A szokás veri az alzheimert is

A gyermekek elmennek pár napra.
Nem első alkalom.
De mindig a meglepetés erejével bír.
Tele vagyok tervekkel. Miközben a valóságban egy sem működőképes.
Halva születtek.
Edzéstől-edzésig, programtól-programig arról álmodom, hogy ha majd egyszer csend lesz körülöttem, írni fogok.
Nem megy az írás, csak a zajban.
Tömegben és zajban.
Leszakad a valóságból egy alakuló regénnyi tér és elkezdi írni magát a történet.
Összecsukom a laptopot és leszaladok az autóhoz.
Annyira a szokások rabjává lettem, hogy első dolgom ellenőrizni, hogy a védők a csomagtartóban vannak e.
Akkor jövök rá, hogy most nem kellenek.
Beteszem a slusszkulcsot és eldöntöm, megkeresem a legforgalmasabb és leghangosabb helyet a városban.
A könyvet illene befejezni.
Ebben egyeztem magammal.
Az autó, életre kell.
Saját navigációs rendszere van, ami rákattan az ember agyára.
Ha lehajtom a fejem beindul és elmegy Karcfalvára.
Ha féloldalasan elmosolyodom, a lovak közé csap és Udvarhelyen kötök ki a pálya előtt.
Ha pedig laza vagyok - kivisz a hazai koripályára.
Tanácstalan feszültség van bennem.
Ezt nem ismeri. Így együtt még nem látta.
Kifarol - cseppet sem nőiesen és a korcsolyapálya fele veszi az irányt.
Hat óra. Éppen jó idő a korizásra.
Alig találok parkolóhelyet.
Előre örülök a tömegnek.
A könyvem ebben a gyúródásban befejezi magát.
Levetem magam az első székre, felpattintom a laptop tetejét és kinyitom a hetvenhetedik biztonsági mentést.
Gondolkodnom sem kell.
A zajt vágni lehet.
Az ujjaim végre életre kellnek, száguldanak, mint Michael Jordan a lekopott billentyűzeten.
Miközben írok, vagyis írnak az ujjaim - látom magam ugyanitt, hetven évesen.
A gyermekek már nem az én fészkembe lesznek - de ahhoz, hogy lélegezni tudjak, vissza fog kelleni menjek ezekre a helyekre.
Mert a szokás, az nagy úr...
Veri azt a német muksót is, akinek most nem jut eszembe a neve. Na! Tudod...
Ja igen, Alzheimer...

álmodni, elesni, felkelni, újrakezdeni

Mi leszek, ha nagy leszel?
Folyamatosan téma.
Nem áll fenn a korai zárás veszélye.
Hol ez, hol az.
Miközben több tucat iskolai tanulmányait befejezett fiatalnak fogalma sincs mit kezdjen az életével.
Nem mutatta meg senki számukra a követendő utat.
De elvárják, hogy járják.

Olyan, mint az esküvői tánc.
Kettő megy tökéletesen, a többi még csak nem is akadozik.

Szakmát nem ismer, nyelveket nem tud, példaképei nincsenek, lassan álmai sem.
Attól egyenesen tiltották.
Kár, mert az álmokat lépésekre lehet bontani.
A semmit nagyon nehéz.

Gyalogol előttem egy csenturás prosti.
Negyven lehet.
A gyermeke akkora, mint az enyémek.
Még az iskola is közös.
Ahogy Pilinszky mondja - az ágy igen, de a párna nem.
Frissen mosott a haja, de borzalmas fehérnép. Görbe, vékony, xo lábú, horgas, hosszú orra van. Mégis, egy egész családot tart el éjszakai repkedéseiből.
Nem tudom ki az aki miatta megáll. És fizet. Gyomorszorító látvány estéről-estére.
Miközben nappali megvilágításban, anyaként, fényt kap a megjelenése. Betölti a szeretet, amit a fia iránt érez. Akinek jobb jövőt szán.
Talán ő sikeresen megtanítja álmodni.
Mert neki csak az maradt.
Ha és amikor menekülni akar.
Belénk azt sulykolják, hogy jó itt nekünk.
Miközben meg nem.

Robottá szabott gyerekek végzik a mindennapi rutint. A lélek már hálni sem jár beléjük, haza. Hiszen lényük megszűnt otthonnak lenni.
Az álmok, azokra lenne szükség.
Otthont tudnának teremteni haldokló gyermekeinkből. Akik ezen az úton elindulva mernének hibákat véteni, azokból tanulni, elesni, felállni és újrakezdeni.
Mert a tökéletesség nem egy út. Hanem annak a vége - elérhetetlen mezőkön.
Álmodni, hibázni, elesni és felkelni. Majd mindent újra egészen az elejétől.
Erre lenne szükségük.
Ennek lenne ereje lebontani a falakat.
Azokat, amelyek kizárják az otthont a lélekből.

Rózsasándorok és Robinhoodok

Tegnap egy újságíróval beszélgettem. Édesanyai státuszában, hiszen korzini hozta ki gyermekét.

Meglepetéssel vette tudomásul, hogy az eddigi években március 8-9-én záró korcsolyaszezon, az idén szinte egy hónappal hamarabb fog megtörténni.

- Ez borzalmas - mondja. Bele fog kelleni húzzunk. Alig maradt két hetünk. De hát mi történt? Holnap felhívom őket és válaszokat kérek...

Kérdezem tőle, hogy előzetesen - éppe, hogy legyen megfelelő módon felkészülve - melyik válaszra kíváncsi, az amelyik hivatalos, vagy az amelyik a valódi okokat rejti?

- Nekem a hivatalos válaszokra kell koncentrálnom - mondja mosolyogva.

Elmondom a hivatalos és a valós okokat.

Egyik sem elfogadhatóbb a másiknál.

De ha visszatekintünk - felfedezhetünk halvány javulási tendenciákat az eltelt években.

Például négy és öt évvel ezelőtt egy olyan pályán edztek a gyerekek, aminek a közepén pálmafák álltak. Az már csak az edző találékonysága volt, hogy felhasználta zsalonokként a ráerőszakolt kellékeket.

Három évvel ezelőtt egy szűzlányszűk, megközelíthetetlen folyosót csináltak a kisebb és nagyobb pályarész között. Az elválasztónál lecsepegő víz, hatalmas jégdombbá formálódott. Azon a kerekecske dombocskán lökdösődtek az emberek egy szezonon keresztül.

Tavaly sátor alá tették a hokisoknak fenntartott jeget. A szabad ég alatt egy másik, jóval nagyobb jégfelület működött. Mondom működött, mert a hokisokét csak három alkalommal élvezhették a gyerekek. Akkor is félnedves állapotában. Tudniillik a munkások rosszul kötötték össze a rendszert, ami folyamatosan eldugult és nem működött.

Ha edzeni akartak a másik jégfelületen - kidobták őket, mondván, hogy használják az erre elrendelt jeget.

Az idén - kaptak egy órát.

Napi szinten lehetett használni. Háromtól-négyig és kuss.

Az már részletkérdésnek bizonyult, hogy a csapat ötven százaléka 3 illetve 4-ig iskolaköteles.

Megoldottuk.

Január közepén szóltak, hogy mivel a pálya fenntartása egyáltalán nem rentábilis, február 8-ig lesz jegünk.

Aztán, aranyosak és megértőek lévén kitolták a periódust február közepére, amikor a csapat vendégül lát majd a Székelyföldi Jégkorong Akadémia által működtetett hét központot.

Humor lesz a javából.

A pálya formája, méretei, a jég minősége, az öltöző és a bajnokság alatt a nézők közé repkedő korongok.

De lesznek orvosok, fogorvosok és posztraumás stresszfeldolgozásra szakosodott pszichológusok - akik majd megoldják a felmerült nehézségek mindegyikét.

Egy dolog nem lesz: jegünk.

A hoki marad.

Túlélőkkel, utolsó leheletükig harcoló mohikánokkal és egy olyan városvezetéssel - amely képtelen tenni vagy ebben az esetben elfogadni ennek a problémának a megoldása érdekében.

Közben évente megjelennek cikkek, ígéretek, lemondó, fájdalmas és reményteljes interjúk, elvesznek tehetségek, felemelkedik egy-két-öt gyerek, közben a család beleroppan, de a városvezetés vidáman fújja tovább a rezet, mert nincs vesztenivalója.

Örök törvény, hogy aki a fazék mellett áll, előbb-utóbb mártogat.

Ahogy az is örök törvény kellene legyen - hogy aki jóllakott, félreáll, hogy a mögötte álló se maradjon éhesen.

De nem.

A kondér marad.

A fazék mellett állók agya meghibásodott és képtelen a jóllakottság érzését továbbküldeni.

Mi meg elébb-elébb megcsömörlünk, az előttünk állók habzsolásától, a csámcsogástól és a tobzódás látványától.

Mert ez az élet rendje.

De nem robbantunk.

Továbbállunk.

Mert Robin Hood és Rózsa Sándor nem születik minden bokorban.

A forradalmakra várni kell.

Mint a legjobb dolgok mindegyikére. Nem?

A miénk, a parancsolgatós szék

Tudok urban legendsekről, amelyben egy bizonyos kalapnak volt varázsereje. Amikor azt az illető feltette, onnantól kezdve mindenki teljesítette a parancsait.

A legjobb kalapok ismérve volt, hogy nem is kellett kimondani a parancs szavait, meg sem kellett fogalmazni a kívánságokat, az alattvalók már a gondolat átvitel erejével teljesítették a rájuk háruló feladatokat.

Nálunk egy varázslatos szék volt generációs forgásban.

Amikor nagyapám meghalt, apám ült reája.

Onnantól kezdve nem volt megállás.

- szomjas vagyok, éhes vagyok, valami finomat szeretnék - de most azonnal, gyere ide, állj fel oda, fordulj nekem háttal, csapj a fenekedre, mondjad, hogy jajj - s így tovább, reggeltől, napestig.

Na de egyik napon, apámot kiszólították szívességből a földekre.

Éltek haltak érette a népek, mert ha nem volt vele a parancsolgatós széke, apám olyan volt, mint a meleg vaj, kenyérre lehetett kenni.

Mindenkihez kedves, illemtudó, szolgálatkész.

De ahogy hazajött, s trapéz alakú tompora elérte a szék kárpitját, vége volt a jó világnak, azonnal pattogott.

Na de anyám sem volt rest.

Ahogy apám aznap reggel kisétált a földekre, segíteni, fát hozott. 

Az udvar közepibe akkora tüzet rakott, hogy a hetedik falu határából is látszott annak a farka. Akkor levetkőzött csurdéra - amitől mi nagyon megijedtünk, mert anyukát soha nem láttuk meztelenül. Esetleg derékig, amikor mosakodott. De ennyire pőrén, soha.

Kiengedte a haját.

Amit mindig befont kontyban hordott.

Aztán ettől a számunkra még ismeretlen vadságtól hajtva, bemasírozott a szobába.

Kihozta a parancsolgatós széket és beléjerittyentette a tűz kellős közepibe.

Amikor a szék recsegni kezdett, anyu táncolt.

Körbe-körbe, egy olyan zenére, amit csak ő hallott.

Mi nem hallottunk semmit - mer anyuka meztelen, lobogó hajú képe beégett ott és akkor a retinánkba.

Ahogy a szék a lángok martalékává lett, sebes mozdulatokkal béfonta a haját, feltekerte, egy-kettő felöltözött és béfutott ebédet főzni.

Mire apám estére hazajött, az udvarunk ragyogott.

Tenyérnyi fekete folt emlékeztetett a feledhetetlen orgiára.

Apám észre sem vette.

Bémenetelt a házba és le is akarta dobni magát a székire, hogy majd lehúzassa a csizmáját, kapjon enni és inni, s ütemesen lessük minden egyes kívánságát.

A széke már nem volt meg.

De anyu kezesebb volt, mint valaha.

Gőzölgött az étel, karnyújtásnyira a víz, szavak nélkül is minden a helyin még mielőtt kimondásra talált volna.

Apám okos ember volt.

Nem hozta szóba a széket.

Ahogyan mi sem.

De azóta is ha széket látunk - anyánk győzelme jut eszünkbe a szék s apánk felett.

ami összehoz

Eddig azt hittem, csak a cigányoknak van jellegzetes hangorgánumuk.  Összetéveszthetetlen. Semmihez sem fogható.

De ma saját szememmel hallottam és a füleimmel láttam a cáfolatot.

A koripálya benépesült valami nyárádmenti falu hajadonjaival.

Emancipált falu lehet.

Mindannyian egyetemi vizsgáról jöttek ki korizni.

Betöltve a helyet nyávogással.

Ismétlődő zajok, amik réseket ütöttek a fejemben.

Valami macska és mosómedve által kiadott hanghoz hasonlíthatom, a legkisebb rosszindulat nélkül.

A vizsga momentumainak felidézése alapján – pedagógus hallgatók lehettek.

Egy perc néma csendben azokra a jövendőbeli diákokra emlékeztem, akik majd ezt a hangot fogják hallgatni reggeltől késő délutánig.

Nem lesz könnyű.

Kötelekké erősödnek majd az idegszálaik.

A fene se fogja tudni szétcincálni azokat.

Érdekesen oszlottak meg az erőviszonyok.

Elsőként az Istenfélők tábora jött meg.

Egy helyre ültek. Megköszönték az imát, amit egymás érdekében letétként elhelyeztek az Úr lábainál. A tanulás egy. Az ima azonban alap... – ütött pofán az est eszenciája.

Volt velük egy lány.

Kilógott a sorból.

Ugyanúgy nyávogott és cincogott mint a falustársak, de ahogy a népi nyelv idézi – szemesebb fajta volt, könnyebb vérrel. Ami képes lobbanni pillanatok alatt.

Neki nem vettek jegyet.

Arra nem sikerült rájönnöm, hogy mi lehetett a bűne. A szépsége, a vére folyása, a szemessége vagy a tény, hogy nem igazán tanult.

Rákérdezett hölgytársaira, hogy a táblázatot sikerült e visszaidézniük a vizsgán – mire lemorogták, na de hogy is ne sikerült volna, amikor annyira egyszerű volt, hogy az már pofátlanság.

Nem ijesztették el.

Kíváncsian figyeltem honnan meríti erejét.

Aztán jött a forrás.

Zubogva léptek be több tizen a szépek táborából.

Ezekhez tartozott.

Az Istenfélők elvonultak – magasabb rendűségük teljes tudatában. (Van ebben valami humor, ahogy az ájtatos ember vonulni tud. Egyszerre van fent a feje és a porban. Egyszerre öntelt és alázatos. Egyszerre magabiztos és önbizalomhiányos. Örök rejtély marad...)

Maradtak a szépek.

Akik a pillanatot részesítették előnyben.

Egymásnak feszült a jelen és az örökkévalóság.

Amíg aztán a pályán ismét mindenki eggyé nem lett – botorkáló, egyensúlyát nehezen tartó, kapaszkodó kis kacsagyermekké, akinek kicsípi arcát a hideg és örül, ha kézen foghatja a mellette lévőt, függetlenül hitének vagy szépségének mértékétől.

Mert a jég már csak ilyen.

Összehoz.

embernek maradni

A gyermeket nem kell magyarázatokkal etetni a helyes viselkedési és etikett szabályokról. Hogy aztán mindegyiket megszegve - hiteltelenül - elvágjuk magunk alatt a fát. Amelyik gyerek ezt látja, ebben nő fel, joggal kérdőjelezi meg szülei hitelességét és következetességét kamaszkorában, amikor minden egyes tettét és elvét igazságérzete írja felül.

Életünknek minden egyes szintjét  átszövi a jégkorong.

Mindkét gyerek hokizik.

Amikor első bajnokságukon vettünk részt, Kézdivásárhelyen, meg voltunk szeppenve.

Az öltözők világától, a szülők szurkolásától, az edzők határozottságától, az események nagyon gyors egymásutániságától és az utazástól.

Az eseményre pontosan a két ünnep között, azaz Karácsony harmadnapján került sor.

Nem volt pardon.

A hoki mindenekelőtt - hírdette cseppet sem visszafogott módon a kupa dátuma.

Balázs előtte való este úgy döntött, hogy örömében táncol egyet a szék tetjén. 

A szék megbillent és hanyatt esett, neki a csempekályhának.

A hasadás a fején kb 6cm lehetett.

Felvittük Gyergyóba.

Nem volt megfelelő tű és cérna. Az orvos, egy arab sebész - improvizált és szépen befércelte a sebet.

Másnapra öt mérkőzés volt kiírva.

Amikor odaértünk, kiderült, hogy egy másik csapat kapus nélkül maradt. Meglátták Balázst és betuszkolták a kapuba.

Így két vonalon tartotta a frontot, a vulvához hasonlító sebbel a fején.

Amikor a hokiban megnyerődik egy mérkőzés, mindenki fejbeb@ssza a kapust, sisakon - vagy rosszabbik esetben, ráugrálnak a fejére, testére.

A lelátóból ordítottuk - nem szabad - de arra már a drága magyar vér csörgedezett a fején.

Nem sok idő volt semmire.

Kapuból ki, kapuba be a két csapatnak.

egy adott ponton mondta - kell pisiljek...

Mire a másik edző bekiabálta - engedd be, úgyis rádfagy, majd kirázzuk...

Akkor fagyott meg a szívem - az aranyszaró kisfiamat látva, s azóta is úgy maradt.

Tegnap megint menet volt.

Kézdivásárhelyen.

A jégcsarnok tele volt szülőkkel.

A jégen - három mérkőzés zajlott egy időben.

Hopp itt egy jó kapus, hopp, ott egy jó csatár, né amott egy f@sza hátvéd...

A lelátó azonban kritikán aluli volt.

A szülők - tisztelet a kivétel - a hideget szíverősítővel próbálták legyőzni.

És minél hidegebb volt, annál jobban kijött belőlük az állat.

eddmegőketagecibe stílusban folyt a szurkolás.

Mindenki gólokat akart látni - holott hivatalosan a kutyát sem érdekli az eredmény.

De ahogy visszamenőleg 50 évre mindenki tudja a Gyergyó-Csíkszereda mérkőzések eredményeit, itt is minden szülő pontosan tudja, hogy mennyit adott és kapott a csapat.

Kár.

Elvész a varázslat.

Na nem belőlünk, felnőttekből, hanem elsősorban a gyerekekből.

Akiknek már nem csak ellenfél a másik csapat, ellenség lesz a sorstárs és kihívás lesz kitolni mindenkivel a pályán.

A bíró, ha nem az ők javukra dönt - idióta, akit ki kell csinálni.

Az ellenfél kapusát fejbe kell verni, ha nem engedi el a korongot.

És az ellenfél szurkólótáborát meg kell alázni és félemlíteni, ha ki merik fejezni örömüket egy-egy sikeres manőver alkalmával.

Ember - ennek nincs helye a csarnokokban!

A másik gyermeke is pontosan ugyanolyan sportoló, mint a tied.

Dolgozik, utazik, szenved, lemond, felvállal, igyekszik, akar és mindekelőtt, szeretetreméltó.

Egy gyerek.

Törékeny.

Vigyázni kell rá.

Nem szabad megijeszteni.

Mert tanulni jött. Akárcsak a tiéd.

Itt mindenki testvér. Bajtárs. Sorstárs.

Gyermek a gyermeknek, szülő a szülőnek.

Egy család vagyunk.

Kellenek a törvények - és nem is annyira a másik, mint az önmagunk védelmében.

Mert mindenekelőtt az a legfontosabb - és ez fölülírja (hihetetlen mi?) a jégkorongot is - hogy EMBEREK maradjunk. 

Mert csak így lesz értelme az egésznek.

inkább táncolnék a báránál

A könyvemen dolgozom.

A gyerekek közben korcsolyáznak.

A gardrób mellett ülök.

Egy cigányasszony szolgálatos.

Folyamatosan merkel.

-          - Egyétek meg a faszomat. Mondjatok egész nap az agyamba. Elegem van belőletek. Most mentél ki te szerencsétlen, s már megint bent vagy. Itt forogtok egész nap, nincs álmotok. Éjszaka van – mi az istókfaszának kell ilyenkor korcsolyázni – szórja a bajusza alatt az átkokat a gyanútlan kliensekre.

Nem igazán állom meg röhögés nélkül.

Elképesztő a bátorsága.

Nem válogat. Mindenkinek juttat a szitkokból.

Dühében elkezdi feltörölni a földet.

Az emberekbe tényleg ördög bújt.

Mit ördög? Egész légió. Jönnek, mennek, kis-kos.

Rászól az első behatolókra, hogy a picsába a földnek fel kellene száradnia. Az emberek lábujjhegyen, de töretlenül jönnek.

A nő egyre idegesebb.

Egyszer csak elég lesz, kimegy szivarazni.

Utána megyek.

A közös fumi mindig megnyitja a lelkeket.

Elmondja, hogy minden másnap dolgozik.

- Egy túrában több mint négyszáz ember megy be. Ezt szorozzam meg hattal. Nem csoda, ha elkoptak az idegei – mondja.

- Ma gyermekek voltak. Egész délelőtt.

-      - Ezek már nem olyanok, mint mi voltunk. Ordítanak rám, úgy beszélnek velem mint a kapcával. A felnőttek meg lássák, hogy cigány vagyok, s azt hiszik, hogy ellopom a dolgaikat. Ha így lenne nem dolgoznék ezért a pénzért. Hanem táncolnék a báránál. Mondják mondják a hülyeségeiket én meg érzem, hogy megölöm őket.

Elszívja a cigit.

Visszajön. Az emberek kis-kos.

Írni kezdek.

Előveszi a telefonját és hangosan játszani kezd. Valami összeszedős-gyűjtős játék lehet. Keres, keres, csörög, bingó. Keres, keres, csörög, bingó.

Az emberek állnak a pult előtt.

Fel sem néz.

Izgatottan játszik.

-          Baszok bele ha kell valami, vegyétek el. Én már nem állok fel. Elegem van. Hosszú nap volt, s embertelen – mondja a bajusza alatt.

Akinek van füle a hallásra, hallja.

Akinek nem, álldogál.

Este van. Minek forognak?

S egyáltalán, ki nem szarja le?

Mit akar a Nő

Tapasztalatom szerint - a Férfi szeretet nyelve a szexualitás. Míg a nőé a gondoskodás. 

Ha egy férfi szeret, azt úgy mutatja meg, hogy közeledik hozzád, nőként kezel, szerelmeskedni kíván veled. 

Ezzel szemben ha egy nő szeret - akkor kiszolgál. Megfőzi a kedvenc életedet, ágyba viszi a kávét, meleg étellel fogad és igyekszik kitalálni minden egyes olyan álmodat és vágyadat, ami csírájában él benned.

A legtöbb konfliktus abból fakad, hogy ez a két nyelv kicsit sem közös.

A Nő nem fogja szeretve érezni magát egy fülledt éjszaka után.

Míg a Férfi nem fog kielégülni a meleg ételtől, kávétól, kiszolgálástól. Mindezt inkább előételnek tekinti. Ráhangolónak. Arra ahol az ő nyelve kezd el ékesen szólni.

Mindig feltevődik az emberben, hogy milyen módszerekkel sikerül megtartania egy-egy lottyadt férfinak, egy nála fiatalabb, szebb, csinosabb, intelligensebb, sikeresebb vagy csodálatosabb nőt. A férfiak ilyenkor úgy vélik, hogy szerencsés társuk minden valószínűség szerint hatalmas, potens és csodákra képes adottságokkal bír.

Míg, mi nők - pontosan tudjuk, hogy ennek valami kevés köze van a szexhez.

Közmegbotránkozást vált ki, amikor egy-egy alfalhímnek nem nevezhető imposztor, átver, kihasznál, csődbe kerget nők tucatjait.

Mit láttak ezek a férfin az áldozatok? - tevődik fel a jogos kérdés.

Míg a válasz nem a külsejében, nem is az adottságaiban, hanem a kommunikációs csatornán áll vagy bukik. 

Hogy az adott illető beszéli e a nők nyelvét vagy sem?

És itt nem a nemzeti öntudat megőrzésének fő eszközére gondolok, hanem a szeretet nyelvre.

A kedvességre, az empátiára, a türelemre, a megértő és elfogadó hozzáállásra, a problémák megoldásában a beszélgetés, mint legfontosabb alternatíva használatára, az ölelkezésre, a simogatásra. 

Ezekhez nem kell pénz. 

Nem kell hatalom.

Nem kell hosszú és csodákra képes bájdorong.

Szeretet kell.

Mert ez kell a Nőnek.

A többi csak csatolmány. Amitől élni még simán lehet.

Mit hozzon a zangyal, fijam?

Karácsony közeledtével hirdetik ezerrel a kerámia hajsütőt.

Anna imádja a becsavart hajat, mert az övé szögegyenes.

Mondom neki - fiam, ha göndör lenne, naponta vasalnánk.

A van soha nem jó.

Így csavarjuk amivel lehet, hogy napi szinten megidézzük a beh jó lennét.

Nem rendelek hajcsavarót.

A kolléganőm igen. Sőt, esküszik rá.

Elhozza.

Hazaviszem.

Anna pozícióba  rendezi magát, indulhat a bödörítés.

Az eszköz sokkal de sokkal okosabb mint mi. Leírás nincs. Nehezen boldogulunk.

Főleg miután Anna végigsikítja az egész műveletet, attól való félelmében, hogy leég a haja.

Balázs hátulról kontrázik:

- biztos vagy benne, hogy ez így kell füstöljön?

- Mondom Annának - szívat, ne figyelj rá.

De ahogy alaposabban megnézem, tényleg füstöl basszus.

Próbálom kíméletesen és gyorsan kiszabadítani a haját - még jobban beragad.

oké, mondom, ez nem megy nekünk. Visszatesszük a dobozba, s elfelejtjük a dolgot.

Közben hazajön az uram.

- Mi ez itt? - kérdi.

Mondom, ahogy azt is, hogy nem boldogulunk vele.

Na, majd ő...

Megnéz három tutoriált, s odaállít maga elé.

Úgy szívja be a göndörítő a hajamat, hogy a fejbőröm is rátekeredik.

Ajánlom Annát. Neki jóval hosszabb. Hátha, majd az övét.

Anna kelletlenül, de jön. Tiszteli az anyját és az apját...

Végigsikítja megint.

Az apja röhög a füstnek, és mivel fogalma sincs milyen érzés, amikor az ember haját tépik - vidáman tekeri az eszközre a visongó Anna tincseit.

- Hátulról vegyél - mondom, az nem látszik, ha leég.

Anna jobban visít.

- Inkább elölről vegyetek - azt lehet igazítani, ha leég.

Így aztán, veszünk innen is onnan is. 

A nagy hangzavarban lesz 2 göndör tincs, a szögegyenes zuhatagban.

Olyan mintha odacsatoltuk volna.

Elpakoljuk a kínzószerszámot.

Végigröhögünk néhány videót, amiben leégetik a delikvensek a hajukat, az eszköz használata közben, aztán felcsavarjuk Anna haját frottír zoknira, amitől ma reggelre úgy bödörödik, mint a báránka szőre.

- Így kell ezt csinálni - mondom.

Ingyen, sikítás nélkül, s még tutoriál sem kell.

Megkezdődött az év. Bloggerek és vloggerek százai indítottak azzal, ami valóban trendi. Tanácsok repkedtek a levegőben, még csak ki sem kellett nyújtani a kezünket. Egyről azonban nem igazán beszél senki:

Tanulj meg vágyakozni azért, ami a tiéd...

Gyermekeim igazi tanító mesterek.

Balázs gyermekem egy lépéssel folyton elől, míg a lányom eggyel mindig hátrább.

Az egyik folyamatosan vágyik valamire ami szigorúan a jövő zenéje, a másik siratja a múltat - tárgyaiban, történéseiben, emlékeiben.

Egyik sem él a jelenben.

- Mint a tegnap...

- Remélem, holnap...

A mák megszűntek. 

Ma még túlsúllyal küzdöm, a bőröm sem elég tiszta, a hajam töredezett - de ha megvásárolom azt a terméket, elvégzem azt a kúrát és lenyomok egy fél évet a kondi teremben, akkor ma lesz.

Miközben a lélek soha nem érkezik meg.

Esetleg a test. De az is csak rendkívüli esetben és ideiglenesen. 

Hiszen egy idő után a lélek keresésére indul.

Arra valahogy senki sem figyelmeztet, hogy a gyógyulás a mából indul ki. És nem egészen döntés, hanem inkább jelenlét kérdése.

Olvastam egy könyvet.

A házasságomról írt. A maga teljes pompájában. Harcaival, örömeivel, kudarcaival, sikereivel. Annyira szép volt látni kívülről, más szemével benne a szépséget.

Kamaszkorunk egyik legmeghatározóbb momentuma, amikor szembesítjük magunkat a másik reakciójával. a másik más nézőpontjával. És elfogadjuk vagy nem. De mindenképpen más megvilágításban látjuk meg azt amink van. Vagy lehetne.

Az idei év kihívása - a tanulj meg vágyakozni azért, ami MÁR a tiéd. Van. Létezik.
Te csámborogsz el mellőle, te vagy hűtlen lelkiekben. 

Légy.

Állj meg, nézd meg kívülről. Vedd észre a színeit. Láss bele. És juss el a háláig.

Mert a tegnapok és holnapok illúziók.

Egyedül a most van.

A cél, hogy te is benne légy.

Különben minden hasztalan.

Nézd meg!

Ismerd meg újra.

Fogadd el.

Szeress bele!

És eljutsz a boldogságig. Amit kergetsz, amiről azt hiszed, hogy tudod mi az és hol találod, miközben végig a kezedben van. 

A görcsös szorítás engedése az első lépés.

A többi zene meg tánc. A ritmus a lelkedben van.

Táncolj.

#öltözzfel!

Fiatalon az embert nem igazán foglalkoztatja az évszak, hanem csak egy dolog körül forog minden, hogy jó benyomást keltsen.
Aztán ahogy telik az idő, rájön, a benyomások tőle függetlenek - és elkezdi leszarni az egész történetet.
Lánykoromban divat volt a haspóló és  rövid dzseki. Mindez télen. Így nem igazán volt olyan időszak, amikor ne lettem volna felfázva.
Nyáron bakancsot hordtunk, farmer sorttal. Így állandóan fel volt főve a lábam, mert a divat azért van, hogy az ember kövesse.
Közben megszülettek a gyermekek.
Igazi áldás és kegyelem ennyi hülyeség után - és elkezdtem az évszaknak megfelelően öltözködni.
Igazán azonban akkor győzte le a hiúságomat a kényelem, amikor hokizni kezdtek.
Azóta az angyal síkosztümöt hoz, bakancsot, vastag sapkát, kesztyűt, alul öltözetet és termo zoknit - mert többet használom, mint bármi mást.
Tavasszal el sem kell tennem - mert még nyáron is hordanom kell.
Ennyit rólam.

De láttalak téged. A hegyen.
Edzőcipőben, vékony farmerben, boka zokniban és derék felett végződő dzsekiben.
Közös volt bennünk, hogy mindketten szánkózni hoztuk ki a gyerekeket.
Néztelek. Nem jött, hogy higgyek a szememnek.
Az edzőcipőd lyukacsos volt. Olyan, amit nyáron is kivételes alkalmakkor húz fel az ember - mert ha egy eső elkapja, elázik a zoknija.
Volt nálad egy kocka retikül. Azt szorongattad, miközben fél kézzel tartottad a gyereket - lefele menet.
Sajnáltalak.
Az enyémek már egyedül ereszkednek.
Neked még van addig egy kevés.
Addig tarthatod a kis táskát, szenvedhetsz a nedves és rád fagyott edzőcipőben, fújhatja a bokádat a szél és belemarhat a derekadba. Műkörmeid alá befagyhat a hó és műszempilláid mereven ágaskodhatnak a hidegben. Mert a fejed lágya az nem fog benőni még akkora sem, amikor a gyerek egyedül fog ereszkedni.

Mégis - dicséretes, hogy kihozod.
Csodálatos, hogy együtt vagytok.
Minden közös élmény pótolhatatlan.
De a Jó Isten szerelmére - öltözz fel!
Az évszaknak megfelelő ruházattól, nem leszel sem kövérebb, sem slamposabb, sem kevésbé nőies.
Ezek a csodák belülről fakadnak.
Így nem szép vagy, hanem egyenesen nevetséges.
Mert az egészségből fakad a szépség - s ha így folytatod - mindkettőt együtt ereszted el, szánostól, gyermekestől, a fagyos havon.

szerelem, hűség, lojalitás

jönnek a cigányok.

nyomukban egy, három, tíz kutya.

nem csalogatják őket

- gyere ide anyucihoz, ne fuss el, lábhoz, felcsatolom rád a pórázt, s társai

csak mennek. 

dolguk van.

a kutya szorosan a nyomukban.

vagy kissé lemaradva - de figyelve gazdáját, s ha túl nagy a távolság, utána vágtatva hozza be azt

soha nincsenek ölbe véve, simogatva, ajnározva. 

nem vesznek nekik spéci kutyakaját

nem fürösztik, s tépkedik, fésülik vagy tisztogatják a szőrét

látszólag, nem csinálnak semmit.

vannak.

hogy lehet tehát az, hogy a kutyában olyan fokú hűség alakul ki irántuk?

én ugyanis nem hallottam elveszett cigány kutyáról

ezzel szemben - az ajnározó, agyonszerető, halálra babusgató ember kutyája állandóan eltűnik

sőt, az új kutyatartók már el sem engedik őket

végig pórázon tartják

rabláncon

így ha szerencsétlen egyszer is elszabadul, addig szalad, amíg el nem fárad

végül is őrület, nem?

volna mit tanulni ebből

kapcsolatainkra nézve - mindenképp

asszem

ismétlődő esélyek

Amióta a lánya megszületett - tudatosan készült az elengedésre.

Amikor először megfordult a kiságyban.

Amikor ülni, majd mászni kezdett.

Az első lépései megtétele idején, majd az első tőmondatoknál. 

A puha és engedelmes gyerekkor nyújtotta biztonság, percek alatt szállt tova.

Egyik reggel - elkezdődött az óvoda.

Rövid időre rá be kellett szerezni az első tankönyveket.

Másnapra eltűnt a babaháj és a helyére egy hosszú csontú, engedetlen kiskamasz lépett egy sor olyan ígérettel, amit nem lehetett félvállról venni.

Visszaszólt, számonkért, izgatottan kutatott az igazság után és megkérdőjelezett mindent a környezetében.

Ahogy magát is. Hiszen mindvégig, mindennek tükrében, ezt kereste. Önmagát...

Noha, ő már ebben az életkorban belepancsolt az életbe - a gyereket féltő szeretettel óvta a korai kezdésektől.

Kifeszített minden pillanatot, hogy fel tudjon készülni gyermeke.

Háborúban, fegyverek nélkül pokolian nehéz boldogulni. Ezt mindennél jobban tudta.

A legelső mérföldkő az elengedés útján az volt, amikor egy fiatal méregetni kezdte nőként gyermekét, akire ő addig el, csak gyermekként tekintett.

Nem fenyegető, hanem inkább bájos volt a pillanat, de pontosan érezte, elérkezett az elengedés ideje.

A szembesülések, fájdalmak, első és sokadik csalódások, leesések és felkelések pillanata.

Amikor ő már nem tehet semmit.

Csak annyit, hogy elérhetővé teszi magát.

Ezekben a frissen íródó történetekben már nem neki jut a főszerep.

Legjobb esetben narrátor, vagy mellékszereplő, vagy egy váll, amin sírni lehet, esetleg egy értő fül, ami hallgat, de soha nem ítélkezik.

Tudta, kezek és lábak nélkül is élni lehet - de a fantomfájdalom örök.

Az érzés - ami a leválasztást követi - hogy valami hiányzik mellőlem, valamit mintha elfelejtettem volna, add Istenem, hogy rendben legyen..., és ha elesik, legyen ereje felállni leporolni magát, és emelt fővel újrakezdeni az egészet - érzése.

Az Isteni kegyelemre gondolt.

A borzalmasan nehéz kamaszkorára. Amiről akkor, ott, azt hitte átok, de mára már áldásként tekintett rá. Hiszen ezeknek a mindennél erősebb sebhelyeknek köszönheti, hogy megérti gyermekét.

Ahogy kegyelem volt életének minden egyes időszaka.

A gyermeke születése, nevelése, elengedése - amellyel újabb esélyeket kapott az élet kihívásainak bölcsebb fogadására és a majdani unokákra - akik befejezésként visszahoznak egy-egy örökkévalóságot jelentő  percet a legszebb időszakból, amit sokszor nehézségnek vélt, s csak utóbb értette meg, hogy ajándék volt minden egyes pillanata.

Körök. 

Ismétlődő, gyógyulást kínáló körök.

Ez volt az élete.

És hálás tudott lenni minden egyes percért.

Mert úgy kezelte, mintha az utolsót. Amely törékeny és amire vigyázni kell.

nem mint az állatok...

A hóhányó kérem szépen az egy szerep.

Nem minden szerep való mindenkinek.

Hóhányónak például igenis, születni kell.

Nem lehet csak úgy hó bele Balázs módjára felébredni reggel, s belebújni a hóhányó szerepébe.

Pláné nem, ha te egy metroszexuális banki alkalmazott vagy.

Mert a te anyád - amikor kicsi voltál, beleültetett az 14oo-as Daciatokba, s végighordozott a városon. Azt mondta neked:

- fijam, ha te szépen nem tanulsz, akkor ilyen leszel - s mutatott a hóhányókra, akik csak úgy beletekeregtek a városba.

Te ugyan nem láttál ebben semmi rosszat - csak a szabadságot - de kicsike voltál, nem tudtad eldönteni, hogy mi jó neked.

De anyuka már nagy volt. És szépen segített eldönteni helyetted.

Anyuka nem szerette a hóhányókat.

Anyuka nem mai motoros volt.

Megégette magát, s azt mondta - soha többé. Heted íziglen.

S a kimondott szónak ereje van.

S akkor te szépen nőttél, növekedtél.

Elmentél egyetemre, ugyebár.

S, nem úgy éltél már, mint az állatok. Lett kozmetikusod, aki havonta szőrtelenített és kiszedte a szemöldöket. Lett manikűrösöd, aki kipolírozta a körmeidet. S lett stylistod, aki megmutatta melyik ruházat előnyös a sovány testedre. Mert a kövérség - szegénység. A sörhas nem vall intelligenciára. S a szőr az állati. Az hóhányóknak való.

Te márpedig nem vagy az.

Közben lehullott a hó.

ez is milyen alpári már.

a hó a hegyekbe való. nem a városba. ahol te szarvasbőr keskeny orrú cipőben igyekszel dolgozni.

A kezeid hófehérek és puhák. Nem szoktak állati teendőkhöz.

S jön erre ez a hülye főnököd, s aszongya neked értetted e, hogy menjél ki havat hányni.

Ekkor eszedbe jut anyuka.

Aki annyira büszke rád.

Nem állhatsz fel. Nem duzzoghatsz. Menned kell. Nem csak magad miatt, hanem anyuka miatt is. Akinek ugyan nem tetszene, ez az állati teendő, de az, hogy a központi bankban dolgozol, annál inkább.

És veszed a lapátot.

- azt a kutyafáját - ezt meg honnan kell megfogni - morfondírozol, de kimész.

és sírva - mintha csak a szél kergette volna a könnyeket a szemedbe - puha kacsóid közi fogod a lapát nyelit.

Minden egyes mozdulat a pokol maga.

Töri a tenyeredet. hasogatja a fizikai munkához nem szokott hátadat és bántja a füledet.

Nemsokára kész.

És visszamehetsz.

Délután irány a kozmetika. Ilyen hólyagos kezekkel ugyanis élni nem lehet.

Anyuka is megmondta...

ecce homo (Jn19,5)

Volt egy falu.

benne egy pap.

akárki is lehetett volna, de az volt.

mert a papság szerep volt.

amit amúgy jóravaló emberek felvettek és mint minden más szerepet, eljátszottak annak megfelelő szabályai szerint. 

mint az anya, apa, testvér, anyós, após, szomszéd szerepét.

csak ez a pap szerepe volt.

más falukban más szereposztás dívott.

itt a pap úr volt. úr emberek, a falu, a falu előljárói, a földek, hegyek, völgyek - azaz minden felett.

amikor hófehér ruhában belépett, az emberek elfelejtve életkorukat, fájdalmaikat, félelmeiket, anyjukat és apjukat - úgy vágták vigyázállásba magukat, hogy a padok reccsentek bele.

ha valamire a pap azt mondta vasárnap, hogy az bizony kivetnivaló - onnan kezdődően nem éltek vele.

ha valami mást jónak ítélt meg, nem vétózták meg, szava parancs volt - beiktatták az életükbe.

a pap időbeosztása is szent volt. nem csak ő maga.

mert az úr - ura az időnek is, nem csak az embernek.

a házszentlés ideje is szent volt.

hiszen a pap az emberek otthonaiba látogatott.

megszentelte jelenlétével azokot.

voltak akik a kaputól ölben vitték béfele, hogy kíméljék lábait a lépcsőnjárás nehézségeitől, és ismét voltak olyanok, akik puha szőnyeget dobtak elibe, mint ami a királyoknak jár.

az úr az úr - mondta a nép - s tették, ami megillete az uralkodót.

egyik évben - ura lévén az időnek, nem sorrendbe vette az utcákot.

úri kedve úgy tartotta, hogy meglepje alattvalóit.

lekanyarodott jól megszabott úri útjáról, s elindult a másik utca fele, ahol a népek még nem tekerintették kifele a puha szőnyegeket, nem készültek fel hordó hasának cipelésére, sőt, méltó fogadására sem.

volt aki sorozatot nézett, volt aki mérkőzést szurkolt végig, volt aki evett éppen, mások melegített vízben nyújtóztatták csúzos lábaikat, s valaki más éppen a kéményt tisztította.

a népek az úri elnyomás alatt is szerették a vicceket.

mer ilyen a nép.

valaki viccesen elkiáltotta, hogy - jön a pap.

volt aki kacagott, de volt olyan is, aki bizza komolyan vette.

mert a papról viccelni nem lehet.

a pap, akit ezúttal nem vittek bé ölben, lábai alatt nem állt puha szőnyeg - úri lépteinek puhítása céljából - végigvágtatott a falu felkészületlen utcáin.

a gyertyák égtek, a fehér abroszok röptében kerültek, igaz kivasalatlanul az asztalokra, de a nép keresztvetve térdelt.

ki tökmagos szájjal, ki vizesen, kevés habbal a fején, ki fogai közi akadt húscafattal, ki kormosan - de mint a cövek.

mert egy valami biztos - úrnak születni kell.

falvakon pedig évszázadok óta kétféle úr születik - a pap és a kántor.

a többi slepp - ecce fenn, ecce lenn - mert ecce homo.