Bookman Kiadó

A frissen megjelent két könyvem megrendelhető az antikvarius.ro címen (vagy a Bookman Kiadó honlapján).
Fogadjátok szeretettel, olvassátok örömmel.

Második könyvem, Vér és döntés Marosvásárhelyi bemutatójára július 16-án került sor.
Azért is fontos ez a dátum számomra, mert a negyvenedik születési évfordulóm.
Valamikor az volt az álmom, hogy mire elérem a negyven éves életkort, legalább egy a könyveim közül jelenjen meg.
Ezt sikerült aznap teljesíteni a másodikkal.
Mindezt úgy, hogy közben kiadásra vár sokkal több, amire őszinte reményeim szerint sor kerül a közel jövőben.
Nem vagyok író.
A már megírt kilencedik kiadvány után sem fogom írónak titulálni magam.
Csak Csata Évának, akinek vannak történetei, amik időnként – kegyelem folytán megjelennek könyv formájában.
Vannak a történetekben hibák, ahogyan az életben is.
Sőt, a kiadványok sem tökéletesek.
Úgyhogy ez az egész egy felhívás a keringőre. Hogy túl tudj lépni ezeken, ahogyan én magam is megteszem minden egyes alkalommal, amikor az én vagy a más hibáival szembesülök.
Mert soha nem ez a lényeg, hanem az üzenet.
Én tudom nekem mit üzen – emiatt vettem a fáradtságot, hogy megírjam és továbbadjam.
Amennyiben téged is érdekel az üzenet, elolvasod.
Túllépve mindenen.
Önmagadon is.
Mert onnan kezdődik a lényeg.
A történet maga – ami nem az enyém vagy a tiéd, hanem mindanyiunké.
És ettől érték. A maga tökéletlenségében.

Külön köszönet a BOOKMAN KIADÓ-nak, Mátyás Leventének aki felvállalja ezeknek a történeteknek a kiadását.
Munkatársának, Dénesi Ildikónak, aki méltatja.
Borítóterveim készítőjének, Magyarosi Zsuzsának, akinek a munkája nélkül közel sem lennének ennyire értékesek ezek a történetek. Vele együtt válnak kerek egésszé!
Simon Juditnak, aki a szerkesztésben teszi le komoly részét az asztalra.
És a Mindenható Úristennek, aki a sebekből és a szenvedésből értékes igazgyöngyöket formál.

családi nyaralás

A nyaralás szóba sem jöhetett.

Első években a fészek rakás miatt, aztán viszonozni kellett az esküvői meghívásokat, majd úgy döntöttek, hogy bevállalják a gyerekeket és végül minden évben volt valami sokkal fontosabb, amire kellett a pénz.

Szégyen ide vagy oda - a gyerekek nem igazán hagyták el a megyét.

De boldogok voltak és kiegyensúlyozottak. És ez többet jelentett mindennél.

Addig a nyárig.

Az első iskolai vakáció végén ugyanis az ikreket, mindenki mással együtt a tanító néni felállította, hogy beszámoljanak a nyarukról.

A sok egzotikus üdülőhely mellett a nagymama hűvös kertje eltörpült.

 Az ikrek sírva jöttek haza. El sem tudták rendesen mondani, mi a baj. Estébe hajlott, mire anya nagy nehezen kivájta belőlük.

Nyilvánvalóvá vált, hogy következő évben, mire a kisebb is iskoláskorú lesz, kénytelenek lesznek elmenni nyaralni. Ha nem, a gyermekek isszák meg a levét.

Apa mint mindig, mindent - ezt is szervezni kezdte jó idejében.

A helyszín kiválasztásától kezdődően, az útvonalon át, el egészen a programokig mindent betáblázott.

Egy dolgot nem lehetett táblázatba erőszakolni: az életet.

A nyaralás előtti héten hazamentek meglátogatni a szülőket.

Míg a felnőttek bent beszélgettek, eleredt az eső.

Észre sem vették.

A kertben sárral dobálózó és pocsolyákban ugrabugráló gyerekek csuromvizesen kerültek elő.

Az indulásra mindhárom belázasodott.

A gyógyszereknek, kúpoknak, csillapítóknak és gyomorvédőknek új és új helyre volt szükség. Apa ezzel sem számolt.

A kicsi végigfosta az utat. Pelenka is kellett. Ez pedig nem volt benne a költségvetésben, hiszen évekkel ezelőtt leszoktak róla.

Az érkezés idejére nem számoltak a hideggel és erős széllel, ami élvezhetetlenné tette a partot.

Apa arra sem gondolt, hogy a szobában fogják végiggubbasztani az öt napot, egymás idegeire menve a helyszűke miatt.

Azt beszélik, az első nyaralás meghatározó.

Nem tudni.

De Izus, a legkisebb gyerek, a nyaralás után hetekkel, amikor már teljesen rendben volt, a vacsora asztalnál kijelentette

- többé soha! Ha kell, kitaláljuk, hogy hol voltunk az idén. A nagymama kertjében sokkal jobb. Ott nem ideges apa a pénz miatt, anya apa miatt és mindenki a másik miatt. Ott mindenkinek helye van. Ami lehet, hogy sáros, de legalább a miénk.

A család egyetértésben bólogatott.

Apa meg fejben el is tervezte a vacsora végéig, hogy hova is mennének jövőre, ha engednének a nyomásnak. Azt azonban, már ő is tudta, hogy egyhamar nem fognak. 

Van egy kis idejük addig, amíg a gyerekek instázni nem kezdenek.

Addig még akár a photoshopban is ász lehet.

Végül is, semmi sem kizárt. Főleg az nem, ami ingyen van.

megfizethetetlen

Zajosan vásárol. Nem bízik - még nem tudni magában vagy másokban.

Válogat, körbeforgat, betesz, kivesz, visszatesz.

Közben hangokat ad ki - ciccent, cöcög, sóhajt és morog.

Végigszaladom az üzletet, s szinte egyszerre érünk a pénztárhoz.

Előreengedem, mint aki mélyen bent, kalandot sejt.

Nem is csalódom.

Felteszi a dolgait a szalagra, közben a mögötte állókkal visszaküld hol egy ezt, hol egy azt.

Olyan természetességgel, hogy senki sem mer ellentmondani.

Megkönnyebbülve nézem fogyóban lévő termékeit. Ha így folytatja, alig marad olyan, amit meg is vásárolna.

A hölgy elkezdi számlázni a dolgait.

Semmit sem hagy szó nélkül.

Ez mennyi?

Az mennyi?

A felére csappant termékek maradék felét is visszautasítja.

- Maguk meg vannak bolondulva! - kiáltja. Állandóan csak spekulálnak! Az ember bejön nagy gyanútlan, s kilopják a szemit is. Mire kér maga tőlem ötszáz lejt (ötven)? Hásze alig vettem valamit. Mondom, hogy spekulál... De velem nem megy!

A mögötte felgyűlt sor lassan átsorol a másik pénztárhoz.

Bezárják mögötte a kasszát, és hárman győzködik, hogy senki sem akarja meglopni.

Nem hisz nekik.

Gyanúsan nézi hol a termékeket, hol az árakat, hol az alkalmazottakat.

A feszültséget vágni lehet.

Cirka félórás procedúrát követően - illedelmesen kitessékelik.

Kiabálva megy el. Mint aki egyedül a saját igaza nyugalmában lel biztonságra.

A hatalmas táskában, a közel húsz összeválogatott termékből, három marad.

Egy-egy nyalánkság a két unokának és egy csomag szivar, hogy kifüstölhesse csalódottságát.

Amit csak az unokák elégedett cuppogása képes átírni. És az, megfizethetetlen.

túl nagy ár

A várostól élnek néhány kilométerre.

Szinte teljes elszigeteltségben, hiszen alig van dolguk a városban.

Csak akkor jönnek be, ha föltétlenül muszáj. S ma, az.

Külföldre készülődnek.

A faluban szinte mindenki megjárta már a határon túli, középosztály számára divatos tengerpartok mindegyikét. Nekik még csak álom.

A magyaron kívül semmit nem beszélnek.

A románt is nehezen.

Ott, ahol ők élnek, ez megszokott.

Nem is érzik hiányát.

Ha meg intézkedni kell, valahogy mindig összejön.

Ma azonban kifejezetten feszültek és idegesek.

Összegyűjtötték a papírjaikat egy csomóba és lecsapni készülnek a hivatalokra.

Olyan helyekre, ahol csak román ajkúak dolgoznak.

A két gyermek pattanásig ki van feszülve, mint a jófajta íj húrja.

Nem értik a szülőket. Ebbe is feszülnek bele.

A máskor higgadt, nyugodt felnőttek, ma minden egyes szóra felkapják a vizet.

Tanácstalanok, folyamatosan számba veszik az iratokat, téblábolnak az ajtók előtt és nehézkesen értetik meg magukat a hivatalokban.

Édesapa fénye kopni látszik a gyermek szemében.

A mindig magabiztos, mindent könnyen megoldó apa ma valahogy másnak tűnik.

A gyermek figyelni kezdi.

Egyre halványabb, egyre kopottabb, egyre apátlanabb.

Úgy érzi nem ér ennyit a tengerpart.

Ahol egy mindig követhető apával kell fizetni már indulás előtt.

Akkor inkább a Nyárád.

Ami kicsit zavaros, olykor hideg, néha veszélyes, de soha nem követel cserébe életeket és álmokat.

Álom az álomért.

Tengerpart, apáért.

Félelem - Miért is? Hogy el tudják mondani vakáció után, amikor a tanító megkérdi - az aranypartokon voltunk... apát otthagytuk. Helyette az árnyéka jött velünk haza. Vagy még az sem. És a legrosszabb az egészben az, hogy helyrehozhatatlan.

Az ilyesmit nem lehet visszaváltani, vagy visszacsinálni.

Elvész örökre.

Miközben előre tudjuk, nem éri meg.

Mert egy nyárért túl nagy ár egy örökké fényes és követhető apa...

mit tudsz te?

Hivatali kalandok

A nagy bevásárló körutat követően rá kellett ébrednem, hogy nem minden nő olyan mint én. Vagy inkább nem vagyok annyira nő, mint amennyire vásárlás.

Vagy nem vásárlás teszi a nőt.

Vagy a nő, nem mindig pénz, van, hogy vásárlás.

Felmegyek a hivatalba.

Mindig kalandos, akár a Prater.

Maga a feljutás is egy hullámvasút, mert az épület elrendezése teljesen mellőzni látszik a logika szabályait.

Bemegyek két irodába.

Mire végigmegyünk a történeten, kiderül, egy teljesen más irodába kell mennem.

Ezen a ponton már olyan szinten működteti önmagát a sztori, hogy oda se kell figyelnem.

Az iroda tele van nőkkel.

Mindenféle nőkkel.

Potenciális vásárlókkal és magam fajtákkal, akiknek a társaságában bárhol jól érezném magam.

Ezek azonban csak csendes hátteret nyújtanak azok számára, akik képtelen színpadi fények hiányában meglenni.

Mivel természetszerűleg várnom kell - elolvasok öt cikket, megnézem mindazt ami érdekel - aztán megunom és inkább a környezetre kezdek összpontosítani.

Szembe velem kis hölgy.

Huszonvalahányas, festett szőke, tetovált szemöldök, ragasztott szempillák, mű körmök és harmincnégyes konfekció méret.

Alapjáratban nem csinál semmit.

Van.

Még csak nem is unatkozik.

Önmaga jelenlétében örvendezik.

Találó rá az el van telve önmagától kifejezés - fut át a fejemen, ahogy nézem üres, gondtalan létének még üresebb pillanatát.

Az egész íróasztal elrendezése arra utal, hogy nem is nagyon szokott dolgozni.

Tehát csak a megszokott pillanatok egyike.

Időközben megcsörren a telefonja.

Roppant hivatalos.

Kijelenti, hogy az oldalsó bejáratnál találkozik a hívó féllel.

Alig öt perc múlva betrappol egy dobozzal a kezében.

A nők némelyike, a vásárlós fajtákból - köréje gyűl.

Közösen bontanak, tépnek, szaggatnak és rágnak.

A doboz mélyéről kikerül egy ruha.

De hiszen a héten ez már a második - mondja egy távolabbról szemlélődő kollegina.

- De ez Orsay...és olyan árban, hogy nem lehetett otthagyni!

Kíváncsi lennék, hogy mennyi az annyi - nem is hagy sokat főni a levemben - győzedelmesen kinyilatkoztatja, hogy háromszáz volt, de kettőhetvenért megkapta, mert hűséges vásárló.

Közben a ruha alól előkerül egy újabb katalógus, amit azonnal át is nyálaznak, megrendelve újabb két ruhát.

kiszalad, hogy felpróbálja és bemutassa.

Amikor belép értetlenül nézem.

Ugyanaz a ruha van rajta, amiben kiment.

Másnak is úgy tűnik, mert hangot is ad neki.

- hahaha - hangzik a lekezelő válasz. Hasonlít de ez babos, a másik meg csíkos volt vállrészen.

Ha reagálnom kellene egy roppant frappáns AHA jönne ki csak a számon. Egyébre képtelen lennék.

Háromnegyed óra várakozást követően - mialatt megjött az új ruhácska - babos vállrésszel, és megrendeltünk kollektíven újabb kettőt - kockásat és pöttyöset kurva engedményesen mert orsay - a dolgaim is elrendeződni látszanak.

Lehajtott fejekkel kullokog ki. 

Nem elég, hogy nincs bennem nőiesség - nem is vágyom rá.

se akciósan, se anélkül.

rém es álmok

A legtöbb nő már zsenge gyermekkorától menyasszonyi ruháról álmodik, az álomesküvő után pedig egy lánygyermekről, akinek befonhatja a haját, egyforma szettbe bújhatnak és közösen shopingolhatnak, amikor eljön annak az ideje.

Nem voltam és vagyok egy nagy álmodozó.

Sorban lettek meg a dolgok - fél lángon.

Az esküvőmön ott volt a lányom.

Közös szettben írtuk alá, hogy ezt követően engedelmeskedni fogunk.

Nem tettük.

Be-befontam a haját, de mire érte mentem az iskolába, kibontotta, és az egész kukkba állt.

Kerestem azt a tiszta, jólfésült gyermeket, akit elhoztam reggel, mire megállt mellettem egy szakadt, maszatos, borzos gyermek és azt állította, hogy az enyém.

Míg aztán, biztonsági okokból úgy döntöttem lemondok a haj gumikról és csatokról. Csakhogy, ne mást vigyek véletelenül haza.

Ami a közös vásárlást, mint sportot illeti - anti talentum vagyok.

Ki lehet vele kergetni a nagyvilágból.

De időnként elvisz magával.

Szépen felöltözöm, megfésülködöm, kifestem magam.

De mire a negyvenedik nadrágot egy hozzá illő blúzzal felpróbálja - túl vagyok mindenen. Rendszerint önmagamon is.

Odaállok mellé.

Kérdezem mikor indulhatunk.

Alig ismer fel. Maszatos, borzos, szakadt és az elkent szem festéktől pandaszerű vagyok.

Akárcsak ő az oviban.

Tegnap szintén lefűz.

Mindent kitalálok, de menni akar. Szóval indulunk.

Az első öt boltban felméri a terepet és amikor szembesül az árakkal - kijelenti, ezt szépen otthon is meg lehet csinálni régi dolgokból - ingyen.

Büszke vagyok.

Az én gyermekem.

A hetedik üzletben legalább nyolc dologgal vonulunk be az egy négyzet méteres fülkébe.

Magas, hosszú végtagú gyermek, hol ezt, hol azt ver be - attól függően, hogy éppen merre fordul.

Nyilván semmi nem tetszik.

Kijövünk.

Mondom még egy üzletre van esélyed, s most én választok.

VillámMcIzé lófasz mellettem, ahogy végigseperek a bolton.

Mindent kiválasztok, amit említett - majd anélkül, hogy próbálgatnánk - hazavisszük.

A dolgok mind jók.

Egy rövidnadrág szűkebb, de ha ilyen fizikumom lenne én speciel csak abban járnék, úhó marad.

- Ez igen - mondja. Mégis honnan tudod mire van szükségem és mind tetszik és mind jó nekem?

Mondom - kínomban.

Én is pont így vásárolok.

Az első öt évben folyamatosan lebeszélem magam.

Majd amikor már walking dead stílusban, lógnak rajtam az elhasznált göncök - végigseperek, mint állat az első bolton.

Ha valami nem jó, addig koplalok, míg beleférek - mert rettegek a vásárlástól.

Jobban, mint az élelem megvonásától.

Sokkal könnyebb a testet ruhába faragni, mint egy-egy ilyen körutat ép ésszel elviselni.

Hajnal felé, amikor álomra hajtom a fejem - eszembe jutnak a plázacicák.

Nem lehet könnyű életük.

Nem irigylem őket.

Ez az utolsó gondolatom.

Az ébresztő csengéséig lázasan vásárolgatok.

A rém álom betakar és napokig a nyomomban liheg.

Mint gubancos hajban a plasztik kefe.

jobban mindennél

Valahogy mindig inkább testvéreknek tűntek, mint szeretőknek. Hatalmas egyetértésben nevelve a négy gyermeket.
Semmi parázs, semmi szenvedély, semmi vita, csak egy közös múlt és négy csodaszép gyermek.
A csend nem csak a gyermekszobában jelent rosszat.
A felnőttek között is.
A csendben benne van az egész világ, ami ha már nem látja értelmét annak, hogy előjöjjön akármilyen érzelembe öltözve, akkor veszett fésze nyele.
Édesanya eltűnik.
Aminek természetesen előjelei vannak.
De az előjeleket az ember nem kedveli, mert roppant munkás dolgok.
Első körben sok parfüm, aztán még több, idővel nőiesebb ruhák, majd új frizura - mind-mind olyasmi, ami változás után kiált.
Nem hiszem, hogy megváltoztatható egy tizenöt, húsz éves kapcsolat dinamikája, azon a ponton, amikor a játszmák bekövültek.
Sokkal egyszerűbb fejet hajtani és azt mondani, hogy majd minden szép lassan visszatér a régi medrébe.
A meder azonban kiszárad, használhatatlanná válik, a víz új utakat keres, mert folynia kell.
A gyermekek közül kettő anyával megy - parfümfelhőbe burkolózva, kettő apával marad, a megszokott csendben.
11 éves fiam bölcsen megállapítja - talán két gyermek elég is lett volna, akkor nem kellene még rajtuk is osztozkodni.
Aztán szorongva megkérdi - minek egyáltalán a házasság, ha az emberek zöme képtelen élni benne. És minek a gyermek, ha a válás nyomorultat csinál belőlük is?
Csupa olyan kérdések, amire nagyon nehéz válaszolni, egy 11 éves igazságérzetét lecsillapítva.
Közben nap mint nap végignézzük az egyre önállóbb és szomorúbb gyermekeket, akik anyjuk után kiáltanak és soha nem fogják megérteni, hogy mi alapján lett eldöntve, hogy ki megy és ki marad.
A körülöttünk elvált, vagy váló félben lévő házasokat - akik már nem is emlékeznek arra, hogy miért hozták meg ezt a döntést.
És igyekszünk nem csendben lenni.
Egyszerre egy napot élni.
Egyszerre egy célt teljesíteni.
És megbecsülni azt, ami már a birtokunkban van - mert ha kaptuk, vigyáznunk kell rá.
Jobban mindennél.
Mindennél is...

találkozás

A park zenéjét hallgatják mindketten.

Reggeltől-reggelig.

Valamikor elképzelhetetlen lett volna ez a találkozás.

Ami mára valóság.

A fekete és a zöld pulóver találkozása.

A fekete egy volt igazgatót takar a júliusi melegben.

A zöld egy hajléktalan egyetlen éke.

A hidegben, melegben, éjszakában és semmi újat nem hozó reggelben.

Először csak ez volt közös bennük.

A túlöltözöttség.

Hogy mindketten valamivel szemben védekeztek.

Egyik zölddel, másik feketével.

Aztán az egyetlen szabad pad.

Majd a fokozatosan szívükbe lopózó meleg.

Szótól-szóig.

Mondattól-mondatig.

Élettől-életig.

Míg mindketten várni és remélni kezdték a találkozást.

Az estének ebben a reményteljes reggeli hűvösben kezdett lenni színe és illata.

Hogy volt kire gondolni, volt kinek köszönni, volt kinek mesélni, volt kiért emlékezni.

Azt hitte a szerelem a fiatalok privilégiuma.

Alig tudta elhinni és elhitetni, hogy mindenkinek kijár. Nem csak a gazdagok kiváltsága, okosak, szépek kiváltsága.

Mindenkinek kijár - aki beengedi.

És ő beengedte.

A szívébe, a reggeleibe, lassan az estéibe, majd az életébe.

A gyermekei nem örültek.

Ahogyan már hosszú évek óta semminek sem.

Nem a fájdalom megszűnésének örültek, hanem a fekete pulóvert féltették.

Ő meg fáradt volt elmagyarázni, hogy a szeretet nem egy, hanem minden pulóvert megér.

Még inkább, ha megfizethetetlen.

Mert ez, az volt.

Véletlenszerű, őszinte, fájdaloműző és magány gyilkos.

Nem szenvedélyében, hanem nélkülözhetetlenségében égett és vált létszükségletté.

Ők még nem értették. Hiszen nem élték. Reménykedett benne, hogy ez így is marad.

Hogy soha ne ismerjék meg a fekete és zöld magányát.

Az egyetlen közös pad reményét.

A reggelek ígéretét.

Az élet kérlelhetetlenségét.

Melyet olykor csak a szerelem beteljesülése tesz elviselhetővé.

Ameddig kitart és marad.

Majd újra jönnek a pulóverek.

Feketék, zöldek, padok, esték és reggelek.

Az utolsó reggelig.

Az utolsó megmaradt szálig. Mintáig. Kötésig. Életig.