bekapta a csalit. Tovább nyaggatják. Letépik a zsákját. 

Valószínű eszükbe ötlik Ilike apja, mert nem képesek eldönteni, hogy ki dobja be a megszerzett zsákot a sárba és ki köpjön rá.

Végül az egyik meghozza a döntést. Bedobja, rátapos, megforgatja, ráköpik, majd nevetni kezdenek. Velőből jön. Ezt tanulni nem lehet.

Ilikénél ekkor elvágják a zsinort. Artikulátlanul kezd bömbölni.

Erre felfigyelnek a tanügyi káderek is.

Gyorsan leszögezik, hogy hisztis, baj van az emeletén, nem működik közre és valószínű fáradt, azért sír.

Ilike tovább bömböl.

Fiam - mondd el, hogy hívnak, hogy ki tudjam deríteni ki bántott - mondja az egyik tanító.

Na ez logika... - állapítom meg magamban, de felnézni nem merek, nehogy cinkossá váljak.

Erre megjön egy nagyobb cigánylány. Fiúnak szánták. Erélyes, bátor, nagyhangú, született intéző. 

- Miaaaa? Mé bőgsz?

- artikulátlan bömbölés.

- Ki? Zsiguca? Na állj csak meg... - mondja azzal odabattyog Zsigucához és akkora pofot lehúz neki, hogy az zavarában beárulja a társát is. Akkor annak is leken egyet. Erre mindkettő zavarában letakarítja a táskát, le Ilikét, a zsákot felrakját a megszeppent leánka hátára és csend lesz.

Csak a pedagógusok zaja hallatszik.

Még mindig az emeleti bajt osszák.

Nem vagyok rájuk büszke.

A leánka jobban bejön. 

Mikor valakin segítesz, vagy egy pályázatot írsz egy egész célcsoport megsegítésére - mindig feltevődik a lehető legegészségesebb kérdés - hogy igen-igen, de mi történik akkor, amikor elengeded a kezüket. Mert nem mindenkinek tesz jót a segítség. Van például olyan, akit megbénít és cselekvésképtelenné tesz. 

Ott volt az a temérdek alapítvány és egyesület a rendszerváltást követő, lyukas-zászlajú Romániában, akik amilyen gombamód szaporodtak, úgy is tűntek el. Miután akárcsak Putyin, elzárták a csapokat azok az országok, amelyek nyakra-főre a segélyeket hozták, úgy, hogy kamion-kamiont ért az udvarban - miután feltevődött az az egészséges kérdéskör, hogy most akkor tessék szépen megélni, hát bánatukba belehaltak.

Ez az egyénekkel sincs másként. Hozzászokik a  nekembizzakijár,mert szenvedtem én eleget attitűdhöz, amely elhiteti vele, hogy valamiféle mentelmi joga van, védettséget élvez. Márpedig egyszersegyszer minden csap elzáródik.

Annak idején, amikor csapatostúl jöttek a nyakunkra a romák - mindig ez tevődött fel bennem nyomorukat látva. Nem igaz, hogy nem voltak közöttük is emberek, de ritka, mint a fehér holló. És az olyan egyszer jött, rendszerint dobbantani. Ha megkapta a kezdeti lökést, már csak beköszönt elmesélni, hogy sikerült neki valamire jutnia.

Szóval nem játék a segítségnyújtás.

Most divat. Trendi. Könnyen megy (könnyen is jön). Percek alatt összeállnak addig egymás számára ismeretlen emberek egy nemes cél érdekében és kész, valakit közösen kirántanak a kátyúból. Hírtelen visznek ezt és azt - csak azt nem tudják megtanítani, hogy mit kell kezdeni a sok ezzel-azzal. Majd ahogyan létrejöttek olyan villanásszerűen tűnnek is el, hogy két hónap múlva már ne is emlékezzenek egymásra.

Volt egy kegyetlen hideg tél.

Valaki felhívott, hogy azonnal mennünk kell. Szenved egy család, sok gyerekkel.

Gyűjtöttünk, vittünk, indultunk.

Letettünk, maradtunk, eljöttünk.

Utólag ezerszer végigálmodtam azt a hallatlan nyomort. A gyermekeim is mai napig kérdezik, hogy lehetett úgy élni ... hiszen őket is vittem, hogy mutassak életet.

Mindent otthagytunk hegyekben.

Hogy be tudták-e osztani, hogy el tudták el használni, tárolni - vagy sem, nos az örök kérdés marad...

Mert ahogy a szociális munka jelmondata is szól, ne halat adj, hanem taníts meg halászni...

Ismerek a városban egy intézményt. Többször vannak bajban, de rengeteg embernek segítenek önzetlenül. Az évek során az általam küldött nem kevés emberrel is annyi de annyi jót tettek, hogy az elmesélhetetlen. Mégis haragszom. Hegyekben áll a sok minden a ház előtt, az udvaron. Adomány, adomány hátán - fogalmuk sincs, hogy pontosan mi is. Halak. Amit nincs akinek megtakarítania és tárolnia a megfelelő fagyasztó-fiókokba.

Nos igen.

Van ez a Nagymama. Gyakran megkeres. Amikor megismertem hatalmas adósággal, manapság már beköszön és raportál - jólvagyunknaccságaIstenneklegyenhálamindenkiegészségessenkisembeteg... Butaság, de amikor pénzt gyűjtöttem neki, mindenki meg volt győződve, hogy felfordul az összegyűjtött halakkal. Ma kérdezem - két év után - van- adósságuk? Nincs egy lej se - hangzik a válasz. 

Megtanultak a jeges is vízben is halászni. Igaz, hogy közben beletörött a farkuk - de kérdem én, nem erről szól az élet?

Nemrégiben Balázs fiam dilemázgatott egymagában félhangosan a tyúk-tojás kérdéskörön, s egyszer csak kijelenti teljes meggyőződéssel - nem is az a lényeg, hogy mi lett hamarabb a tyúk vagy a tojás, sokkal fontosabb az, hogy megfelelő körülmények között a tojásból tyúk lehet, de fordítva már nem áll...

A gyermek elkapta a román magyar dilema egyik legfontosabb kapaszkodóját. 

Tudniillik, nem az a lényeg, hogy ki volt itt hamarabb, hanem sokkal inkább az, hogy léteznek-e megfelelő körülmények a tojások tyúkokká való avanzsálásává.

Hétvégén hokimeccsen jártunk. Mindig megismételhetetlen óriási élmény.

Én ugyan nem tudom milyen egy sima Galac-Steaua, vagy Montreal-Ontario meccs, de a székely meccs, pláné a székely-magyar, vagy még inkább a székely-steaua, na az elmesélhetetlen.

Tudod te milyen egy brassó-galaci meccs? Na ez - nem olyan.

Először is az első kérdés ott tevődik fel, hogy ki a meccs rendezője. Ha a román fél, akkor bízhatsz benne, hogy MINDENT megtesz annak érdekében - megszigorítások, a jegyek ára, a helyszín kiválasztása és egyéb trükkök, cselek, gáncsok - hogy távoltartsa az ellenfél szimpatizánsait. Legutóbb, hogy csak egy kis példát említsek, ötven lejért kívánta vesztegetni a jegyeket bízva abban, hogy mindenkinek elmegy a kedve a részvételtől.

De létezik olyan is, sőt, csak olyan van, hogy az ellenfél, a másik nemzet neveit a meccs kezdete előtt meg sem említik. Feljönnek a játékosok a pályára - nincs himnusz, hogy nehogy lángra lobbanjon a stadion - meg hát különben is, milyen himnuszt játszanának be - kérdem én. Feljönnek a székely játékosok - vagy a székely színekben játszó IDEGENEK, ahogy a székelyek nevezik őket, nekik a neveik említésre méltóak, ők vannak. Majd felvonul szépen csendben az ellenfél és mukklesz. Elkezdődik a meccs. Az ismertek és a csendesek között. Nincs hurrogtatás, ferentári cigányozás, elloptad az országomat bekiáltás és a székelyül odavetett cioara-zás.

Van bőven ebbeől a meccs alatt úgyes. Minden másodpercre jut egy.

De nem említésre méltó, hiszen ha a mieink a vendégek, a vendégfogadó házigazdák ugyanebben a bánásmódban részesítik őket.

Mindig meg-megállok a gyergyói játokosok felett, akik a steaua csapatát erősítik, vagy azok felett a román nemzetisgégű játékosok felett, akik gyergyói színekben játszanak. Nekik nem tudom milyen lehet...

Gondolom az egész csapat számára egy hatalmas stressz.

Márpedig egy olyan dolgon osztóznak, ami mindenkié. Egy sportágon. Ami nem szét, hanem össze kellene hozza az embereket. Kortól, nemtől, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül.

Egy normális mecsen legalább ötvenszer elhangzik a vesszenTrianon. Semmi köze a hokihoz, de nem is mi lennénk, ha nem hangzana el.

Egy normális meccs végén énekelünk magyar és székely himnuszt.

Csak székelyt abban az esetben, ha magyarokkal szemben játszunk - mert akkor ők az ellenségek. Ők a hibásak Trianonért, meg mindenért.

Mert nem az a lényeg, hogy mi lehet a tojásból, hanem, hogy kié az a kibaszott tojás.

A tojás lassan kotlós. Annyi kézen keresztülcsúszott már, lassan nekünk sem tiszta, hogy kié lehet. De a lényeg, hogy legyenek bűnbakok. Legalább egy, de jobb, ha jó sok van belőlük, mert akkor kedvünkre csemegézhetünk véres álkapoccsal.

Ez már rég nem a hoki. Hanem mi. 

Mint az oviban. 

Kinek van nagyobb kevlárja ecsém.

Székelyföldön minden családba jut egy bot és egy pár kori.

Apáról-fiúra, leányra. Szép a sportág, szép - de a legszebb mégis csak az, hogy bűntetlenül kiordíthatjuk a magunkét. Táplálhatjuk, szíthatjuk a gyűlöletet, űvöltözhetünk Trianonról - pedig ha visszacsúszunk a tyúk-tojás kérdéskörbe - nem lett volna egyszerűbb nm elmenni arra a bizonyos találkozóra. Csak úgy. Mert tudtuk, hogy a vesztünkre megyünk. 

De akkor most meg a faszt ordíthatnánk?

Vesszen Trianon, éljen a gyűlölet - inkább a medve, mint te komám.

Amikor az embernek nincs mit kezdenie neveletlen párjával, annyira kézenfekvőnek tűnik a még az oviban megtanult és bevált jószokás, mely szerint séróból lemész spiclibe és egyszerűen beköpöd annak, akitől a legjobban tart. Kitől tart a legjobban az aki neveletlen? Az anyjától. Na neki kell elmondani...

Persze ha jobban belegondoltunk a legszarabb ötletek legszarabbika. Mert míg szegény tehetetlen anyuka végigagonizálja fia vagy lánya rettenetes, általan nem ismert és elképzelt bűneinek sokaságát, addig túl a fészekbe, a pár borzol egyet és készen van a konfliktusásás. Csatabárd mélyen, a föld alatt, mehet tovább az élet. Na ezért nem árulkodunk anyukáknak.

Mert az anyukák nem akartak vétkezni, pláné mulasztani nem.

Megtettek minden tőlük telhetőt.

Dolgoztak, neveltek, szerettek, szidtak, oldottak és kötöttek, bontottak és bogoztak. Ha bántottak, sértettek, nem tették szándékkal.

Szülőként jó lenne arra gondolni, hogy megóvtuk mindentől a gyerekünket.

Nálunk nem sérült. Mi nem vagyunk olyan család... Szeretjük egymást, a gyerekeket. Nem veszekszünk, együtt eszünk és tudunk egymás dolgairól.

Miközben a valós élet teljesen másról (kell) szóljon.

A gyereknek ahhoz, hogy beavatódjon - sérülnie kell. Kész.

Sérül a szülőktől, a szülők mellett, majd az oviban, a barátikörben a homokozóban, iskolában, szerelemben, életben. Mert ez a dolga. Ezért van itt. Nem maradhat a védelmező héjban. Egyszer annak a héjnak el kell törnie, szét kell válnia és szabadon kell engednie a gyereket.

Kell legyenek dolgai - amik csak az övék. Nem vagyok én kevesebb, ha nem tudok mindenről. Mindenkinek kell legyenek fiókjai. A gyereknek is. Még akkor is ha barátok vagyunk és úgy tudom, hogy tudok mindenről. 

Az Élet tanulás. A tanulás fejlődés. A fejlődés változás. A változás fájdalom.

Bent, kint - bennem, kettőnk között, családban, egyénben.

Sokszor jutnak eszembe utóbb viselt dolgaim.

Egyetlen mentségem, hogy nagyon fiatalon tettem.

Vannak közöttük olyan dolgok, amikkel megbántottam embereket. Csak remélni tudom, hogy nem túlzottan mélyen. Megvolt bennük az erő, hogy túllépjenek az általam okozott sebeken és elinduljanak abba az irányba, amely önmagukhoz viszi el.

Keresni szoktam az akkori és a jelen magamat ezekben a helyzetekben.

Nem találom.

Mintha magamon kívűl lettem volna.

Mintha nem csak szenvedtem volna, hanem akarattal okoztam volna szenvedést.

Nesze világ. Kapom, adom.

Nem vezeklek - csak előjönnek.

És imádságban bocsánatot kérek. Emberektől, önmagamtól, szüleimtől, helyzetektől.

Nincs kinek eláruljam magam.

Még gyónni sem gyónhatok.

Marad hát a megbánás - ennyi éven innen és túl - a remény és annak a bocsánatkérésnek a mentális átküldése, amire akkor és ott nem voltam elég érett.

Viselt dolgaink a mieink.

Nem szüleinké, nem nevelőinké.

Én viszem az enyémet, te a tiedet, ketten a családét - ez a mi terhünk.

Nincsenek kibúvók, csak annak a valós reménye, hogy holnap már másmilyen leszek - és minden bizonnyal jobbat hozok ki magamból, mint amiről ma álmodni is tudok.

Isten adja, hogy így legyen.

Nem vagyok nagy kertész, valami húsz cserép virágot birtokolok a magam tudomása szerint. 

De a felfogás több mint téves, hiszen ezek a növények évszakról évszakra tőlem és gondoskodásomtól függetlenül saját utat járnak be, amihez nekem semmi közöm. Csalódásaim, fájdalmaim ellenére, hogy gondoskodom róluk, törödöm velük, bíbelődöm mindegyikükkel hosszasan - arra kellett rájönnöm, hogy rengeteget tanítanak nekem az Életről.

Kicsiben olyanok mint az emberek.

Isten megteremt, életet szán nekünk, mégpedig örököt - de a cserepeinkben elkezdünk saját akaratunkkal ezt-azt kezdeni, ami néha a vesztünket jelenti.

Kicsit több mint egy évtizeddel ezelőtt elkezdődött trendi lenni az a tendencia, hogy az egy helyben való megállapodás idejemúlt. Annál intellingesebbek, okosabbak, bátrabbak, vakmerőbbek vagyunk - minél gyakrabban váltogatjuk a helyünket. Ha megtanulunk a jég hátán is megállni, minden helyzetnek úra lenni, akkor vagyunk legények a gáton.

Azok a cv-ék lettek menők és széles körben elfogadottak - amelynek az alanyai változatos helyeken dolgoztak, küzdöttek - projektől-projektig. Mert nem csak egy dologhoz értettek, hanem egyszerre és egy időben - dolgokhoz.

Közben a napokban mondja valaki nem kevés fájdalommal a hangjában, hogy most már elege is lenne a sok projektből - szépen megállapodna valahol. Bevinné a csuprát és a családi fotót, berendezkedne. Elég volt a nomád, nyereg alatti húspotyolásból. Vénül... kéne az állandóság, a megszokott, az egyhangú, a kiszámítható, az unalmas.

Hiszek abban, hogy az emberi életnek mély győkerei vannak.

Nem véletlenül kerülünk oda, ahol élnünk kell.

Ott van dolgunk.

Ha példának okáért annak idején a családom Svédországban marad és nem dönt a hazaköltözés ténye mellett, soha semmit nem tanulok meg arról, hogy a gyűlöletből, az előítéletekből van kiút.

Hiszen gyermekeim segítségével sikeresen eljutottam arra a szintre, hogy ne ítélkezzem etnikai, faji, nemzeti, vallási és egyéb skatulyák mentén.

Tanuljam meg szemlélni az embert a maga mivoltában.

Nemrégiben a házasságról, párkapcsolatokról, válságokról elmélkedtünk.

Rengeteg olyan hölgy volt jelen, aki 35, 4o éves házasságokról számolt be.

35-4o év...

Ha csak gondolatban is egyszerre akarok megugrani ennyi lépcsőfokot, beleszédülök.

Ezzel szemben ha falatonként veszem, ha lépésenként szemlélem az akadályokat - emészthetőbbé válik a dolog. Akkor megszűnik az idő létezni.

Akkor csak mi maradunk. Te meg én. És valójában ez az ami számít.

A pillanat, pillanatok megélése. A válságok végigtanulása és a folyamatos növekedés.

Növekedés, fejlődés meg akkor van, ha nem menekülök magamtól.

Ha az életem nem cserépváltásokban fullad ki és telik el, hanem ugyanabban a cserépben - évszaktól-évszakig. Mert a valódi utazások nem magamon kívűl, hanem mélyen magamban történnek. És akkor vagyok képes jókat utazni, fejlődni, ha figyelmemet nem vonják el folyamatosan a külső tényezők. Ha állhatatos maradok minden helyzetben.

Ugyanazokkal a szereplőtársakkal, ugyanabban a cserépben.

Ha a cserepem élhetetlen, mindenképpen váltanom kell. Mert a szoros cipő nem engem fejlődni, csak gésák módjára nyomorodni. Ezzel szemben, ha megérkeztem - nem engedhetem meg magamnak az elrohanás luxusát. Akkor maradnom és küzdenem kell.

Emberekkel, eszközökkel, célokkal és okokkal - amelyeket azért kaptam, hogy elvigyenek önmagamhoz. És ez az utazások legszebbje. Amiért tulajdonképpen életre hívattam.

Minden egyes szerep az életben kihívásokkal jár. Nemkülönben a szülői szerep. Talán amiatt is, hogy egybeesik sok más fontos betöltendő szerepeinkkel, ahol mind mind meg szeretnénk felelni - elsősorban önmagunknak. Annak az önmagunknak, aki tele van tévhitekkel, hiedelmekkel életről, halálról, lélekről, jellemről, kapcsolatokról és azok működéséről, egészségről és betegségről, válságról és szexről, szerelmről és barátságról, nőről és férfiakról.

A gyermekek olyan kérdésekkel szembesítenek sokszor, amelyekre magam sem tudom a válaszokat. Ilyenkor mindig eszembe jut az a sok minden amit esszetanultam és olvastam életem során - egyik sem illik abba a sématárba, amit éppen használnom kellene.

Gyakran beszélgetünk életről és halálról.

Nemrégiben kérdi Anna, ha valaki gyermekként hal meg - mit kezd vele Isten?

Hova kerül, majd milyen feladatokkal kell szembesülnie?

Mi lesz az iskolával?

A Mennyországban van iskola?

Hát gyerekek?

Itt jön be a lélek fogalma.

Amely feltételezéseim szerint nemtelen és kortalan.

Balázsnak akadnak nehézségei folyton Isten létének felfogása kapcsán - hogy akkor nő vagy férfi illetve idős-e vagy fiatal.

Magyarázzuk, hogy sem férfi, sem nő - Isten. Minden benne van - anima és animus, fiatalság és idős, kezdet és vég, idő és időtlenség - de ami a legfontosabb és amit egy kicsit talán értünk is az, hogy Isten a Szeretet.

Nehéz dolgok ezek.

Ahogy az Élet és Halál dolgai is.

Úgy nevelnek fel bennünket a magunk emberi korlátai között, hogy csak az számít ami van. Amit látunk, hallunk, értünk. A többi nincs. Márpedig a valóság ott kezdődik, ahol az elme megszünik zakatolni.

A földi élet egy fejezet. Hogy emlékezetünk korlátozott - az tény. Sajnos semmit sem vagyunk képesek felidézni abból ahonnan jövünk, ahogy azt is elmulasztjuk szem előtt tartani, ahova igyekszünk.

Teljes amnéziában éljük le ezt a rövid fejezetet - talán ez a legnagyobb kihívás ebben. Ezért a sok fájdalom és szenvedés.

Mennyire másként érkeznénk és mennyire másként hagynánk el a terepet abban az esetben, ha ezeknek a valóságoknak a tudatában lennénk.

Amikor ismerem az előttem álló útat - be tudom mérni a távokat - azok megszűnnek ijesztőnek lenni. Ezzel szemben amikor az ismeretlenbe igyekszem tele vagyok félelmekkel, szorongásokkal, görcsökkel - amik eleve megbénítanak - megkétszerezve az előttem álló út nehézségi fokát.

Az elengedéssel is hasonló a helyzet.

Céllal jöttünk. Addig maradunk, ameddig maradnunk kell. Van akinek hosszabb, van akinek rövidebb terjedelmű a földi fejezete.

Hogy emberi mércével mérve a halál tragédia - az biztos. Felfoghatatlan és gonosz játék a van, nincs. Volt, elvették. Birtokoltam, megszűnt létezni. Enyém volt, hova lett...

Ezzel szemben a lélek ugyebár halhatatlan.

És az vagyok én.

A testem a ruhám, amely fed, ápol és eltakar. Állandó változásban, romlásban és megújúlásban, létben és halálban emlékeztet arra, hogy nem tart örökké utam.

Meg kell tanulnunk olvasni a valóságot, kikódolni a morzéjeleket, megfejteni az Életet és Halált.

Mert ezért vagyunk itt.

És addig vagyunk, ameddig lennünk kell.

Egy pillanatig sem tovább.

Érkezünk és elmegyünk. Akkor és úgy, ahogyan kell.

Aki elengedett, az vár vissza magához. Korlátokon innen és túl. Fejezet előtt és után. Éppen úgy, ahogy annak lennie kell.

Annak ellenére, hogy nem vagyok egy asztrológia-megszállott, voltak az életemben évek, amikor évkezdésre vettem a fáradtságot és megekerestem azokat a biztonságos linkeket, ahol el lehetett olvasni, mi az ami ránk vár a következő évben. Nem annyira az kötött le, hogy megtalálom-e a nagy Őt, hanem inkább azzal foglalkoztam, hogy mi az amit esetleg ajnálott elkerülnöm.

Az idén nem tettem.

Nem volt rá sem időm, sem kedvem.

Jól is tettem. Hiszen ha nem csak megélem, hanem egyenesen fehéren a feketét olvasok is arról, hogy év elején már többet kell áldoznom a magam és a családom egészségére, mint eddig bármikor, hát lehídalok. És nem lesz erőm folytatni.

Tudniillik múlt év decemberétől már kisebb vagyont hagytunk orvosoknál, gyógyszertárakban - nem beszélve a kísérőkről, mint lelki fájdalom, félelem, aggodalom, gyomorpanaszok, szorongás - amik mellékes tünetként jelentkeztek a fent említettekkel.

Volt az életünkben - év végégre tornyosúlva egy olyan gödör, amit ha nem ilyen körülmények között kellett volna bekapnom, megrágnom és lenyelnem - szembeokádom azzal aki okozta. Egyszerűen az addigi elveimmel nem fért össze ennek az elfogadása és megemésztése.

A mélyen hívő ember meggyőződése, hogy Isten semmit nem ad ok nélkül.

Tulajdonképpen a sok baj, a nagy válságok ellenére sem esett rajtunk mélyebb károsodás, horzsolás, horpadás, amit egy jó bádogos ki ne tudna idővel kalapálni. Ezek a hegek kellenek a nagy-túléléshez.

Hiszem hát, hogy megvetette Isten az ágyát, bennem és bennünk annak - hogy el tudjuk fogadni kisebb rosszként mindazt, ami történt.

Válságtanból levizsgáztunk jelesre - mondom hát ma reggel Istennek, mintegy mellékesen, de cseppet sem él nélküli hangsúllyal, hogy most már lassan-lassan csak vége kéne legyen a szessziónak. Jó lenne megint élni egy kicsit és belefeledkezni a lét-örömébe. Sötétből volt éppen elég.

Nem mondott semmit, azt hiszem mosolygott.

Tapasztalataim szerint a szókimondás, a kérés soha nem bántotta - sőt becsülte a bátorságot és felnézett az öntudatos kívánóra.

Hát kívántam.

Aztán betértem a gyógyszertárba - megvettem az utolsó pirulákot és áment mondtam rájuk, akkor és ott.

A gyógyszerésznő megjegyezte - ha elfogy és még szükség lesz rá - nyugodtan menjek vissza... Mondom neki, az idén már nem. Asszem hagyok másnak is - így illik szépen, elég volt a móhóságból.

Kilépve magam voltam.

Isten máshova távozott. Részéről megbeszéltnek tekintette a dolgokat, elment hát. Én is tudtam, éreztem - megegyeztünk.

Arra gondoltam - micsoda pedagógia...

Micsoda nagy lecke válságtanból.

Én a szilárd elvű, a nagymegmondó - aki a hegy alján militált volna tele torokból a terhes-válságzsák miatt - az ingovány kellős közepén fel sem tűnt, hogy egy zsákkal többet cipelek. Hátamon a gyermekekkel, gyermekek alatt zsákokkal - lábam alatt a minden lépésre beszakadó talajjal - igazán csak egy számított. Ha sárosan is, de mindenkit kijuttatni a lápból.

S most, hogy lassan kint leszünk - visszanézve annyira nevetségesnek tűnik minden ami addig olyan mélyen számított.

Mert igazándiból egy valamiért felelek - s azok nem a te, hanem az én cselekedeteim.

Az öröm és boldogság annyira röpke, elillanó, megfogahatatlan semmi kis fogalmak, hogy az emberiség valóságos misztériumként kezeli. Alig van olyan, aki képes megfogalmazni, hogy mit is jelent számára a boldogság.

Mikor örül és mitől boldog.

Vagy, hogy boldog-e egyáltalán.

Mert amikor boldogok vagyunk elfelejtünk hálásak lenni.

Márpedig a hála elengedhetetlen kelléke a belátásnak. Annak a felismerésnek, hogy most éppen boldogok vagyunk. Teljesek.

Jó nekem veled lenni...

Jó nekem veled lenni...

Jó nekem itt lenni...

Jó nekem így lenni...

Valamiért mindannyian azt gondoljuk, hisszük és valljuk, hogy az Élet nagyon nehéz.

Miközben a valóságban meg az Élet egy utazás. Harc önmagunkkal és tévhitek sokasága.

Amiket rendszerint magunkkal hozunk. Tanultunk - szüleinktől, nagyszüleinktől. Akik mindent megtettek annak érdekében, hogy belénksulykolják, hogy az Élet nehéz - de elfelejtettek szót ejteni arról, hogy a legfőbb ellenséged nem más, mint te magad és azok a tévhiteid, amiket pajzsként kívánsz használni a szélmalomharcokban. Mert ezek nem pajzsok. Varázszubbonyok - amik a harc hevében ellened fordulnak és megfojtanak.

Amióta megvannak a gyerekek azt hiszem többet tanultam az Életről és a boldogságról, örömökről és háláról, mint egész addigi életem során.

Mert a boldogság nem nagy dolgokban keresendő. És soha nem rajtunk kívűl.

Ugyanis nem akkor vagyok boldog, ha nagy dolgok történnek környezetemben - sokkal inkább akkor, amikor apró beteljesülések, impulzusok érnek és azokat képes vagyok felismerni, tetten érni, elfogni, elkapni és realizálni.

Boldogság egy tányér meleg leves, amit boldogan, versenyezve, tányért kinyalva fogyasztanak el. Boldogság a jelenléted, amely bekoronázza életemet. Boldogság a ragaszkodásod és szereteted, amely felismerteti velem, hogy mennyire áldott vagyok. Boldogság a magam felett aratott győzelmem, amikor az alagútrendszeremből kiérve észreveszem a fényt. És boldogság, hogy egy idő után nem kezd számítani az idő. Felismerem az Örökkévalóságot, tudom honnan jövök és hová igyekszem, tisztában vagyok azzal, hogy mit hoztam és mit vihetek magammal, ahogy azzal is, hogy minden veled együtt töltött perc ajándék.

Nem véletlenül vagy mellettem, ahogy én magam sem véletlenül szeretlek.

Mindenen innen és túl.

Sötétségeimen, kicsinyességeimen, elakadásaimban, útvesztőimben, nagyon is emberi küzdelmeim közepette.

Azt mondom hát - vesszen az idő.

Amíg itt vagy és én magam is itt lehetek - minden perc áldás és kegyelem.

Osszuk meg aszerint, éljük meg aként és soha ne felejtsünk el hálát adni, megköszönni, megszeretni - mert igen, ezektől leszünk boldogok.