#sztem

Ki nem állhatom a szüleimet.

Na jó, ez azért túlzás, mert van amikor tényleg jó fejek.

De rendszerint nem. Sőt, az utóbbi időben egyre nehezebben elviselhetők.

Anyu, aki sportoló volt minden egyes nap elmantrázza, hogy a normális testi-lelki-szellemi fejlődés érdekében legalább napi három órát kell a szabadban mozogni.

De én nem anyura, hanem inkább apára ütöttem.

Azt szokták mondani, hogy a fiúk az anyjukra hasonlítanak.

Na, én még ezt sem tudtam normálisan követni. Kiköpött apa vagyok.

Aki velem együtt csodálkozik, amikor anya hisztizik, hogy ki kell menni.

Különben is ki a szar jár csak úgy céltalanul ki az én koromban?

Hogy csináljunk, mit?

Nem szeretek bringázni, scootozni, kosarazni, sőt a focitól is hányok.

Erőszakkal kimegyünk, leülünk a srácokkal, akiket a vakbuzgó szüleik szintén kitoloncolnak a házból és elkezdünk beszélgetni. Aztán előkerülnek a telefonok. Megnézünk egy-két vloggert, majd áttérünk az épp aktuális játékokra – minecraft, fortnite és megjön a kedvünk az élethez.

Van aki lezserül hazatelefonál – Mami, izzítsd be az xboxomat.

Én nem tudok.

Anyu rám förmed, már belépéskor – mit keresel itt? Most mentél el! Nem bandáztatok???

De. Csak hazajöttünk, s folytatjuk itthonról.

Anyu nem érti, hogy mi már nem az utcákon bandázunk.

Hogy nekünk nem élmény diót szedni a fáról és köpdösődni a blokk előtt. Futkorászni egy labda után és fütyörészni az elhaladó lányoknak.

Mi már másként udvarolunk és bandázunk.

S meg kell mondjam, így sokkal lényegre törőbb.

Mert, míg apa fütyörészett, futkosott és kerülgette anyát valami fél éven keresztül, míg először elbeszélgettek bátortalanul - ahhoz kellett egy kis idő – miközben, én egyből ráírok arra, aki megtetszik.

Bekövetjük egymást, aztán elkezdünk csetelni, s ha készen állunk a kihívásra, megtesszük videocseten. A valóság egy nagy marhaság. Kényelmetlen és időigényes.

Így minden sokkal hatékonyabb. Időben, térben és egyáltalán.

Sztem…

#nofilter #girlinlove #relationship #truelove

Online szerelem

Először tizenhárom évesen lett szerelmes.

Nyomásra.

Az osztályban, a barátnők között, már mindenki túl volt az első szerelmen.

Mondták, hogy tré, igyekezzen, ha nem akar a Szűzbánhegyi Otília szerepben ragadni.

Kinézett egy hetedikest a suliban.

Első körben szemeződtek, majd követni kezdték egymást instán és késő estig írogattak a vágyaikról.

A suliban egy szégyenlős köszönésen túl, nem tartogatott semmi mást a realitás, amiről alapból tudta, hogy színtelen, no filter és unalmas.

A következő szerelem váratott magára.

Várt lány, várat nyer…

Nyolcadikban robbant be az életébe, mindent elsöprő erővel.

Daniellel szintén egy suliba jártak.

Ugyanaz az évfolyam, más-más nyelvű osztálya.

Ripp-ropp megtanult románul.

Éjszakákat írogattak, szünetekben meg jó szorosan fogták egymás kezeit.

Dan mindig mellette volt online. Ha kirándulni mentek, ha haza kellett menni hétvégére a nagyszüleihez, vagy a bajnokságok ideje alatt. De az egyszerű hétköznapok teendőiben is. Online sétáltak el vásárolni – segített a kajaválasztásban, az új nadrág vagy cipő kiválasztásában – természetesen, online, vagy egyszerűen csak lájkolni a képeit az instán, ha kávézni ment.

Küldözgették egymásnak a realitás filterezett képeit és hüvelykjeik olyan sebesen szaladtak az apró telefon fölött, mintha teremtésüktől fogva erre lettek volna hivatva.

Transzgenerációs tudás volt ez a javából.

Azon a nyáron, amikor Dannak eltörött a telefonja, szakítottak.

Tarthatatlanná vált a távkapcsolat.

Az instán olvasott egy idézetet erről, akkor be is lájkolta, de fogalma sem volt, hogy ez mennyire közel jár a valósághoz.

Ahhoz, ami no filter, no phone és no internet.

sötét

A fiatalabbik magas. Mint egy büszke bérc.

Értelmes, szép vonásokkal.

Mindig mosolyog. Mintha valami olyan titok hordozója lenne, amit mi többiek, nem ismerhetünk.

Édesanyja ezzel szemben alacsony és gyanakvó.

Évek óta, napi szintű találkozásokkal sem érdemeltem ki, hogy fogadja a köszönésemet.

A homlokán lévő ráncok sejtetik, hogy nem csak irányomban táplál ellenszenvet.

Az egész élet kétségbe ejti.

A maga kiszámíthatatlanságával, a sötétben rejtőzködő fogorvosokkal és a sarkon megbújó férfiakkal, akik mindig csak ugyanazt akarják.

Semmi mást.

Ezt taníthatta gyermekének is. Minden egyes nap, míg már olyan szintre emelte benne a gyanakvást, hogy ismerkedni sem mert.

Azóta épített fel magában egy olyan világot, amelyben a sarkokon nem bujkál senki, a sötétben nincsenek fogorvosok és a férfiak nem akarják mindig azt. Sőt semmit.

Emiatt mosolyog.

Ide jár haza.

Azokban a percekben, amiket nem az édesanyja ural.

Kevés az ilyen, de számottevő.

Mert a legszebb percek ezek.

Ő, csak ilyenkor él.

Elnézem a szülőt. Hogyan fordíthatta ennyire a lánya ellen az életet.

Ma még él, de holnap a lánya egyedül marad.

Elvesztett álmokkal, mélyre ásott gyanakvásokkal, állandó félelemmel - amin képtelen felülkerekedni.

Mennyire más lett volna az élete, ha az apja marad.

Ha már érti és képes megjegyezni az apja kedvenc mondását, mely szerint aki fél a víztől, nem eszik halat.

Azóta, hogy azon a ködös novemberi reggelen elment, már halat sem esznek.

Mert a hal is gyanús.

Köze van az őket  cserben hagyó apjához.

Aki természetesen, mindig ugyanazt akarta, mint a férfiak általában.

Vajon, létezik e második esély?

Felelősségvállalás?

A halálos ágyon kimondott feloldozás?

Mely végre mentesíti az életvegánság alól?

Vagy csak az elvesztegetett évek.

Félelmekben, gyanakvásokban és egy olyan életesély visszautasításában, ami nem biztos, hogy másodszor is visszatér.

Vagy mire igen, a hal fog kifogyni a tóból.

Mert a tó sem örök.

Csak az élet. Talán, De ez sem biztos. Ki tudja....

Gyermeknevelés a forgatagon

Délelőtt.
Minden gyerek, fiatal - nagymamával vagy szülőkkel van kint.
A szemünk előtt rángatnak meg egy tíz év körüli gyereket, akit állítólag már két órája keres a család nagy erőkkel.
Nem hagynak a gyermeknek helyet a magyarázkodásra.
Megrángatják, összeszidják, megszégyenítik, elviszik.
Kézimunkája ottmarad az asztalon, félkészen billegve - leesés és megmaradás között.

Délután.
Sűrűsödik a néptömeg.
A gyerekek még mindig kitartó családtagokkal tobzódnak a lehetőségek bőségében.
Semmi sem köti le őket hosszútávon.
Ide-oda rohannak. Keresik az ultraszupert.
A fáradt szülők lerogynak egy helyre és csak a szemeiket mozgatják.
Többre már nem képesek.
Hát csoda?

Este.
A népsűrűség túllépte az elviselhető határát.
Minden emberi lábra, három másik átvonuló cipőtalpa jut.
A gyermekek felügyelet nélkül rohangálnak.
- Milyen jó érzés már szabadnak lenni - zászlókkal a hónaljuk alatt.
Egy óra sem telik bele, a zászlókat messzire dobják, még nyughatatlanabbak.
Keresnek valamit - amit képtelenek definiálni.
Egy-két gyerek kiszakad a tömegből és megtalálja önmagát.
A többieknek esélyük sincs.
A szülők sehol sincsenek.
Végül a Neoton Familia koncerten látom viszont őket, önfeledt lelkesedéssel az arcukon.

A gyerekek, változatlanul elszomorítanak.
A folyamatos pörgéssel.
A hangos zenével, amit a zene mellett párhuzamosan bömböltetnek.
A futkorászással, aminek se vége, se hossza.
A következetlenséggel melynek inkább áldozatai, semmint nyertesei. Hiszen hatalmas a szakadék a minden és semmi között.
Brutális a biztonság elvesztése, a határok teljes megszüntetése miatt.

Felülök a hajdani focipálya legfelső részére.
Onnan figyelem őket.
Rohanás.
Zene.
Káosz.
Veszélykereső attitűd.
Állandóan telefonáló szülők - akik azt hiszik, hogy ezzel kontroll alatt tudnak tartani bármit is.
Folyamatosan helyzetjelentő gyerekek, akiknek kezeit bilincs erősíti az állítólag felhőtlenül koncertező vagy otthon pihenő szülőkhöz.
Mintha senki sem lenne soha sehol.
Csak éppen folyamatban, félkészben, vagy út közben.
Nincsenek születések és halálok.
Utazások és megérkezések.
Kezdet és vég.
Mindennek csak közepe van.

Egy olyan világban, ahol minden nap háromszor csesszük le a gyerekeket, ha telefonoznak.
Reggel meghúzzuk a csíkot.
Estére azt sem tudjuk, hogy mi az a csík.
Megtépjük a gyereket, ha nem veszi fel a telefont, miközben ő épp a barátaival próbál eleget tenni annak a szocializálódásnak - ami nekünk már csak alkohollal elképzelhető.
Miközben ő maradjon normális, ne drogozzon, ne szivarozzon, ne kurválkodjon, ne tekeregjen, de beszélgessen és ismerje a határait.

Vicc nem?

megszállottság

Azért kezdett edzeni járni, hogy programja legyen.

A nagy fene szingliségben elevenen megette a magány.

Esténként olvasás közben csokizott. A kilók körülölelték a testét, mint hűséges szerelmes karjai.

A dilemma magába szippantotta, hogy már abban sem volt biztos, létezik e egyáltalán probléma.

Ha lefogyna, ha kimozdulna, ha eljárna, ha ismerkedne - csupa hák és akkorok.

Egyik este séta közben betoppant és bérletet vett.

Mindjárt egész havit, hogy ne tudja meggondolni magát.

Másnap a ruha próbától csatakosan elindult megváltani a világot. Vagy csak önmagát. Vagy csak valamit. Amitől egy ideig jobb lehet.

Elveszetten álldogált a terem ajtajában.

Már akkor tudta, hogy óriási hibát követett el.

Nem illet ide.

Nem az ő világa volt.

Éppen azon gondolkodott, hogy kifordul, amikor odalépett hozzá egy tökéletes fizikumú fiatal nő.

Kedvesen ajánlotta fel a segítségét, mint aki pontosan tudja, min mehet keresztül.

De nem tudhatta.

Ő nem volt sem negyvenes, sem túlsúlyos.

Sőt, talán elveszett sem.

Az ilyen nőket mindig megtalálják.

Valaki a megmentésükre siet, mielőtt még elvesznének.

Beletörődve adta meg magát, majd a hölgy kecses lépteihez igazította sajátjait.

Azt mantrázta magában, hogy egy alkalmat mindenki kibír.

Majd jó lesz tapasztalatnak. Vagy elrettentő példának. Vagy csak úgy semminek a valamik palettáján.

A teremben csupa feszes, fiatalos, egészségesnek tűnő emberek hajtottak megszállottan.

Senki sem szórakozott.

Mindenki dolgozott.

Célokkal és határidőkkel.

Úgy, ahogyan ő ezen a területen soha sem tudna kiteljesedni.

Mert nem volt megfertőzött.

Tudta, hogy egészséges, hasznos, kellene - de valahogy túl rövid volt az élet ezeknek a kínoknak a kiállásához.

Soha többé nem ment vissza.

Járulékos vesztességként gondolt az elvesztett bérletre.

Hatodik napra sikeresen konstatálta -  a divat haszontalan. És változó.

A legfontosabb, életkortól függetlenül, hogy az ember rátaláljon arra a területre, ami képes megfertőzni. Mert számára az a legelőnyösebb.

A túlélés kérdése ebben rejlik - emberekben, tevékenységekben, hullámokban (divat vagy sem), amik képesek megszállottá tenni. Hiszen ennek köszönhetően vannak mák, holnapok, pillanatok és jelen, amikért mindig érdemes felkelni és tovább harcolni. Azokkal a katonákkal, akik ugyanazon zászló alatt harcolnak.

kései sirató

Jó régen nem találkoztunk.
Véletlenül futunk össze.
Szinte semmit nem tudok róla.
Ő azonban tudora az enyémnek.
Hajaj - mondja - a facebook...
Figyelemmel kísér. S milyen rég el akarta mondani, hogy teljesen le vagyok maradva.
Ő éppen válik.
Megkönnyebbülés - jelenti ki.
Ettük meg egymást.
József Attila jut eszembe - ettelek volna meg, te a vacsorádat hoztad, hát kértem én?...
Kiesik néhány szó a monológjából, de észre sem veszi. Zavartalanul folytatja tovább.
Új szerelem a láthatáron.
Csupa izgalom az élet.
A gyerekek megnőttek. Jobban örülnek, ha nincs otthon.
Zavartan hallgatom. Emlékezetem szerint, ugyanakkora gyerekei vannak, mint az enyémek.
Apára és anyára van szükségük. Biztonságra. Határokra.
Folytatja könyörtelenül.
Ő a gyerekeivel baráti kapcsolatra törekszik.
A lányával kozmetikába jár, a fiával kávézás közben füstöt eregetve beszélik meg a dolgokat.
Barátok - hangsúlyozza.
Te egy tyúkanyó vagy. Hülyeség. Szabadon kell engedni őket.
Eszembe jut a Somin látott, lányommal egykorú, négy fiatal.
Két-két shot vodkával kérték a mojitot.
Szabadon kell engedni, baráti viszony, le vagy járva ... - zakatol a fejemben.
A gyerekeimnek vannak barátai. Én nem egészen emiatt vagyok itt. Nem is ez a feladatom, szerepem.
...S a könyvek - mondja. Te mindig is sokat olvastál. S mire vitted? Most meg írsz is...
Hülyeség.
Ez a generáció már nem olvas. Találj ki valami mást.
A kéretlen tanácsokat mélyen zsebre teszem.
Hálás vagyok, hogy búcsúzik.
Olyan, mint egy forgószél.
Kattog, topog, forog, állandó mozgásban van.
Menekülőben - kapom meg a helyes kifejezést.
Mire a gondolatsor végére érek, már a túlsó oldalról integet, elmenőben.
József Attila Kései siratója hosszan elkísér:
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hízelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.

miénk...

Amíg a gyerekek kicsik voltak, különböző baba klubok tagjaiként, gyakran tartózkodtunk egy légtérben hasonló életkorú gyerekeket nevelő szülőkkel.

Mindegyiknek a gyereke három óránként szopott, átaludta az éjszakát, három évesen olvasott és öt éves korára kiderült róla, hogy matek zseni. A férjükkel fantasztikus kapcsolatban álltak. Negédesen simultak egymáshoz, miközben arról meséltek, hogy minden éjszaka szeretkeznek.

Ott álltam én - két gyermekkel, akik állandóan szoptak, soha nem aludtak, csak szinte és kizárólag nap közben, miközben az éjszakát rendszerint átvisították, nem tudtak írni, olvasni, számolni. Így aztán büszkék voltunk magunkra, ha hetente legalább egyszer sikerült egy pit stoppot lenyomni egymás karjaiban.

Ma sincs ez másként.

Csupa olyan szülő van körülöttem, akinek a gyermeke szenvedélyesen társasozik, sokat és gyakran olvas, nem beszél alpári módon, nem helyezi előtérbe a technikai eszközök használatát a tanulással szemben, nem beszél vissza. A házasságok zöme ennyi év után is tökéletesen működik.

Miközben mi - hiába teszünk bele anyait és apait - gyakran összeakasszuk a bajuszunkat.

Ilyenkor kígyókkal és békákkal dobálózunk, hogy a végére ki tudjuk röhögni egymást és magunkat.

A gyermekeink imádják a technikai eszközöket.

A telefon nélkül nem igazán tudnak élni.

Fortnite folyik a csapon is.

Úgy is tudnak beszélni, hogy a kocsis elszégyellje magát és nem igazán szeretnek olvasni.

Ilyenkor leckéket kapunk arról, hogy milyen sokat jelent a példa mutatás.

Nem a szavak, hanem a tettek nevelnek.

És mi csendben lehajtjuk a fejünket a héten kiolvasott ötödik könyv fölé és megadjuk magunkat. 

Örülünk, ha időnként be tudjuk bizonyítani magunknak és egymásnak, hogy a tűz nem aludt ki, csak nem mindig éghet nagy lángon és végigasszisztáljuk a mellettünk élők heves válását, olvasó és jól nevelt gyerekeik visszafordíthatatlan kicsapongását és hálát adunk az Istennek, azért amink van.

Mert lehet, hogy büdös, kakás és pisis, de mégiscsak a miénk.

születésnap

Aznap éjjel fasírtokkal álmodott.

Meleg, kellően fűszerezett, kis húsgolyókkal, amilyent a nagymamája sütött, amikor gyermek volt.

Ritkán jutottak húshoz.

Még ritkábban fasírozotthoz. Mert a darált húst ilyen módon elkészíteni luxusnak számított.

Inkább kolbásznak, vagy leveshez őrizgették. 

De mivel a nagymamája tudta, hogy mindennél jobban szereti - születésnapjára lecsippentett egy darabot.

Az elkészült golyókat megszámolták, még forrón elosztották a testvérek között, egyenlő módon. Nem volt kicsi, közepes és nagy adag. Mindenki egyenlő mennyiségben kapott.

Az elsőt megette még melegen.

A másodikkal várt.

A többit beosztotta.

Volt, hogy éhes testvérei rátaláltak a golyókra és mohon ellopkodták tőle.

Ez elővigyázatosságra tanította.

A rejtegetés művészetére.

Hogy illetlen kezek ne érinthessék a saját részét.

Volt olyan, hogy a fabudiban ette meg, Jókait olvasgatva, amit a nagyapja vécépapír gyanánt készített be az 1x1-es fatákolmányba.

A könyvnek abban a sorrendben hiányoztak a lapjai, ahogy a nagyapja fogyasztotta a kultúrát.

Egyszer fent, aztán lélekben, majd fekáliás kalandjai ómegájaként.

Ilyenkor lemaradt a történet egy-egy részéről.

Akárcsak a húsgolyóról, amitől testvérei fosztották meg.

Éppen születésnapja volt.

Már kilencedik évét húzta le az utcán.

Az volt számára az egészségügyi szesz, ami a nagyapjának Jókai.

Enyhítette a szellemi, lelki és testi fájdalmai mindegyikét.

Az álomból ébredve jó nagyot húzott a megcsappant üvegen - húsgolyók híján.

A maró fájdalom semmit sem hozott vissza a gyermekkorból, de ereje volt megszakítani az álmot.

Nehézkesen kaparta össze ványadt csontjait az egyre keményebb betonágyról.

- Nem idős embernek való a csillagos mennyezet - gondolta, majd necceit megragadva, város körüli felfedező útra indult.

Aznap valaki húsgolyót sütött a gyermekeinek.

Már nem a nincstelenség kalóriaszegény időszámítását éltük.

Aznap is a gyermekek válogatva húzogatták a szájukat az ételnek.

Már nem lopkodták, gyakrabban dobálták azt.

Az anya a visszautasított szeretetet zsír itatós papír tasakba csomagolta.

De nem ette meg, mert divat volt nem enni. 

Ez is a nem-lenni része volt, de ekkor ő ezt még nem sejtette.

Elindult.

A visszautasított húsgolyók mázsás teherként nyomták a vállait.

A neccekkel felpakolt idős hajléktalan annyira tűnt éhesnek, amennyire a saját lelke üresnek.

Kedvesen megszólította - örülnék neki, ha elfogadná...- suttogta bizonytalanul a visszautasítottak érzékenységével.

A húsgolyó gazdát cserélt.

Egy születésnap nem maradt ajándék nélkül.

Egy álom valóra vált.

Egy üres gyomor megtelt lelki tartalommal.

Csak a favécé járt le, mint Jókai Mór.

Mert a világ fejre állt.

És húsgolyók hiányában lassan semmit sem ért az egész. Hiába van kolbászból a kerítés.

a szomszéd kertje

Közeledett a házassági évfordulójuk.

Valahol, jó mélyen, bent tudta, de a hétköznapok elsodorták ettől a magabiztos tudástól.

A Nap aznap reggel is éppen úgy kelt fel.

Az ébresztőóra pontosan ugyanolyan elviselhetetlenül hasított bele öntudatlanságába, a ruhái éppen olyan szűkek voltak, mint előző nap, a gyerekek pontosan úgy verekedtek össze indulás előtt, mint minden reggel, a férje az ajtóból mormogott valamit, amit éppen úgy nem értett, mint máskor sem, ő meg elindult dolgozni, pontosan úgy, ahogyan máskor is mindig.

Miután a nap folyamán többször kapta el kolléganői mindent sejtető, szinte összeesküvőnek tűnő pillantásait, így bement leellenőrizni a ruházatát. Meg volt győződve, hogy vagy a harisnyája hagyta cserbe, vagy megint a szoknyáján ment szét a cipzár.

Munkanap végén ráérősen battyogott haza.

Elintézte a szokásos bevásárlást, egész úton azon agyalt, mit főzzön holnapra, és már alig várta, hogy elérjen a nap fénypontjáig - legújabb szerzeménye olvasásáig. A könyv egy érdekes trilógia második része volt. Hónapokat váratott magára a második rész. S mivel tudta, hogy majd a harmadikra is ugyanennyit kell várnia - lassan és ráérősen olvasott, ízlelgetve a szavakat, táplálkozva a történettel, amelynek minden egyes alkalommal ereje volt kiragadni őt megsavanyodott valóságából.

Már látta magát a fotelben, kezében a könyvvel.

Ilyenkor elhalkultak a hangok, elhomályosodtak a valóság keretei és nem maradt semmi más, csak ő és az aktuális olvasmánya.

Néha éjszakába nyúlóan, ráncot vetve egyre gyűröttebb arcára.

Gyorsan odakészített a vacsorát, feltakarította a házat, kirámolta a gyerekek szobájában felhalmozódott szennyest és betett egy mosást.

Ráérősen simogatta végig a könyv borítóját, mint szerelmet szokás.

A férje idegesen rontott be a házba - Jézusom, te még nem vagy kész? - kérdezte izgatottan.

- Kész? - kérdezett vissza értetlenül. De! Éppen főzök, mosok és a takarítást már befejeztem. - lendült támadásba.

- A vendéglő - ugatta le idegesen a férje - tíz perc múlva kell ott lenni. Anyádék, anyámék és a gyermekek már ott vannak. Igyekezz! Öltözz!

Homlok ráncolva próbálta lefejteni a könyv valóságát, amely felcsapódott és hozzáragadt ehhez az egyre szűkebb realitáshoz, amit évek óta házasságnak neveznek.

A könyvben tudta mi zajlik, itt kint egyre kínosabbá lett minden.

A hétköznapok és ünnepek, a kötelezettségek és feladatok, a munka és a szabadidő és ez az úgynevezett szerelem, amely nyomában sem ért a regényben rázúduló boldogságnak.

Kínosan nyögött fel, amikor eszébe jutott: házassági évforduló...

Hát ezért... a gyerekek, a lányok, a férje mormogása, s az egész nap...

Azt sem tudja milyen nap.

Azt sem tudja hányadik év.

Lassan az sem fontos kicsoda ő.

Csak történettől-történetig.

Utazástól-utazásig.

Laptól-lapig.

Rendeléstől-rendelésig.

Mint egy drogos.

Aki már nem tud leállni.

Mit nem tud? Nem is akar!

Percek alatt bújt bele egyre idegenebb jelmezeibe.

Ma este nőt játszik.

Anyát, feleséget és gyermeket.

Aki boldog, kitartó, hűséges, elégedett és mindenek felett hálás.

Mert a hála mindenkinek szimpatikus.

Bölcsességre vall.

Elvárt.

Legalábbis ebben az életkorban.

Amikor már igazság szerint semmi sem fontos.

Csak az a pár percnyi boldogság, ami segít elutazni.

Önmagához, máshoz, esélyekhez és szabadsághoz.

Mintha mindenki tudná a receptet. Csak ők ketten nem.

Vagy csak nem képesek eladni.

Mert a valóságot a legnehezebb. Annak brutális ára van. Egészség, boldogság vagy szerelem. ennél lentebb nem adja. Az Élet. Mely csak a könyvekben használ színeket. A valóságban szűkmarkúan bánik vele. Nem másért, csak mert a szomszéd kertje mindig zöldebb, vagy sárgább, vagy pirosabb, s ha nem is, akkor kívánatosabb - mert a másé.