Anna és a szerelem
Anna nem szerelmes.
Pedig igazán fura. Tőle főképpen, aki gyakran táplál odaadó vonzalmat az ellentétes nem egy-egy képviselője iránt.
Most éppen komoly latenciában van.
Más dolgok kötik le a figyelmét.
És a más dolgok közül valahogy mindegyik érdekesebb mint a szerelem.
Meg aztán rájött, hogy a nagyobb fiúk érdekesebbek. Lehet rajtuk hülledezni, meg nevetni - érdekes figyelni őket és elcsodálkozni az erejükön és bátorságukon.
Amikor az ember nem keresni a szerelmet, a szerelem minduntalan megtalálja őt.
Incselkedik és játszadozik vele.
Anna is így van.
Minden nap valami ajándékkal tér haza.
Hol szívpárnácskát kap.
Hol gyűrűt hoz.
Hol egy új kulcstartót lobogtatva méltatlankodik.
Legszívesebben el sem fogadná.
Csak sajnálkozik nagyokat:
- anya én nem is kértem...miért adnak ajándékot?
Nehéz rámutatni a középútra.
Hogy nem dobhatja el kényekedve szerint. Nem vághatja a földhöz és nem nevethet az ajándékozó szemébe.
Én sem voltam ennyire okos.
Balázs tanított.
Hiszen neki is volt egy hatalmas szerelme.
Azóta - elmondása szerint barátsággá szelidűlt az érzelem.
Három napig készülődött amíg kiválasztotta a helyes ajándékot.
Aztán még kettőig gyakorolta annak átadását.
Helyzetgyakorlatokat végzett védett környezetben. Eljátszotta a történetet elejétől a végéig mindenféle verzióban. Utolsó éjjel az ajándékot magához szorítva aludt el.
Reggel alig akart felébredni. Mintha erőt gyűjtött volna a legyőzhetetlenhez.
Az oviban percekig öltözött, majd határozottan belépett.
Odament a kislányhoz és átnyújtotta ajándékát szó nélkül.
A kislány nem értve a dolgok súlyát, a hajpántot a földhöz csapva elszaladt.
Balázsban egy világ omlott össze.
Annát mindig ezzel figyelmeztetem.
Amikor a kisfiúk a pénzükre szuvenírt vesznek az iskolaboltban - az éhség szenvedését vállalva a szerelem diadalma felett.
Így hát lassan kisboltot nyithatunk mi is.
Anna meg érthetetlenkedik:
- de hát én rájuk sem bagozom...
Az lehet.
De a szerelem már csak ilyen furcsa és érthetetlen.
Ha kergeted elillan, ha meg menekülsz, követ.
2014. február 28., péntek
2014. február 27., csütörtök
Az utóbbi években amióta a gyerekek megvannak egy tucat cikk és tanulmány látott napvilágot a televíziónézés hátrányairól.
Én ugyebár egy olyan gyermekkort tudok magam mögött, amikor nem volt tévé.
Azaz nem igaz, hogy nem volt, csak nem lehetett használni.
Első néhány évben egy héten egy alkalommal volt gyermekműsor. Néhány perc mindössze, de arra mindenki hazafutott. Hagytunk csapot papot és rohantunk hanyat-homlok, mert kezdődött - mikor mi. Nem volt nagy választék.
Aztán jött a forradalom és lett adás.
De akkor sem tobzódtunk túlzottan.
Akkor kezdték hozogatni Németországból és Svédországból a színestévéket, távirányítók még nem voltak. Megvolt azonban az emberben a vágy erre - hiszen papucsdobálással, bot segítségével, seprűnyéllel lehetett csatornát váltani.
Emlékszem alapfokon mindenki beszélte a németet, hiszen több tucat reklámot tudtunk betéve.
Soha nem voltam tévéfogyasztó.
Mindig volt tévé a közelemben, de a könyvek valahogy egy szélesebb világot nyitottak meg előttem.
Ma gyakrabban olvasok a világhálón vagy elektrónikus formában.
De ma sem kevesebbet.
Szakkkönyvet és gyermekirodalmat azonban könyvekből.
A gyerekek imádják ha olvasok.
Anna még egy évet sem gyúrt le az elsőből, máris folyékonyan olvas.
Ezzel szemben a tévének varázsa van.
Soha nem tiltottam.
Tőlem azonban nem láthatták soha, hogy leüljek és bekapcsoljam.
Ha véletlenül megteszem nagy ritkán azonnal megkérdezik:
- rosszúl érzed magad anya?...
Nekik azonban vannak kedvenceik.
Balázs rajong néhány meséért és Anna a mentős filmekért.
Megszűröm és alternatívákat ajánlok.
Igyekszem úgy beosztani a napot, hogy mindennek helye legyen: mozgásnak, játéknak, verekedésnek, bambulásnak, színezésnek, tanulásnak, levegőzésnek.
Itt a bambulást, a modern korban a tévé helyettesíti.
Mert mindenkinek fontos egyet bambulni.
Csak úgy belelenni a világba.
És esküszöm rá, nem találom károsnak.
Mert utána kérdéseik vannak, eljátszák, megvitatják.
Pont ahogy mi tettük.
Amit láttunk azonnal eljátszottuk - voltunk Stan és Bran, Dallas minden szereplője, Sandibelle, Pistruiatu, Buratino, Ninja, Bruce Lee s még ki tudja mi minden...
Túlzásban víve minden ártalmas, de módjával nem gondolom, hogy káros lenne.
Annál biztos nem károsabb, mint amikor szülő és gyerek szedik szét egymást az engedés-tiltás témakörében. És ha a szülő nincs jelen a gyermek orrvérzésig szegi meg a szabályt.
Ismerek valakit akinek nincs tévéje. Kirakta néhány éve.
Netezni sem szokott.
Ahogy azt sem tudja, hogy mi történik a világban.
Ami azért csak fontos lenne.
Nem mintha követhető lenne - de maga a tény.
Hogy aminek része vagyok, ismernem kell - mert minden történés üzenettel bír.
Örök altzheimerben nem lehet és szabad leélni egy egész életet.
Még akkor sem ha a miénk.
Én ugyebár egy olyan gyermekkort tudok magam mögött, amikor nem volt tévé.
Azaz nem igaz, hogy nem volt, csak nem lehetett használni.
Első néhány évben egy héten egy alkalommal volt gyermekműsor. Néhány perc mindössze, de arra mindenki hazafutott. Hagytunk csapot papot és rohantunk hanyat-homlok, mert kezdődött - mikor mi. Nem volt nagy választék.
Aztán jött a forradalom és lett adás.
De akkor sem tobzódtunk túlzottan.
Akkor kezdték hozogatni Németországból és Svédországból a színestévéket, távirányítók még nem voltak. Megvolt azonban az emberben a vágy erre - hiszen papucsdobálással, bot segítségével, seprűnyéllel lehetett csatornát váltani.
Emlékszem alapfokon mindenki beszélte a németet, hiszen több tucat reklámot tudtunk betéve.
Soha nem voltam tévéfogyasztó.
Mindig volt tévé a közelemben, de a könyvek valahogy egy szélesebb világot nyitottak meg előttem.
Ma gyakrabban olvasok a világhálón vagy elektrónikus formában.
De ma sem kevesebbet.
Szakkkönyvet és gyermekirodalmat azonban könyvekből.
A gyerekek imádják ha olvasok.
Anna még egy évet sem gyúrt le az elsőből, máris folyékonyan olvas.
Ezzel szemben a tévének varázsa van.
Soha nem tiltottam.
Tőlem azonban nem láthatták soha, hogy leüljek és bekapcsoljam.
Ha véletlenül megteszem nagy ritkán azonnal megkérdezik:
- rosszúl érzed magad anya?...
Nekik azonban vannak kedvenceik.
Balázs rajong néhány meséért és Anna a mentős filmekért.
Megszűröm és alternatívákat ajánlok.
Igyekszem úgy beosztani a napot, hogy mindennek helye legyen: mozgásnak, játéknak, verekedésnek, bambulásnak, színezésnek, tanulásnak, levegőzésnek.
Itt a bambulást, a modern korban a tévé helyettesíti.
Mert mindenkinek fontos egyet bambulni.
Csak úgy belelenni a világba.
És esküszöm rá, nem találom károsnak.
Mert utána kérdéseik vannak, eljátszák, megvitatják.
Pont ahogy mi tettük.
Amit láttunk azonnal eljátszottuk - voltunk Stan és Bran, Dallas minden szereplője, Sandibelle, Pistruiatu, Buratino, Ninja, Bruce Lee s még ki tudja mi minden...
Túlzásban víve minden ártalmas, de módjával nem gondolom, hogy káros lenne.
Annál biztos nem károsabb, mint amikor szülő és gyerek szedik szét egymást az engedés-tiltás témakörében. És ha a szülő nincs jelen a gyermek orrvérzésig szegi meg a szabályt.
Ismerek valakit akinek nincs tévéje. Kirakta néhány éve.
Netezni sem szokott.
Ahogy azt sem tudja, hogy mi történik a világban.
Ami azért csak fontos lenne.
Nem mintha követhető lenne - de maga a tény.
Hogy aminek része vagyok, ismernem kell - mert minden történés üzenettel bír.
Örök altzheimerben nem lehet és szabad leélni egy egész életet.
Még akkor sem ha a miénk.
2014. február 26., szerda
Mondják, hogy vannak lelkek, amik egymásra találnak. Nem föltétlenül a szerelemben. Van, hogy anya-gyerek kapcsolatban, van, hogy házasságban, van, hogy barátságban és van olyan is, hogy egyetlen villanásban bennevan az élet mag(j)a.
Lehet, hogy kegyelem az ilyen találkozások mindegyike.
Van akiknél túlcsordul a kegyelem és megtalálják életük párjában azt a másik felet, akinek köszönhetően egésznek hat az élet. Ezzel szemben vannak olyanok is, akik egész életükben ezt keresik, de hiába - nem találnak rá.
Talán nem eléggé éberek.
Talán túlzottan elővigyázatosak.
Hiszen minden egyes szerelemben vagy érzelmi fellángolásban benne van annak a felismerése, hogy ez a lélek - legyen bármilyen szerepben is - ismerős számomra. Láttam, éreztem már valahol. És jó vele lennem.
Aztán a kapcsolat előrehaladtával kiderűl, hogy egy rossz délibáb volt az egész.
Nem gondolom, hogy az lenne az életfeladatunk, hogy rátaláljunk a másik felünkre.
Ahogy fent említettem - kegyelem kérdése.
Ha kell ott lesz, ha nem - majd előkerül.
Ezzel szemben feladatoknak tekintem - sőt, mai szóval élve kihívásnak azokkal az emberekkel való együttélést és együttműködést, akik valamilyen oknál fogva szerepet kaptak az életünkben.
Eszközök vagyunk egymás megtisztásában.
A csíszolódás nem egyirányú.
Mindkét félre hasonló intenzítással hat.
És nincsenek csak rossz előjelű történések és szakaszok, vagy jelen esetben kacsolatok az életünkben.
Mert az elviselehetetlenül rosszakban is benne rejlik a tanítás maga.
Talán azokban a leginkább.
A jókat pihenőnek kapjuk.
Felszusszanásnyi időhosszra, hogy tovább barangoljunk egyéni kis mesehálónkat fonogatva.
És lesznek próbatételek és keresztútak - kísértések és erőforrások - de a lényeg mit sem változik: eljtuni mélyönmagunkhoz. Embereken, helyszíneken, kapcsolatokon, történéseken túl - még önmagunkon túl is - ahol a kurta farkú kis malac túr.
A lányomnak mindig voltak barátok és barátnők az életében.
Könnyen teremt kapcsolatot - amit még egy óriási nyelvi gát sem képes eltorlaszolni.
Tavaly egy héten keresztül úgy parolázott oroszul, hogy a végén már ő is értette, hogy tulajdonképpen mit is akar mondani. Mert az orosz barátnő az már az elős pillanattól fogva vette a jeleket.
A románokkal is hasonló módon jár el.
A kapcsolat elején bőszen fordíttat velem, aztán megunja.
Veszi a kis belső szótárát és annak minden szavát felhasználva - kimazsolzátatja a lényeget.
Balázsnak például startból nincsenek gátlásai. Három szóból elmeséli Hómérosz mindkét óriásművét szemrebbenés nélkül. Mutat, nyög, gesztikulál, fejreszökken és a birtokában lévő három szót mindenféle helyzetre ráhúzza.
Nincs ember aki ne értené meg.
Anna életében mégis fontosabbak a barátnők. Nem a mélységei a kapcsolatainak, hanem, hogy mindig legyenek. Balázs egy-két emberben gondolkodik. De bennük nagyon.
És akkor egyszer csak a semmiből előbukkant egy lány. És egy életreszóló barátság vette kezdetét.
Olyan, ami megálljra késztet és újradefiniálására a barátság fogalmának.
Ritkán lehetnek együtt - de mélységeiben teszik.
Valahonnan nagyon ismerősök egymásnak.
Nem is a beszélgetéseken van csak a hangsúly, hanem a másik közelségén. A van igén.
Érdekes ez az élet.
Mi mindent hoztunk magunkkal, anélkül, hogy vennénk a fáradtságot kicsomagolni azokat.
Aztán ha lejár az élet - visszavisszük magunkkal és majd mi teszünk szemrehányást, hogy figyelmeztethettek volna időben a hamuban sűlt pogácsákról.
Kár értük...
És kér értünk.
Lehet, hogy kegyelem az ilyen találkozások mindegyike.
Van akiknél túlcsordul a kegyelem és megtalálják életük párjában azt a másik felet, akinek köszönhetően egésznek hat az élet. Ezzel szemben vannak olyanok is, akik egész életükben ezt keresik, de hiába - nem találnak rá.
Talán nem eléggé éberek.
Talán túlzottan elővigyázatosak.
Hiszen minden egyes szerelemben vagy érzelmi fellángolásban benne van annak a felismerése, hogy ez a lélek - legyen bármilyen szerepben is - ismerős számomra. Láttam, éreztem már valahol. És jó vele lennem.
Aztán a kapcsolat előrehaladtával kiderűl, hogy egy rossz délibáb volt az egész.
Nem gondolom, hogy az lenne az életfeladatunk, hogy rátaláljunk a másik felünkre.
Ahogy fent említettem - kegyelem kérdése.
Ha kell ott lesz, ha nem - majd előkerül.
Ezzel szemben feladatoknak tekintem - sőt, mai szóval élve kihívásnak azokkal az emberekkel való együttélést és együttműködést, akik valamilyen oknál fogva szerepet kaptak az életünkben.
Eszközök vagyunk egymás megtisztásában.
A csíszolódás nem egyirányú.
Mindkét félre hasonló intenzítással hat.
És nincsenek csak rossz előjelű történések és szakaszok, vagy jelen esetben kacsolatok az életünkben.
Mert az elviselehetetlenül rosszakban is benne rejlik a tanítás maga.
Talán azokban a leginkább.
A jókat pihenőnek kapjuk.
Felszusszanásnyi időhosszra, hogy tovább barangoljunk egyéni kis mesehálónkat fonogatva.
És lesznek próbatételek és keresztútak - kísértések és erőforrások - de a lényeg mit sem változik: eljtuni mélyönmagunkhoz. Embereken, helyszíneken, kapcsolatokon, történéseken túl - még önmagunkon túl is - ahol a kurta farkú kis malac túr.
A lányomnak mindig voltak barátok és barátnők az életében.
Könnyen teremt kapcsolatot - amit még egy óriási nyelvi gát sem képes eltorlaszolni.
Tavaly egy héten keresztül úgy parolázott oroszul, hogy a végén már ő is értette, hogy tulajdonképpen mit is akar mondani. Mert az orosz barátnő az már az elős pillanattól fogva vette a jeleket.
A románokkal is hasonló módon jár el.
A kapcsolat elején bőszen fordíttat velem, aztán megunja.
Veszi a kis belső szótárát és annak minden szavát felhasználva - kimazsolzátatja a lényeget.
Balázsnak például startból nincsenek gátlásai. Három szóból elmeséli Hómérosz mindkét óriásművét szemrebbenés nélkül. Mutat, nyög, gesztikulál, fejreszökken és a birtokában lévő három szót mindenféle helyzetre ráhúzza.
Nincs ember aki ne értené meg.
Anna életében mégis fontosabbak a barátnők. Nem a mélységei a kapcsolatainak, hanem, hogy mindig legyenek. Balázs egy-két emberben gondolkodik. De bennük nagyon.
És akkor egyszer csak a semmiből előbukkant egy lány. És egy életreszóló barátság vette kezdetét.
Olyan, ami megálljra késztet és újradefiniálására a barátság fogalmának.
Ritkán lehetnek együtt - de mélységeiben teszik.
Valahonnan nagyon ismerősök egymásnak.
Nem is a beszélgetéseken van csak a hangsúly, hanem a másik közelségén. A van igén.
Érdekes ez az élet.
Mi mindent hoztunk magunkkal, anélkül, hogy vennénk a fáradtságot kicsomagolni azokat.
Aztán ha lejár az élet - visszavisszük magunkkal és majd mi teszünk szemrehányást, hogy figyelmeztethettek volna időben a hamuban sűlt pogácsákról.
Kár értük...
És kér értünk.
2014. február 25., kedd
Az idősek egyik legcélravezetőbb nagymegmondása - az aludj rá egyet és csak utána dönts.
Az élet ezzel szemben kategórikusan kijelenti, leszűreti - minden egyes tanítása által, hogy aludni nem egyet kell rá, hanem addig kell aludni, amíg meg nem születik a döntés.
Különben is, azok a dolgok, amibe az embert bele akarják kényszeríteni, sodorni, erőszakolni - nem vezethetnek jóra. Ahogy az erőszak sem. Pláné ha az ember önmagán ejti el. Kialakulhat ugyanis egy ördögi kör - circum viciosum, amely a késöbbiekben a folytonos önkényszeregetésre szoktatja az embert.
Nem jó.
Mert minek?
Ki a francnak tartozom én elszámolással - önmagamon kívűl ugyebár, mert az Isten nem elszámoltat, hanem meghallgat. Az ítélkezés emberi jellemző...
Itt állok lassan hetek óta egy egetrengető döntéssel a hónom alatt és életemben először úgy érzem, hogy ajándék.
Elsősorban amiatt, mert először fordul elő velem, hogy nem sietek sehova.
Pontosan érzem, hogy az ilyen döntéseket nem kutyafuttában hozzuk meg.
Idő kell hozzá.
Hozzá kell szokjon minden egyes érzékszervünk, majd a lelkünk.
És akkor - ha már minden egyesúlyban van - abban a rezgésben benne van a válasz is.
És ez már kész imádság.
Nem kényszeres varázsszavak ismételgetése.
Hanem eggyéválás a mosttal, az ittel, önmagaddal, a döntéssel és az igenekkel vagy nemekkel.
Soha nem felejtem el fiatal házaskorom feldolgozhatatlan szarvashibáit.
A nem fekszem le, nem alszom el, nem lépek túl, nem szerelmeskedem, nem eszem és iszom - ameddig döntés nem születik.
Ennél nagyobbat tévedni aligha lehet - legalábbis házasság szintjén.
Tudniillik igenis állapot a krízis és a döntések előtti ingoványos felület is.
Sőt - az igazán az élet maga.
Nem a napos oldal. A derű, a felhőtlenség és gondtalanság - hanem a nagy posvány köddel. Amikor nem azt hiszed - hanem egyenesen biztosra veszed, hogy nincs továbbvezető út.
És akkor lesz este és lesz reggel...
És egyszer csak körvonalazódik szépen minden egyes rád váró lépés, feladat, tennivaló, végcél.
Nem sietni!
Nem elsietni!
S mindezt úgy, hogy közben kicsit sem áll meg az élet.
Megy szépen minden a maga megszokott kerékvágában.
Ugyanúgy kell enni, inni, nevelni, tenni, szeretni, érezni, elmenni és hazajönni, mint addig.
Csak a kételyekkel.
Majd bizonyosságokkal.
És végül a döntésben.
Nem a döntéssel - hanem eggyéválva a döntéssel - azaz, döntésben.
Mert ez az igazi.
A nem elsietett.
A nem elfuserált.
Hanem az elhált, megrágott, átgondolt, csontig szopott és újraépített.
Az élet ezzel szemben kategórikusan kijelenti, leszűreti - minden egyes tanítása által, hogy aludni nem egyet kell rá, hanem addig kell aludni, amíg meg nem születik a döntés.
Különben is, azok a dolgok, amibe az embert bele akarják kényszeríteni, sodorni, erőszakolni - nem vezethetnek jóra. Ahogy az erőszak sem. Pláné ha az ember önmagán ejti el. Kialakulhat ugyanis egy ördögi kör - circum viciosum, amely a késöbbiekben a folytonos önkényszeregetésre szoktatja az embert.
Nem jó.
Mert minek?
Ki a francnak tartozom én elszámolással - önmagamon kívűl ugyebár, mert az Isten nem elszámoltat, hanem meghallgat. Az ítélkezés emberi jellemző...
Itt állok lassan hetek óta egy egetrengető döntéssel a hónom alatt és életemben először úgy érzem, hogy ajándék.
Elsősorban amiatt, mert először fordul elő velem, hogy nem sietek sehova.
Pontosan érzem, hogy az ilyen döntéseket nem kutyafuttában hozzuk meg.
Idő kell hozzá.
Hozzá kell szokjon minden egyes érzékszervünk, majd a lelkünk.
És akkor - ha már minden egyesúlyban van - abban a rezgésben benne van a válasz is.
És ez már kész imádság.
Nem kényszeres varázsszavak ismételgetése.
Hanem eggyéválás a mosttal, az ittel, önmagaddal, a döntéssel és az igenekkel vagy nemekkel.
Soha nem felejtem el fiatal házaskorom feldolgozhatatlan szarvashibáit.
A nem fekszem le, nem alszom el, nem lépek túl, nem szerelmeskedem, nem eszem és iszom - ameddig döntés nem születik.
Ennél nagyobbat tévedni aligha lehet - legalábbis házasság szintjén.
Tudniillik igenis állapot a krízis és a döntések előtti ingoványos felület is.
Sőt - az igazán az élet maga.
Nem a napos oldal. A derű, a felhőtlenség és gondtalanság - hanem a nagy posvány köddel. Amikor nem azt hiszed - hanem egyenesen biztosra veszed, hogy nincs továbbvezető út.
És akkor lesz este és lesz reggel...
És egyszer csak körvonalazódik szépen minden egyes rád váró lépés, feladat, tennivaló, végcél.
Nem sietni!
Nem elsietni!
S mindezt úgy, hogy közben kicsit sem áll meg az élet.
Megy szépen minden a maga megszokott kerékvágában.
Ugyanúgy kell enni, inni, nevelni, tenni, szeretni, érezni, elmenni és hazajönni, mint addig.
Csak a kételyekkel.
Majd bizonyosságokkal.
És végül a döntésben.
Nem a döntéssel - hanem eggyéválva a döntéssel - azaz, döntésben.
Mert ez az igazi.
A nem elsietett.
A nem elfuserált.
Hanem az elhált, megrágott, átgondolt, csontig szopott és újraépített.
2014. február 24., hétfő
Segítsééééég, fojtogatnak a szüleim...
Van Annának egy iskolástársa. Ügyes, aranyos, jólnevelt gyerek. Akkora lelkesedés van benne amikor meglátja Annát, hogy mosolyra fakaszt.
A játszótéren is gyakran játszanak együtt.
Nem zúznak.
Játékuk szelid és beszélgetéseken nyugvó.
Ülnek a hintán vagy a csúszda tetjén és átszűrik a világot csontfehér fogaikon.
Először nyáron tűnt fel az évzáró szerep alkalmával, hogy nem teljes a kép.
Nincs jelen.
Kérdezem a szerep végén, hogy mi történt, megbetegedett.
Mire a válasz - szégyelnivaló csendben:
- nem. Jehova Tanúi.
- ok, s akkor? - kérdezem, még mindig nem fogva a slusszpoént.
- hát ők nem szerepelhetnek...
Jó. Mondom. Sebaj. Majd csak túlteszi magát ezen a gyerek, mert mégsem akkora egetrengető esemény ez a szerep - de csak jó lett volna, ha legalább a saját kis versikéjét elmondhatta volna, mert egy kis taps mindenkinek jár, alapból.
Aztán jött az ősz, majd a hideg és közeledett a Karácsony.
Anna gondterhelten jön haza a suliból.
Kérdezem mi van fiam? Mi történt?
- Anya, te tudod, hogy M-hez nem jön az Angyal?
Akkor esik le, hogy igen, tudom, hiszen nekik nincs Karácsonyuk, ahogy más sátoros ünnepeket sem tartanak, ami a kis hangyaszaros életünkben a sok vesződség mellett annyi örömöt hoz.
A gyerekhez nem csak angyal nem jöhet.
Ő sem mehet el olyan helyekre, ahova a társai igen.
Legtöbbször ilyenkor a párhúzamos osztályban vagy az oviban szinez.
Van, hogy iskolába sem megy, ha az osztály előadáson vagy valami egyéb extraculliculáris tevékenységen vesz részt.
Ahogy ma is...
Készültek a farsangra. Próbáltak, öltöztek, együtt izgultak és közösen alakítottak valami feledhetetlen a könnyes szemű szülők előtt.
Kivéve M-et.
Ő ma sem jöhetett el.
Ezzel szemben elmehet a Királyságterembe minden héten kétszer, járhat házi tanításokra, osztogathat az úton irodalmat, azoknak akik két lépés után a kukába helyezik azt. Dönthet amellett, hogy döntése sincs. Nem bulizhat, nem ehet tortát a saját születésnapján, számára nem Karácsonykor születik a Kis Jézus, és nem is Húsvétkor van a feltámadás - Szent Miklós mendemonda, ahogy a Mikulás is, aki ajándékot hoz.
Értem én, értem...
Na de a gyerek???
...
Tudod, pár évvel ezelőtt, volt a templomi közösségünkben két kisiskoláskorú gyerek. Ikrek. Olyan rosszak voltak, mint az égedelem. Egy percet nem ültek veszteg. Szedték szét egymást. Ma már szép nagy fiúk. Ha rájuk nézek mindig nevetnem kell.
A hátuk mögött a nép csak így szólította őket:
a Janicsárok...
Mi is templombajárók vagyunk.
Nincs vasárnap mise nélkül, nincs nap imádság nélkül és nincs élet Isten nélkül.
Na de a gyerekeket nem erőltetjük.
Mindkettő részesül vallásos nevelésben. Egyik pont tőlem, mint pedagógustól, a szülői szerepemen túl.
És nem maradnak le semmiről.
Hacsak arról nem, hogy így nem fogják megutálni a szertartást, aminél szebb és csodálatosabb aligha van.
Ha majd eljön az ideje, hogy befogadóvá váljon és a mise ne az orrpiszkálást, a hajtépést, a székkaparászást, az óramutató bámulását, a mások csesztetését jelentse, akkor igen. Addig meg nem sok értelme van.
Sokkal inkább annak, hogy példát mutatok életemmel és hozzááállásommal.
Van Annának egy iskolástársa. Ügyes, aranyos, jólnevelt gyerek. Akkora lelkesedés van benne amikor meglátja Annát, hogy mosolyra fakaszt.
A játszótéren is gyakran játszanak együtt.
Nem zúznak.
Játékuk szelid és beszélgetéseken nyugvó.
Ülnek a hintán vagy a csúszda tetjén és átszűrik a világot csontfehér fogaikon.
Először nyáron tűnt fel az évzáró szerep alkalmával, hogy nem teljes a kép.
Nincs jelen.
Kérdezem a szerep végén, hogy mi történt, megbetegedett.
Mire a válasz - szégyelnivaló csendben:
- nem. Jehova Tanúi.
- ok, s akkor? - kérdezem, még mindig nem fogva a slusszpoént.
- hát ők nem szerepelhetnek...
Jó. Mondom. Sebaj. Majd csak túlteszi magát ezen a gyerek, mert mégsem akkora egetrengető esemény ez a szerep - de csak jó lett volna, ha legalább a saját kis versikéjét elmondhatta volna, mert egy kis taps mindenkinek jár, alapból.
Aztán jött az ősz, majd a hideg és közeledett a Karácsony.
Anna gondterhelten jön haza a suliból.
Kérdezem mi van fiam? Mi történt?
- Anya, te tudod, hogy M-hez nem jön az Angyal?
Akkor esik le, hogy igen, tudom, hiszen nekik nincs Karácsonyuk, ahogy más sátoros ünnepeket sem tartanak, ami a kis hangyaszaros életünkben a sok vesződség mellett annyi örömöt hoz.
A gyerekhez nem csak angyal nem jöhet.
Ő sem mehet el olyan helyekre, ahova a társai igen.
Legtöbbször ilyenkor a párhúzamos osztályban vagy az oviban szinez.
Van, hogy iskolába sem megy, ha az osztály előadáson vagy valami egyéb extraculliculáris tevékenységen vesz részt.
Ahogy ma is...
Készültek a farsangra. Próbáltak, öltöztek, együtt izgultak és közösen alakítottak valami feledhetetlen a könnyes szemű szülők előtt.
Kivéve M-et.
Ő ma sem jöhetett el.
Ezzel szemben elmehet a Királyságterembe minden héten kétszer, járhat házi tanításokra, osztogathat az úton irodalmat, azoknak akik két lépés után a kukába helyezik azt. Dönthet amellett, hogy döntése sincs. Nem bulizhat, nem ehet tortát a saját születésnapján, számára nem Karácsonykor születik a Kis Jézus, és nem is Húsvétkor van a feltámadás - Szent Miklós mendemonda, ahogy a Mikulás is, aki ajándékot hoz.
Értem én, értem...
Na de a gyerek???
...
Tudod, pár évvel ezelőtt, volt a templomi közösségünkben két kisiskoláskorú gyerek. Ikrek. Olyan rosszak voltak, mint az égedelem. Egy percet nem ültek veszteg. Szedték szét egymást. Ma már szép nagy fiúk. Ha rájuk nézek mindig nevetnem kell.
A hátuk mögött a nép csak így szólította őket:
a Janicsárok...
Mi is templombajárók vagyunk.
Nincs vasárnap mise nélkül, nincs nap imádság nélkül és nincs élet Isten nélkül.
Na de a gyerekeket nem erőltetjük.
Mindkettő részesül vallásos nevelésben. Egyik pont tőlem, mint pedagógustól, a szülői szerepemen túl.
És nem maradnak le semmiről.
Hacsak arról nem, hogy így nem fogják megutálni a szertartást, aminél szebb és csodálatosabb aligha van.
Ha majd eljön az ideje, hogy befogadóvá váljon és a mise ne az orrpiszkálást, a hajtépést, a székkaparászást, az óramutató bámulását, a mások csesztetését jelentse, akkor igen. Addig meg nem sok értelme van.
Sokkal inkább annak, hogy példát mutatok életemmel és hozzááállásommal.
2014. február 23., vasárnap
Nem tudom láttad-e a Jamaicai bobcsapatról készült filmet, akik egyszer csak gondolnak egy rettentően nagyot és beneveznek a téli olimpiára.
http://www.port.hu/jeg_veled!_cool_runnings/pls/w/films.film_page?i_film_id=4459
Na én igen.
S akkor a vicc:
Székely bácsi hazamegy az állatkertből és beszámolót tart a komájának.
-Láttam az állatkertben zsiráfot.
-Az milyen?
-Tudod, milyen a ló?
-Igen.
-Na, a zsiráf is olyan, csak hosszú nyaka van, hosszú lábai és barnás-foltos.
-És mit láttál még?
-Zebrát.
-Az milyen?
-Tudod, milyen a ló?
-Persze.
-Na, a zebra pont olyan, csak fekete-fehér csíkos.
-És mit láttál még?
-Vízilovat.
-Az milyen?
-Tudod, milyen a ló?
-Tudom.
-Na, az pont olyan, csak sokkal kövérebb és a vízben él.
-És mit láttál még?
-Tigrist.
-Az milyen?
-Tudod, milyen a ló?
-Igen.
-No, a tigris egyáltalán nem hasonlít rá!
Mert értetted-e hatalmas fölénnyel nyer Kanada, s mondom az uramnak hogy azonnal pakoljunk és ha maradt benne egy kis bolondság, kalandvágy meg őrület, vegyük magunkat és huzzunk el Kanadába. Ahol még a laskát is hokibottal siritik.
Mert kérlek szépen nem igaz, hogy nincsenek jó helyen a gyerekek, nem lenne kiválló a közösség és ne lennék oda mindkét edzőért - csakhogy, nincsenek kondíciók. Mert nincs és nem is lesz pálya.
Mondom, olyanok vagyunk, mint a jamaicai bobosok.
Tele játék iránti odaadással, motivációval, kitartással, sport iránti hódolattal, alázattal - csak izé...
Édesapám nagymegondása volt valamikor:
Könnyű nagy fasszal baszni, valaki már próbálná meg az enyémmel...
S ebbe benne is van minden.
Mire az uram:
azért csak jobb helyzetben vagyunk, mint az afrikaiak. Legalább télen van jegünk és reményünk a pályára - a reményhalmegutoljára alapon.
Mire én:
mennyibe fogadjunk, hogy van az afrikaiaknak stadionjuk és sikeres csapatuk.
És lám-lám:
http://fromtheice.blogspot.ro/2011/02/apparently-south-africa-is-up-and-down.html
Cape Town 2013.
http://www.kapstadtmagazin.de/events/ice-hockey-world-championship-in-cape-town/11_37_55045
...
Nincs mit mondanom a továbbiakban.
Mert nincs.
Megtanulunk a miénkkel keverni - s ha majd lesz nagyobb legfenebb zavarba jövünk.
Addig is - jöjjön amitől ölni tudok:
a remény hal meg utoljára.
Pont.
http://www.port.hu/jeg_veled!_cool_runnings/pls/w/films.film_page?i_film_id=4459
Na én igen.
S akkor a vicc:
Székely bácsi hazamegy az állatkertből és beszámolót tart a komájának.
-Láttam az állatkertben zsiráfot.
-Az milyen?
-Tudod, milyen a ló?
-Igen.
-Na, a zsiráf is olyan, csak hosszú nyaka van, hosszú lábai és barnás-foltos.
-És mit láttál még?
-Zebrát.
-Az milyen?
-Tudod, milyen a ló?
-Persze.
-Na, a zebra pont olyan, csak fekete-fehér csíkos.
-És mit láttál még?
-Vízilovat.
-Az milyen?
-Tudod, milyen a ló?
-Tudom.
-Na, az pont olyan, csak sokkal kövérebb és a vízben él.
-És mit láttál még?
-Tigrist.
-Az milyen?
-Tudod, milyen a ló?
-Igen.
-No, a tigris egyáltalán nem hasonlít rá!
Mert értetted-e hatalmas fölénnyel nyer Kanada, s mondom az uramnak hogy azonnal pakoljunk és ha maradt benne egy kis bolondság, kalandvágy meg őrület, vegyük magunkat és huzzunk el Kanadába. Ahol még a laskát is hokibottal siritik.
Mert kérlek szépen nem igaz, hogy nincsenek jó helyen a gyerekek, nem lenne kiválló a közösség és ne lennék oda mindkét edzőért - csakhogy, nincsenek kondíciók. Mert nincs és nem is lesz pálya.
Mondom, olyanok vagyunk, mint a jamaicai bobosok.
Tele játék iránti odaadással, motivációval, kitartással, sport iránti hódolattal, alázattal - csak izé...
Édesapám nagymegondása volt valamikor:
Könnyű nagy fasszal baszni, valaki már próbálná meg az enyémmel...
S ebbe benne is van minden.
Mire az uram:
azért csak jobb helyzetben vagyunk, mint az afrikaiak. Legalább télen van jegünk és reményünk a pályára - a reményhalmegutoljára alapon.
Mire én:
mennyibe fogadjunk, hogy van az afrikaiaknak stadionjuk és sikeres csapatuk.
És lám-lám:
http://fromtheice.blogspot.ro/2011/02/apparently-south-africa-is-up-and-down.html
Cape Town 2013.
http://www.kapstadtmagazin.de/events/ice-hockey-world-championship-in-cape-town/11_37_55045
...
Nincs mit mondanom a továbbiakban.
Mert nincs.
Megtanulunk a miénkkel keverni - s ha majd lesz nagyobb legfenebb zavarba jövünk.
Addig is - jöjjön amitől ölni tudok:
a remény hal meg utoljára.
Pont.
2014. február 22., szombat
Ha valamit hajszolni kezdünk, vagy örök időre láncokra verni - minden esélyt megteremtünk az elvesztésére.
Tudtam ezt mindenkoron a szerelemről.
A görcsös kapaszkodás, a féltés, a meglincselés a szerelem leghatékonyabb elillantója.
De ma bebizonyosodott, hogy igaz a fenti tétel az élet megannyi területére. Bármiről is legyen szó.
Ugyanis nézzük csak meg azokat a fiatal felnőtteket, akik deklaráltan elindulnak megkeresni a szerelmet, lelki társukat, a kapcsolatot - amely képes legyen kiemelni őket önnön mélységeikből.
Amíg keresnek, kutatnak, görcsösködnek, kaparásznak - nem találnak semmit. S ha találnak is - a vágyott kapcsolatról és társról kiderűl - ha idejében kiderűl... - hogy nem volt más, mint egy szerencsétlen délibáb a sivatag kellős közepén.
S van, hogy az ember túléli a homokbaharapást.
De ha már sokadik alkalommal jár így kopogósra száradtan - bele is halhat a lelke.
Eldönti, kijelenti és eme kijelentéséhez tartja is magát - hogy számára az Isten elfelejtett társat teremteni. S ha már így van - márpedig miért ne lenne - ő inkább megkeményedik és belehal.
A halálok is mindennaposak.
A lélek naponta képes önmagát keresztre feszíteni, majd a kellő szeretetbánásmódnak hála feltámadni és élni a következő halálig.
Na de a sok halál sokra megy.
Illik hát vigyázni vele...
Ma olyan emberek közé keveredtem - eszedbe ne jusson a korpaközikeveredszmegesznekadisznók - mert nem én mondtam!
Szóval, ma egészségtudatos emberekkel tölthettem el egypár órát.
Intelligens, túlművelt, multitasking, naprakész - a nevelés elméletében és gyakorlatában megszégyenítően járatos fiatal felnőttekkel.
Érkezésem pillanatában felelevenítették érdemleges hozzászólásaikkal egyetemi éveim összes tanult elméletét. Használati utasítást kaptam a nehezen nevelhető gyermekről. Hallhattam a turbógyerek visszafogásának és megfelelően irányított és elosztott energiáinak elméletéről és arról, hogy hogyan lehetek elég jó szülő.
Hűűjjj - mondom mintegy magamnak. Tiszta demencia.
Mit keresek én itt ebben a társaságban?
Kieséses alapon gyorsan eldöntöttem - szemlélődni fogok. Nem beleszólni, nem feltünést kelteni, csak lenni és figyelni.
Kis idő múlva - minden szülőnek társultak a gyerekei a partihoz.
Lett nemulass!
Azoké a szülőké, akik a legtöbbet tudtak és tanítottak az egészséges táplálkozásról - zabálták a pizzát és vedelték a colát.
Azoké, akik arról számoltak be, hogy milyen sikereket értek és érnek el naponta gyermekeikkel nevelés terén - törtek, zúztak, vandálkodtak és szüleik felé ütöttek és öltögették a nyelvüket.
Annak a szülőnek aki a hisztéria lefolyásáról és annak kezeléséről tartott kiselőadást - a gyermeke a földön fetrengve tépte a haját.
Akkor felálltam és illedelmesen elbúcsúztam.
Mert eljön a pillanat, amikor menni kell...
Tudtam ezt mindenkoron a szerelemről.
A görcsös kapaszkodás, a féltés, a meglincselés a szerelem leghatékonyabb elillantója.
De ma bebizonyosodott, hogy igaz a fenti tétel az élet megannyi területére. Bármiről is legyen szó.
Ugyanis nézzük csak meg azokat a fiatal felnőtteket, akik deklaráltan elindulnak megkeresni a szerelmet, lelki társukat, a kapcsolatot - amely képes legyen kiemelni őket önnön mélységeikből.
Amíg keresnek, kutatnak, görcsösködnek, kaparásznak - nem találnak semmit. S ha találnak is - a vágyott kapcsolatról és társról kiderűl - ha idejében kiderűl... - hogy nem volt más, mint egy szerencsétlen délibáb a sivatag kellős közepén.
S van, hogy az ember túléli a homokbaharapást.
De ha már sokadik alkalommal jár így kopogósra száradtan - bele is halhat a lelke.
Eldönti, kijelenti és eme kijelentéséhez tartja is magát - hogy számára az Isten elfelejtett társat teremteni. S ha már így van - márpedig miért ne lenne - ő inkább megkeményedik és belehal.
A halálok is mindennaposak.
A lélek naponta képes önmagát keresztre feszíteni, majd a kellő szeretetbánásmódnak hála feltámadni és élni a következő halálig.
Na de a sok halál sokra megy.
Illik hát vigyázni vele...
Ma olyan emberek közé keveredtem - eszedbe ne jusson a korpaközikeveredszmegesznekadisznók - mert nem én mondtam!
Szóval, ma egészségtudatos emberekkel tölthettem el egypár órát.
Intelligens, túlművelt, multitasking, naprakész - a nevelés elméletében és gyakorlatában megszégyenítően járatos fiatal felnőttekkel.
Érkezésem pillanatában felelevenítették érdemleges hozzászólásaikkal egyetemi éveim összes tanult elméletét. Használati utasítást kaptam a nehezen nevelhető gyermekről. Hallhattam a turbógyerek visszafogásának és megfelelően irányított és elosztott energiáinak elméletéről és arról, hogy hogyan lehetek elég jó szülő.
Hűűjjj - mondom mintegy magamnak. Tiszta demencia.
Mit keresek én itt ebben a társaságban?
Kieséses alapon gyorsan eldöntöttem - szemlélődni fogok. Nem beleszólni, nem feltünést kelteni, csak lenni és figyelni.
Kis idő múlva - minden szülőnek társultak a gyerekei a partihoz.
Lett nemulass!
Azoké a szülőké, akik a legtöbbet tudtak és tanítottak az egészséges táplálkozásról - zabálták a pizzát és vedelték a colát.
Azoké, akik arról számoltak be, hogy milyen sikereket értek és érnek el naponta gyermekeikkel nevelés terén - törtek, zúztak, vandálkodtak és szüleik felé ütöttek és öltögették a nyelvüket.
Annak a szülőnek aki a hisztéria lefolyásáról és annak kezeléséről tartott kiselőadást - a gyermeke a földön fetrengve tépte a haját.
Akkor felálltam és illedelmesen elbúcsúztam.
Mert eljön a pillanat, amikor menni kell...
2014. február 21., péntek
Ma a vallásórás gyerekekkel az angyalokról beszéltünk.
Temérdek mennyiségű anyagot végigböngésztem talán két éve - de valójában semmit nem tudok erről a témáról. Gondoltam, megkérdezem tőlük - ha valaki igen, akkor ők biztosan. És nem csalódtam.
Azonos életkorú gyerekek között óriási különbségek vannak.
Vannak akikben már benne a világ - és vannak közöttük olyanok is, akik csak ténferegnek a világban. Nem gondolkodnak, hanem csak cselekszenek. Elvannak.
A lenni (van) és az elvan igék között is igen nagy a különbség.
Aki elvan - az minden bizonnyal el is lesz.
Míg a van - nem kecsegtet jövőképpel.
Balázs gyakran kérdezgeti és boncolgatja a reinkarnáció tanát.
A katolikus anyaszentegyház nem hisz a reinkarnációban. Tehát nem bíztatom vagy ringatgatom őt abban a hitben, hogy majd a hétezredik esély alkalmával befutó lesz.
Azt mondogatom, amiben én magam is megtalálom a fogozkodóimat:
tanulni vagyunk itt. Ez nem a kezdet és a vég - hanem az esély egy része. Feltételezem, hogy nem elenyésző. Hiszen óriási a tét.
Nem a véletlent, hanem a kegyelmet valljuk.
Így hát kegyelem a létem, esély a tanulásra, a be- és kiteljesedésre.
Nem véletlenek azok az emberek, eszközök, képességek vagy korlátok sem, amikkel jöttem.
A szerepeim is csak részben döntésim következményei.
Hiszen mind-mind tanítást rejtenek magukban.
Döntés eredménye a megrekedés, a tanulásról való lemondás, az élet eldobása.
De azt egyénileg tagadom, hogy ha valakinél történetesen szakad a cérna - ne kaphatna esetleg új esélyt.
Nem tudom még, vagy már - hogy milyen formában, de az bennem van, hogy kap.
Ami az angyalokat illeti - segítőtársaknak kaptuk.
De valamiért elveszítettük a fonalat.
Valamiért elfelejtettük a velük való kommunikációt.
Így hát nem repdesnek a fejünk felett, hanem igyekeznek fel-felfedni önmagukat.
Emberi testet ölteni és elkísérni életünk egy-egy megmagyarázhatatlanul nehéz szakaszában. Amikor szürkeség és szeretetlenség állapota ural.
Köze lehet a kommunikációs csatorna elveszítésének a csendhez.
Hiszen érdekes mód a gyerekek és idősek fogékonya(bba)k.
Jobban hajlanak a belső látásra, mint életük csúcsán lévő embertársaik.
A csúcs fele vezető út ugyanis tele van buktatókkal.
Könnyen belesodródunk az önimádat bozótjába - az önbeteljesítés leple alatt.
Az ÉN veszi át az uralmat és maga alá rendel élőt és holtat.
Ahhoz, hogy továbblendüljünk vagy haladjunk az ÉNen - csend kell és minden képpen bukás.
Az elesés mindig pozitív.
Hogy ijesztő, meg fájdalmas - igaz, de a folyamat - mely tart az elesés pillanatától a felállásig és továbbhaladásig igazi kegyelem.
Márpedig kegyelem nélkül nincs élet.
Nem vagyok elég csendben.
Voltam és láttam, de még mindig nem győztem.
Nincsenek meg az angyalok sem.
Néha belém szállnak - néha visszanéznek rám egy-egy szempárból, de kapcsolatunk véletlenszerű, aminek egyedüli oka korlátoltságom lehet.
Bízom benne, hogy az időskor elhozza a maga gyümölcseit.
Amikor a látásom gyengülése végre megtanít befele nézni és (csak) onnan intézni ügyes-bajos dolgaimat.
Hogy ülök majd, fogak nélkül a meleg kályha mellett és ha kérdeznek elmondom, hogy mi mindent rejt a világ.
Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb.
Hamvas Béla
Temérdek mennyiségű anyagot végigböngésztem talán két éve - de valójában semmit nem tudok erről a témáról. Gondoltam, megkérdezem tőlük - ha valaki igen, akkor ők biztosan. És nem csalódtam.
Azonos életkorú gyerekek között óriási különbségek vannak.
Vannak akikben már benne a világ - és vannak közöttük olyanok is, akik csak ténferegnek a világban. Nem gondolkodnak, hanem csak cselekszenek. Elvannak.
A lenni (van) és az elvan igék között is igen nagy a különbség.
Aki elvan - az minden bizonnyal el is lesz.
Míg a van - nem kecsegtet jövőképpel.
Balázs gyakran kérdezgeti és boncolgatja a reinkarnáció tanát.
A katolikus anyaszentegyház nem hisz a reinkarnációban. Tehát nem bíztatom vagy ringatgatom őt abban a hitben, hogy majd a hétezredik esély alkalmával befutó lesz.
Azt mondogatom, amiben én magam is megtalálom a fogozkodóimat:
tanulni vagyunk itt. Ez nem a kezdet és a vég - hanem az esély egy része. Feltételezem, hogy nem elenyésző. Hiszen óriási a tét.
Nem a véletlent, hanem a kegyelmet valljuk.
Így hát kegyelem a létem, esély a tanulásra, a be- és kiteljesedésre.
Nem véletlenek azok az emberek, eszközök, képességek vagy korlátok sem, amikkel jöttem.
A szerepeim is csak részben döntésim következményei.
Hiszen mind-mind tanítást rejtenek magukban.
Döntés eredménye a megrekedés, a tanulásról való lemondás, az élet eldobása.
De azt egyénileg tagadom, hogy ha valakinél történetesen szakad a cérna - ne kaphatna esetleg új esélyt.
Nem tudom még, vagy már - hogy milyen formában, de az bennem van, hogy kap.
Ami az angyalokat illeti - segítőtársaknak kaptuk.
De valamiért elveszítettük a fonalat.
Valamiért elfelejtettük a velük való kommunikációt.
Így hát nem repdesnek a fejünk felett, hanem igyekeznek fel-felfedni önmagukat.
Emberi testet ölteni és elkísérni életünk egy-egy megmagyarázhatatlanul nehéz szakaszában. Amikor szürkeség és szeretetlenség állapota ural.
Köze lehet a kommunikációs csatorna elveszítésének a csendhez.
Hiszen érdekes mód a gyerekek és idősek fogékonya(bba)k.
Jobban hajlanak a belső látásra, mint életük csúcsán lévő embertársaik.
A csúcs fele vezető út ugyanis tele van buktatókkal.
Könnyen belesodródunk az önimádat bozótjába - az önbeteljesítés leple alatt.
Az ÉN veszi át az uralmat és maga alá rendel élőt és holtat.
Ahhoz, hogy továbblendüljünk vagy haladjunk az ÉNen - csend kell és minden képpen bukás.
Az elesés mindig pozitív.
Hogy ijesztő, meg fájdalmas - igaz, de a folyamat - mely tart az elesés pillanatától a felállásig és továbbhaladásig igazi kegyelem.
Márpedig kegyelem nélkül nincs élet.
Nem vagyok elég csendben.
Voltam és láttam, de még mindig nem győztem.
Nincsenek meg az angyalok sem.
Néha belém szállnak - néha visszanéznek rám egy-egy szempárból, de kapcsolatunk véletlenszerű, aminek egyedüli oka korlátoltságom lehet.
Bízom benne, hogy az időskor elhozza a maga gyümölcseit.
Amikor a látásom gyengülése végre megtanít befele nézni és (csak) onnan intézni ügyes-bajos dolgaimat.
Hogy ülök majd, fogak nélkül a meleg kályha mellett és ha kérdeznek elmondom, hogy mi mindent rejt a világ.
Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb.
Hamvas Béla
2014. február 20., csütörtök
Azt hiszem nem féltek jobban semmit és nem is értékelek jobban semmit annál, hogy a gyermekeim élettel töltik meg napjainkat.
Nem kevés a vesződség a gyermekekkel, de ha az ember képes a napi bosszúságokon túllendülni és megkeresni a dologban a kegyelmet - hírtelen csodává válik az addig megszokott, mindennapi történet. A mi fogalma. A család mélylényege.
Az a pár év, amit együtt tölthetünk - tanulva a szeretetteljes pillanatokból és okulva a kibogozhatatlan konfliktusokból.
Van a fiamnak egy kedves cigány barija.
Mindigis örültem ennek a kapcsolatnak.
Volt, hogy hülyeséggel jött haza Balázs - de igyekeztem bíztatni, hogy ne hagyja magát tanítani és vezetni, ő legyen az, aki irányítja a kapcsolatot.
Gondolom működhetett, mert a szülők és nagyszülők roppant hálásak voltak ezért a barátságért.
Mivel egykorúak - gyakran elgondolkodtam az iskolába való beírattatás közeledtével - hogy pár év múlva ha ez a két gyerek barát lesz, nem biztos, hogy ennyire fogok örülni neki... A kamaszkorral elkezdődik a szülőnek való teljes hátatfordítás, a referenciapontok keresése a barátokban - és egy ilyen baráttal nem föltétlenül garantált a siker.
Mindig mindenhol elmondom, ahol megkérdezik - az a gyerek, aki keményen sportol vagy valamilyen önképzőkör tagja - nem csúszik el. Programja van állandóan, célja és tervei vannak, barátiköre van, azonos érdeklődési körrel - tehát immunisakká válnak a visszafordíthatatlan következményekkel szemben.
A mi életünkben is akkor kezdődött el a hejehujavigalom, amikor nem kellett többet napi két edzésen részt venni. Lett egy rakás addig ismeretlen szabadidő, energia - és természetesen ötletek.
Na de a kicsibari nem marad.
Édesanyja, aki 17 évesen életet adott neki, annyira megijedt az anyaság börtönszerű rutinjától, hogy a gyermek pár hónapos korában meglépett. Fogalmuk sem volt, hogy meddig szaladt. Utólag fény derűlt rá, az anyaországig.
Közben meg keserves évek következtek. Apuka nevelte a kicsit a szülei segítségével. Szépen, becsülettel, mígnem a gyerek öt éves nem lett.
Az apuka még ekkor is csak 24.
Akkor az anya egyszer csak előbújt és kijelentette, hogy a gyermekért jött.
Lett ember - idősebb és módosabb.
Lett megélhetés, egy élet és biztonság.
Visszajött hát.
Bevallom őszintén végig az apával és a családdal tartottam.
Közben ezerrel folytak a tárgyalások.
Mígnem két napja mondják, az édesanya nyert. Viszi a gyereket - valamikor.
A fiam helyenként vigasztalhatatlanúl szomorú. Mert a bari még itt van, de már érezhető a visszafordíthatatlan búcsú szele.
Fogalmam sincs mit munkál meg az élet az apa és annak szülei lelkében.
Hogyan dolgozzák fel egy életidő alatt, hogy a legdrágábbat egyszer csak bűntetlenül fogják és elviszik.
Olyan ez mint a halál ténye.
Tudom, hogy jobb helyre megy, boldog lesz, csak nekem lesz rossz - na de akkor is...
Magam előtt látom a döntés lefolyását.
A két szemben álló fél: a cigánytelepen gyermekét nevelő apa. És az időközben mindennel megáldott anya...
De hol van az-az öt év, amikor ez a gyerek beteg volt, rémeket látott, mesét akart, szeretetet követelt, odafigyelést igényelt, és közben kapta a mindennapi gondoskodást - csúrban-cseppben.
Nehéz elfogadnom az igazságtalanságot.
Nem is akarok többet gondolkodni ezzel.
Kérdi a fiam átlátszó kék szemekkel:
- anyuka. szerinted neki most már jobb lesz?
- szeretném szivem, nagyon szeretném...
- jobb lesz anyuka. így már nem csak egy cigány, hanem válogatott cigánylegény lehet...
És így legyen!
Nem kevés a vesződség a gyermekekkel, de ha az ember képes a napi bosszúságokon túllendülni és megkeresni a dologban a kegyelmet - hírtelen csodává válik az addig megszokott, mindennapi történet. A mi fogalma. A család mélylényege.
Az a pár év, amit együtt tölthetünk - tanulva a szeretetteljes pillanatokból és okulva a kibogozhatatlan konfliktusokból.
Van a fiamnak egy kedves cigány barija.
Mindigis örültem ennek a kapcsolatnak.
Volt, hogy hülyeséggel jött haza Balázs - de igyekeztem bíztatni, hogy ne hagyja magát tanítani és vezetni, ő legyen az, aki irányítja a kapcsolatot.
Gondolom működhetett, mert a szülők és nagyszülők roppant hálásak voltak ezért a barátságért.
Mivel egykorúak - gyakran elgondolkodtam az iskolába való beírattatás közeledtével - hogy pár év múlva ha ez a két gyerek barát lesz, nem biztos, hogy ennyire fogok örülni neki... A kamaszkorral elkezdődik a szülőnek való teljes hátatfordítás, a referenciapontok keresése a barátokban - és egy ilyen baráttal nem föltétlenül garantált a siker.
Mindig mindenhol elmondom, ahol megkérdezik - az a gyerek, aki keményen sportol vagy valamilyen önképzőkör tagja - nem csúszik el. Programja van állandóan, célja és tervei vannak, barátiköre van, azonos érdeklődési körrel - tehát immunisakká válnak a visszafordíthatatlan következményekkel szemben.
A mi életünkben is akkor kezdődött el a hejehujavigalom, amikor nem kellett többet napi két edzésen részt venni. Lett egy rakás addig ismeretlen szabadidő, energia - és természetesen ötletek.
Na de a kicsibari nem marad.
Édesanyja, aki 17 évesen életet adott neki, annyira megijedt az anyaság börtönszerű rutinjától, hogy a gyermek pár hónapos korában meglépett. Fogalmuk sem volt, hogy meddig szaladt. Utólag fény derűlt rá, az anyaországig.
Közben meg keserves évek következtek. Apuka nevelte a kicsit a szülei segítségével. Szépen, becsülettel, mígnem a gyerek öt éves nem lett.
Az apuka még ekkor is csak 24.
Akkor az anya egyszer csak előbújt és kijelentette, hogy a gyermekért jött.
Lett ember - idősebb és módosabb.
Lett megélhetés, egy élet és biztonság.
Visszajött hát.
Bevallom őszintén végig az apával és a családdal tartottam.
Közben ezerrel folytak a tárgyalások.
Mígnem két napja mondják, az édesanya nyert. Viszi a gyereket - valamikor.
A fiam helyenként vigasztalhatatlanúl szomorú. Mert a bari még itt van, de már érezhető a visszafordíthatatlan búcsú szele.
Fogalmam sincs mit munkál meg az élet az apa és annak szülei lelkében.
Hogyan dolgozzák fel egy életidő alatt, hogy a legdrágábbat egyszer csak bűntetlenül fogják és elviszik.
Olyan ez mint a halál ténye.
Tudom, hogy jobb helyre megy, boldog lesz, csak nekem lesz rossz - na de akkor is...
Magam előtt látom a döntés lefolyását.
A két szemben álló fél: a cigánytelepen gyermekét nevelő apa. És az időközben mindennel megáldott anya...
De hol van az-az öt év, amikor ez a gyerek beteg volt, rémeket látott, mesét akart, szeretetet követelt, odafigyelést igényelt, és közben kapta a mindennapi gondoskodást - csúrban-cseppben.
Nehéz elfogadnom az igazságtalanságot.
Nem is akarok többet gondolkodni ezzel.
Kérdi a fiam átlátszó kék szemekkel:
- anyuka. szerinted neki most már jobb lesz?
- szeretném szivem, nagyon szeretném...
- jobb lesz anyuka. így már nem csak egy cigány, hanem válogatott cigánylegény lehet...
És így legyen!
2014. február 19., szerda
Kutatási adatok támasztják alá, hogy már az anyaméhben elkezdődik ismerkedésünk saját testünkkel. Ezzel szemben a maszturbációt olyan hatalmas tabu ővezi, ami szinte áttörhetetlen. Nem véletlen, hiszen a szexualitásról is vagy harsányan, vagy rosszul, vagy helytelenül ejtünk szót.
Soha nem felejtem el azt, amikor a gyermekek a gyermek születésének tényén túl rákérdeztek őszinte rácsodálkozással, hogy a melegek mégis hogyan szeretik egymást. És ha ez létezik, van - márpedig látták - ők is szerethetnek azonos neműt, ha úri kedvük úgy tartja?
Majdnem elállt a lélegzetem.
A lányomat még hagyjám - könnyebben le tudtam volna hírtelen nyelni ebben a helyzetben, na de, hogy a fiam, a tökéletes, a Férfi - egy másik férfi oldalán keressen vigasztalást és szerelmet - na azt nem. Kirázott a hideg.
Aztán szépen félretéve az irtózatomat körülszaglásztam a lelkemmel a témát.
Írtam is erről valamikor nem kevés sikerrel - rendesen végig is olvastátok és megtanácskoztátok a témát saját lelketekkel és társatokkal - ami a hozzám jutott visszajelzések alapján kiderűlt.
Annyira korán megértem az életre - hogy állandóan pörgő életemből kiesett a maszturbáció kényszerével való harc. Erre jöttem rá, amikor még egyetemista éveim alatt egyszer megvitattuk a témát egy Lux Elvira előadást követően.
Amikor sokkal késöbben óvodás korú gyermekek kényszeres maszturbálásával szembesültem meglepett. Előítélettel tettem fel magamban a kérdést - na de hol van a szülő, hogy a gyermeknek el kell jutnia a magány eme szintjére? Ahol sokkal kézenfekvőbb önmagától örömet kapni, semmint a körülötte élőktől kérni. Magányosnak, kétségbeesettnek, elveszettnek láttam az ilyen gyermeket.
Mígnem, gyermekeim nem lettek.
Akik túlcsordultan tele vannak egészséges és kirobbanó szexuális erőkkel, vágyakkal, jelenlétekkel. Korán estek szerelembe - korán fedezték fel saját testüket és jutottak el ahhoz a helyhez, ahol állandó tabukba ütközünk a társadalom részéről.
Nehéz így eljutni az egészséges és kiegyensúlyozott szexualitáshoz.
Mert az út önmagunkon át vezet. Mint egy zavaros vízben történő sötét esti kompozás, ami egyetlen út az ígéret földjéhez.Hiszen hogyan is szerezhetnék örömet valakinek, amikor fogalmam sincs arról, hogy mi az öröm. Amikor képtelen vagyok örülni és hagyni valakit, hogy örömet szerezzen nekem. Amikor lépten nyomon csomókba ütközöm, falakba és hangokba - a helytelen felettes én hagjaiba - amik azt zakatolják, hogy a halálos bűnök ingoványos talajára léptem?
Nem tudom más szülő - hogyan reagálja le amikor gyermeke egészséges szexualitásával, fejlődésével, kibontakozásával szembesül.
Ahogy azt sem, hogy lehet-e betegen egészéges szerepeket eljátszani.
Még mindig ott tartunk, hogy nem illik dolgokról beszélni.
És rendszerint azokról a dolgokról nem, amik kérdést jelentenek a legtöbb ember számára.
Rendszerint elhessentjük ezeket - nem veszünk tudomást róluk, homokba dugjuk a fejünket, továbbosonunk - csak foglalkozni ne kelljen vele.
Kíváncsi lennék ki mit tett amikor diszkréten felfedezte, hogy gyermeke elkezdte a saját testének a felfedezését.
Normális és természetes folyamat (kellene legyen) - nem?
Akkor meg miért nem az?
Honnan és merre ez a sok fal, tabu, lelki bilincs?
Miért nem képes tolerálni a társadalom, hogy egészségesen szeressünk és szeretve legyünk?
Miért éri meg generációról generációra kitermelni egy újabb beteg nemzedéket?
Akik titkok közepette megrekednek a szexualitás gyermeki szintjein - és úgy élik le saját boldogtalan életüket, megmérgezve megmételyezett társukét is?
A szakemberi tanács több mint követhető:
- nem szidni, nem megbélyegezni, nem szorongást kelteni
- beszélni róla, magyarázni, figyelmet elterelni, több időt foglalkozni a magáramaradt gyerekkel
- jelen lenni és elérhetővé válni - hogy a gyermek fel tudja tenni a kérdéseit.
Mert ebben az életkorban indul el a mérgezés.
A szülői hozzáállással.
Anyám, apám kiakadt, rosszul lett, elsápadt, elájult - tehát valami förtelmes lehet szeretni magam és örülni önnön szexualitásomnak.
És itt is ragad le minden.
Ezen a szinten.
Dehát anya - ez nagyon jól esik nekem...
Akkor is tilos. Ilyen normális gyermek nem tesz!...
Ezért van, hogy az élhető élethez mindig kell egy nagy adag nem-normalitás.
A normális emberek ugyanis még szeretni sem képesek...
És mit ad Isten elsősorban önmagukat nem.
Soha nem felejtem el azt, amikor a gyermekek a gyermek születésének tényén túl rákérdeztek őszinte rácsodálkozással, hogy a melegek mégis hogyan szeretik egymást. És ha ez létezik, van - márpedig látták - ők is szerethetnek azonos neműt, ha úri kedvük úgy tartja?
Majdnem elállt a lélegzetem.
A lányomat még hagyjám - könnyebben le tudtam volna hírtelen nyelni ebben a helyzetben, na de, hogy a fiam, a tökéletes, a Férfi - egy másik férfi oldalán keressen vigasztalást és szerelmet - na azt nem. Kirázott a hideg.
Aztán szépen félretéve az irtózatomat körülszaglásztam a lelkemmel a témát.
Írtam is erről valamikor nem kevés sikerrel - rendesen végig is olvastátok és megtanácskoztátok a témát saját lelketekkel és társatokkal - ami a hozzám jutott visszajelzések alapján kiderűlt.
Annyira korán megértem az életre - hogy állandóan pörgő életemből kiesett a maszturbáció kényszerével való harc. Erre jöttem rá, amikor még egyetemista éveim alatt egyszer megvitattuk a témát egy Lux Elvira előadást követően.
Amikor sokkal késöbben óvodás korú gyermekek kényszeres maszturbálásával szembesültem meglepett. Előítélettel tettem fel magamban a kérdést - na de hol van a szülő, hogy a gyermeknek el kell jutnia a magány eme szintjére? Ahol sokkal kézenfekvőbb önmagától örömet kapni, semmint a körülötte élőktől kérni. Magányosnak, kétségbeesettnek, elveszettnek láttam az ilyen gyermeket.
Mígnem, gyermekeim nem lettek.
Akik túlcsordultan tele vannak egészséges és kirobbanó szexuális erőkkel, vágyakkal, jelenlétekkel. Korán estek szerelembe - korán fedezték fel saját testüket és jutottak el ahhoz a helyhez, ahol állandó tabukba ütközünk a társadalom részéről.
Nehéz így eljutni az egészséges és kiegyensúlyozott szexualitáshoz.
Mert az út önmagunkon át vezet. Mint egy zavaros vízben történő sötét esti kompozás, ami egyetlen út az ígéret földjéhez.Hiszen hogyan is szerezhetnék örömet valakinek, amikor fogalmam sincs arról, hogy mi az öröm. Amikor képtelen vagyok örülni és hagyni valakit, hogy örömet szerezzen nekem. Amikor lépten nyomon csomókba ütközöm, falakba és hangokba - a helytelen felettes én hagjaiba - amik azt zakatolják, hogy a halálos bűnök ingoványos talajára léptem?
Nem tudom más szülő - hogyan reagálja le amikor gyermeke egészséges szexualitásával, fejlődésével, kibontakozásával szembesül.
Ahogy azt sem, hogy lehet-e betegen egészéges szerepeket eljátszani.
Még mindig ott tartunk, hogy nem illik dolgokról beszélni.
És rendszerint azokról a dolgokról nem, amik kérdést jelentenek a legtöbb ember számára.
Rendszerint elhessentjük ezeket - nem veszünk tudomást róluk, homokba dugjuk a fejünket, továbbosonunk - csak foglalkozni ne kelljen vele.
Kíváncsi lennék ki mit tett amikor diszkréten felfedezte, hogy gyermeke elkezdte a saját testének a felfedezését.
Normális és természetes folyamat (kellene legyen) - nem?
Akkor meg miért nem az?
Honnan és merre ez a sok fal, tabu, lelki bilincs?
Miért nem képes tolerálni a társadalom, hogy egészségesen szeressünk és szeretve legyünk?
Miért éri meg generációról generációra kitermelni egy újabb beteg nemzedéket?
Akik titkok közepette megrekednek a szexualitás gyermeki szintjein - és úgy élik le saját boldogtalan életüket, megmérgezve megmételyezett társukét is?
A szakemberi tanács több mint követhető:
- nem szidni, nem megbélyegezni, nem szorongást kelteni
- beszélni róla, magyarázni, figyelmet elterelni, több időt foglalkozni a magáramaradt gyerekkel
- jelen lenni és elérhetővé válni - hogy a gyermek fel tudja tenni a kérdéseit.
Mert ebben az életkorban indul el a mérgezés.
A szülői hozzáállással.
Anyám, apám kiakadt, rosszul lett, elsápadt, elájult - tehát valami förtelmes lehet szeretni magam és örülni önnön szexualitásomnak.
És itt is ragad le minden.
Ezen a szinten.
Dehát anya - ez nagyon jól esik nekem...
Akkor is tilos. Ilyen normális gyermek nem tesz!...
Ezért van, hogy az élhető élethez mindig kell egy nagy adag nem-normalitás.
A normális emberek ugyanis még szeretni sem képesek...
És mit ad Isten elsősorban önmagukat nem.
2014. február 18., kedd
A teraszunk csodálatos fekvésű. Mindkét széléről az erdőkre látni, amik keretezik páratlan szépségű városunkat.
Késő esti órában - ha télidő van - a tájnak hangja kel. A szánkózók, zsákozok és fenekészők élvezete mindent visz.
Nyáron csend van. De ennek a csendnek feledhetetlen az illata - akár a Terra Sicolorumnak. Mert a fák mindig illataikon keresztül üzennek.
Ahogy azon járművek fényei is amik fel-felvillanak az érinthető sötétben - csak sejtetve, hogy mi minden történik lépre futott tulajdonosaikkal. Kurvát visznek, üres zsákot hoznak. Közben meg egy világ omlik össze minden másodpercben.
Mindigis foglalkoztatott az utcán strichelők kliensköre.
Melyik az a réteg, amelyik felcsíp egy-egy ilyen torzszülöttet és fel/letornázza magát arra a szintre, hogy képes legyen begerjedni tőle?
A mai világban amikor annyi a jóindulatú nő, hogy gáta(ka)t lehet dugni velük?
Nem tudom ha valaha láttad, megnézted, megfigyelted, szemügyre vetted ezeket a lányokat, asszonyokat. Mert én igen. Kutatom bennük a szépet, a bájt, a nőiességet, a kecsességet, mindazt, ami egy férfit beindíthatna, de nem találom.
Lehet, hogy rossz helyen kutatok.
Nem jó szememmel nézem.
Farok kellene, hogy megértsem amit nem érthetek anélkül.
Van egy édes kis purdé a játszótéren.
Egyik kedvencem, mert roppant élelmes.
Mint minden purdéhoz, ehhez is tartozik egy nő, akit édesanyámnak hív.
Anyuka strichel az Újúton. Hogy-hogy nem, csak mehet neki, mert eltart belőle egy egész családot.
A stupor most jön:
hozzávetőlegesen harmincöt kilógramm - mondom én, nem kevés irigykedéssel a hangomban.
Fekete agyonpigmentezett, törött haj - aminek válközépnél szakadozva, tépedezve hirtelen vége lesz - ha nem hiszed járj utána módra.
Ruhái piszkosak és divatjamúltak.
Letűnt, nyolcvanas évek gyári kurváira emlékeztetnek, akik ezekben szereztek örömöt, céllal a mesternek egy kis juttatás reményében.
Harisnyái - itt-ott a kliensek kedvétől és hangulatától függően - lyukacsosak.
Cipői elnyűttek, magas sarkúak és fordulnak ki a lábából.
Instant részeg.
Valósággal imbolyog a lejárt sarkú cipői mindegyikén.
Orra akár a karvalyé. Éles és hegyes.
Szemei disznószemek. Mélyen ülnek és aprók - vágásuk román felmenőkre utal.
Mellei befele nőttek.
Feneke eleve nincs.
Ahogy dereka sem, hiszen az a gömbölyded formák tartozéka.
Nézem.
Hunyorítok, tágítom a tekintetem, lehúnyom egyik szemem, majd a másikat csukom le és előbbit nyitom ki. Utánaszagolok, hátha hormon szinten működik a dolog - de semmi. Pedig megérzem én az ilyesmit kilóméterekről.
És gondolkodom. Kattogok ezerrel. Milyennek kellene lennem, születnem, vedlenem, hogy ez a nő vágyakat korbácsoljon bennem?
Közben a fények estéről-estére kigyulladnak az erdő alatt.
Életük tiszavirág lélegzetű.
Pár perc a mámornak tengerében és folytatódik minden ott ahol abbamaradt.
Csak én vagyok állandó. Az örökös rácsodálkozásommal - ami addig csak nem nyugszik, amíg ezt a nőt és klienseit el nem csípem egy szóra.
Mert tudni akarom - mitől döglik a légy.
Késő esti órában - ha télidő van - a tájnak hangja kel. A szánkózók, zsákozok és fenekészők élvezete mindent visz.
Nyáron csend van. De ennek a csendnek feledhetetlen az illata - akár a Terra Sicolorumnak. Mert a fák mindig illataikon keresztül üzennek.
Ahogy azon járművek fényei is amik fel-felvillanak az érinthető sötétben - csak sejtetve, hogy mi minden történik lépre futott tulajdonosaikkal. Kurvát visznek, üres zsákot hoznak. Közben meg egy világ omlik össze minden másodpercben.
Mindigis foglalkoztatott az utcán strichelők kliensköre.
Melyik az a réteg, amelyik felcsíp egy-egy ilyen torzszülöttet és fel/letornázza magát arra a szintre, hogy képes legyen begerjedni tőle?
A mai világban amikor annyi a jóindulatú nő, hogy gáta(ka)t lehet dugni velük?
Nem tudom ha valaha láttad, megnézted, megfigyelted, szemügyre vetted ezeket a lányokat, asszonyokat. Mert én igen. Kutatom bennük a szépet, a bájt, a nőiességet, a kecsességet, mindazt, ami egy férfit beindíthatna, de nem találom.
Lehet, hogy rossz helyen kutatok.
Nem jó szememmel nézem.
Farok kellene, hogy megértsem amit nem érthetek anélkül.
Van egy édes kis purdé a játszótéren.
Egyik kedvencem, mert roppant élelmes.
Mint minden purdéhoz, ehhez is tartozik egy nő, akit édesanyámnak hív.
Anyuka strichel az Újúton. Hogy-hogy nem, csak mehet neki, mert eltart belőle egy egész családot.
A stupor most jön:
hozzávetőlegesen harmincöt kilógramm - mondom én, nem kevés irigykedéssel a hangomban.
Fekete agyonpigmentezett, törött haj - aminek válközépnél szakadozva, tépedezve hirtelen vége lesz - ha nem hiszed járj utána módra.
Ruhái piszkosak és divatjamúltak.
Letűnt, nyolcvanas évek gyári kurváira emlékeztetnek, akik ezekben szereztek örömöt, céllal a mesternek egy kis juttatás reményében.
Harisnyái - itt-ott a kliensek kedvétől és hangulatától függően - lyukacsosak.
Cipői elnyűttek, magas sarkúak és fordulnak ki a lábából.
Instant részeg.
Valósággal imbolyog a lejárt sarkú cipői mindegyikén.
Orra akár a karvalyé. Éles és hegyes.
Szemei disznószemek. Mélyen ülnek és aprók - vágásuk román felmenőkre utal.
Mellei befele nőttek.
Feneke eleve nincs.
Ahogy dereka sem, hiszen az a gömbölyded formák tartozéka.
Nézem.
Hunyorítok, tágítom a tekintetem, lehúnyom egyik szemem, majd a másikat csukom le és előbbit nyitom ki. Utánaszagolok, hátha hormon szinten működik a dolog - de semmi. Pedig megérzem én az ilyesmit kilóméterekről.
És gondolkodom. Kattogok ezerrel. Milyennek kellene lennem, születnem, vedlenem, hogy ez a nő vágyakat korbácsoljon bennem?
Közben a fények estéről-estére kigyulladnak az erdő alatt.
Életük tiszavirág lélegzetű.
Pár perc a mámornak tengerében és folytatódik minden ott ahol abbamaradt.
Csak én vagyok állandó. Az örökös rácsodálkozásommal - ami addig csak nem nyugszik, amíg ezt a nőt és klienseit el nem csípem egy szóra.
Mert tudni akarom - mitől döglik a légy.
2014. február 17., hétfő
A megvilágosodott pasi negyven fölött
Tegnap a nőről írtam. Úgy dukál, hogy ma a férfiről hagyjak egy nyomot.
Hatalmas - elsősorban önmagammal vívott harcok, elvesztett és megnyert csatákat követően - becsülettel jelentem, hogy eljutottam oda, hogy hiszem - ismét hiszek abban, hogy a férfi a teremtés koronája.
Gyermekként ugyanis egy olyan erős nő mellett nőttem fel, férfiminta hiányában, aki megmutatta nekem, hogy a férfiak felhígultak és nem használhatók semmire. Nem erősek, nem kitartóak, nem becsületesek, nincs bennük tartás, hűség, egyenesség, szeretet. Márpedig ezek mind férfijegyek lennének.
És akkor néhány év múlva - szerzetesnek készülve eljutottam arra a szintre, hogy feltettem magamnak a kérdést, hogy mégis miért gondolom úgy, hogy az Isten férfi? ...
Közben meg ugyanebben az időben volt egy csodálatos, minden ízében vérében férfi lelkigondozóm.
Most sem - szokásomtól eltérően - szexuális vonatkozásban gondolkodom. Úgy tudtam szeretni ezt az embert minden szinten, hogy közben köze nem volt a szexualitáshoz. Talán nem is voltam nő ebben a kapcsolatban. És ez az igaz, egymást kiegészítő szeretet. Amit ha valaki megtapasztal, egy életre nyomot hagy a lelkében. Ahogy az enyémben is tette...
Tudod, soha nem sikerült megfognom, hogy mit jelentett hányatott életemben a szerzetesi vargabetű, aminek köze nem volt sem azt megelőző sem azt követő életemhez.
Mint egy különálló betét a dal közepén.
Mintha pár éves kómában eljuthattam volna bűntetlenül a Paradicsomba. Ahol azonban nem időzhettem túl sokat - paradicsomilag számítva - mert Isten belémszerette, hogy dolgom van még a világban.
Mondta, hogy nem lesz könnyű visszatérnem. Sárral fognak hajigálni, rámköpnek, összesugnak a hátam mögött, de ne figyeljek rá. Hagyjam lebegni a dolgokat. Menjek tovább, Ő mellettem lesz, fogja majd a kezem és erőt ad a mocskoskodás ideje alatt.
És akkor visszatérve megtanított életem legnehezebb leckéjére.
1. - mondta: a férfi is ember!
2. - folytatta: megtanuljuk őt szeretni, elfogadni és tisztelni.
3. - Aztán, megtanuljuk önmagunkat is hasonlóképpen tisztelni és alázattal alávetni magunkat a szeretet mindent elfedő lágy hatalmának.
Isten leckéi humorosak.
Én a hírtelen haragú, a nagypofájú és erős - alázattal, lehajtott fejjel és szerény mosollyal az ajkamon. És van még tanítás.
Most éppen a házasság kibogózhatósága terén folyik leckéim mindegyike.
Annyira nem hittem a házasságban, hogy mondta kézen fog és körbevezet.
Van ebben kakaó, csak hagyjam magam vezetni.
És vezet. Működik... Még bennem van a kezdők bizonytalansága - a mindjárt elhasalok imbolygó mozdulatsora - de hinnem kell - mert hitem nem más, mint az életem maga.
Szóval negyven fölött a megvilágosúlt férfi akit követni akarok - Isten társa.
Annyit vetett, hogy rutinos eleső.
Valamiben - teljesen mindegy miben is - kimagaslóan otthonosan mozog.
Szereti azt amiért él és azért él, amit szeret.
Tudja, hogy az élet kurva, megtanul hát profi módon futtatni.
Tudja, hogy a házasság nem a válasz - megtanul nem kérdezősködni.
Tudja, hogy nem egyszer él, ezért nem kapkod és fejetlenkedik.
Ő a fej maga.
Szeret és engedi magát szeretni.
Meri magához engedni a gyermekeket. Példát ad és útat mutat.
Mert tudja, a világ ilyen férfiakban szűkölködik.
Gyermekeinknek minta kell.
A lánynak, hogy megtanuljon nőnek lenni és szeretni.
A férfinak, hogy megtanuljon férfinak lenni és szeretve lenni.
Tegnap a nőről írtam. Úgy dukál, hogy ma a férfiről hagyjak egy nyomot.
Hatalmas - elsősorban önmagammal vívott harcok, elvesztett és megnyert csatákat követően - becsülettel jelentem, hogy eljutottam oda, hogy hiszem - ismét hiszek abban, hogy a férfi a teremtés koronája.
Gyermekként ugyanis egy olyan erős nő mellett nőttem fel, férfiminta hiányában, aki megmutatta nekem, hogy a férfiak felhígultak és nem használhatók semmire. Nem erősek, nem kitartóak, nem becsületesek, nincs bennük tartás, hűség, egyenesség, szeretet. Márpedig ezek mind férfijegyek lennének.
És akkor néhány év múlva - szerzetesnek készülve eljutottam arra a szintre, hogy feltettem magamnak a kérdést, hogy mégis miért gondolom úgy, hogy az Isten férfi? ...
Közben meg ugyanebben az időben volt egy csodálatos, minden ízében vérében férfi lelkigondozóm.
Most sem - szokásomtól eltérően - szexuális vonatkozásban gondolkodom. Úgy tudtam szeretni ezt az embert minden szinten, hogy közben köze nem volt a szexualitáshoz. Talán nem is voltam nő ebben a kapcsolatban. És ez az igaz, egymást kiegészítő szeretet. Amit ha valaki megtapasztal, egy életre nyomot hagy a lelkében. Ahogy az enyémben is tette...
Tudod, soha nem sikerült megfognom, hogy mit jelentett hányatott életemben a szerzetesi vargabetű, aminek köze nem volt sem azt megelőző sem azt követő életemhez.
Mint egy különálló betét a dal közepén.
Mintha pár éves kómában eljuthattam volna bűntetlenül a Paradicsomba. Ahol azonban nem időzhettem túl sokat - paradicsomilag számítva - mert Isten belémszerette, hogy dolgom van még a világban.
Mondta, hogy nem lesz könnyű visszatérnem. Sárral fognak hajigálni, rámköpnek, összesugnak a hátam mögött, de ne figyeljek rá. Hagyjam lebegni a dolgokat. Menjek tovább, Ő mellettem lesz, fogja majd a kezem és erőt ad a mocskoskodás ideje alatt.
És akkor visszatérve megtanított életem legnehezebb leckéjére.
1. - mondta: a férfi is ember!
2. - folytatta: megtanuljuk őt szeretni, elfogadni és tisztelni.
3. - Aztán, megtanuljuk önmagunkat is hasonlóképpen tisztelni és alázattal alávetni magunkat a szeretet mindent elfedő lágy hatalmának.
Isten leckéi humorosak.
Én a hírtelen haragú, a nagypofájú és erős - alázattal, lehajtott fejjel és szerény mosollyal az ajkamon. És van még tanítás.
Most éppen a házasság kibogózhatósága terén folyik leckéim mindegyike.
Annyira nem hittem a házasságban, hogy mondta kézen fog és körbevezet.
Van ebben kakaó, csak hagyjam magam vezetni.
És vezet. Működik... Még bennem van a kezdők bizonytalansága - a mindjárt elhasalok imbolygó mozdulatsora - de hinnem kell - mert hitem nem más, mint az életem maga.
Szóval negyven fölött a megvilágosúlt férfi akit követni akarok - Isten társa.
Annyit vetett, hogy rutinos eleső.
Valamiben - teljesen mindegy miben is - kimagaslóan otthonosan mozog.
Szereti azt amiért él és azért él, amit szeret.
Tudja, hogy az élet kurva, megtanul hát profi módon futtatni.
Tudja, hogy a házasság nem a válasz - megtanul nem kérdezősködni.
Tudja, hogy nem egyszer él, ezért nem kapkod és fejetlenkedik.
Ő a fej maga.
Szeret és engedi magát szeretni.
Meri magához engedni a gyermekeket. Példát ad és útat mutat.
Mert tudja, a világ ilyen férfiakban szűkölködik.
Gyermekeinknek minta kell.
A lánynak, hogy megtanuljon nőnek lenni és szeretni.
A férfinak, hogy megtanuljon férfinak lenni és szeretve lenni.
2014. február 16., vasárnap
A mesékben mindig serdülő, vagy alig nagykorosodott - és teljesen természetesen mindig fiúk indulnak el szerencsét próbálni. Rengeteg mesét átböngészve alig találni elvétve egy-két olyan mesét, ahol lány indul el szerencsét próbálni vagy megváltani a világot. Kapásból is csak egy jut eszembe. Amelyben a királyfit két gonosz szándékú óriáslány rabolja el - és annak a megmentésére indul el a fiatal, szegény, kiamagaslóan bátor lány. Okosságával és bátorságával sikeresen kiszabadítja az elrabolt és barlangban fogva tartott, bűbájnak alávetett királyfit - aki hazatérve elveszi őt feleségül.
Lehet, hogy a jelenlegi helyzet fényében igazi hiánypótlás lenne világotmegváltani akaró lányaink számára néhány olyan mese, amivel ők is azonosulhatnának.
Mert valljuk be szépen és őszintén - ma már nem toronyból földig érő aranyhajjal várjuk a megmentő királyfikat.
Sokkal jellemzőbb a megmentem magamat című mozgalom - talán éppen tettrekész királyfik hiányában.
Megvívunk a pártalan erejű vitézzel, aki megölte a király fiait és emiatt gyászposztóba borúlt az egész királyság, kiállunk a sárkány ellen és visszaverjük az ellenséget ha kell - összefogással.
A realitás talaján kevés mese szól már fehér lóról, nem beszélve annak fiáról...
Jó iránynak bizonyulhat a helyes kérdéseltevés:
1. eltűntek volna a királyfik, valamire való szegénylegények vagy válogatott cigánylegények?
2. hamarabb értjük meg és reagálunk a segélykiálltásra - ezáltal megmentve országunkat?
3. megmenthetetlenné avanzsáltuk önmagunkat?
Ergo kereslet hián a kínálat is eltünedezik lassan.
Ha mesét választhatnék - mesém a következő lenne:
hátat fordítva a hagyományoknak - egyszer csak a már megmentett királylány - függetlenül attól, hogy látszólag mindene megvan a boldogsághoz - benőtt fejelággyal indulna el világot próbálni.
Mert egyszer csak felismerjük döntéseink sorozatos kudarcát, a gyermekeink felnőttéválásank tényét és a párkapcsolatunk vontatottságát.
És akkor, ott, abban a pillanatban kell batyut csomagolni.
Nem hezitálni, nem mérlegelni - hanem belevágni a kalandba.
Mert a meleg szaron való üldögélés sok jót nem hozhat.
Főként házhoz nem.
Mert ki mondta, hogy a változás kora belesimulás a hanyatlásba?
Miért ne lehetne az új kalandokkal teli élet maga, amely ezúttal, tapasztalattal felvértezve közelebb járhatna az igazsághoz, mint eddig bármikor?
Mindig amikor régebben mondogattam, hogy negyvenes éveimre célom okosabbnak, gyönyörűbbnek és őszintébbnek lenni mint valaha - mindenki megmosolygott.
Mert a köztudatban megszokott(abb) és elfogadott(abb) állapot - az önátadás a hanyatlásnak.
Miért kellene ennek így lennie?
Miért ne indulhatna útnak egy a gyermekeit becsülettel és tisztelettel felnevelő hölgy - élete legnagyobb kalandjának.
Tévedés ne essék - most az egyszer nem a szexualitás paramtéreiben gondolkodom.
Az önismeret egy élethosszig tartó kaland és mint olyan folyamat is.
Nem zárul le húszas-harmincas éveinkkel. Jól vagy deklaráltan rosszul sikerült házasságaink tényével - és a nekünk hátat fordító gyermekeink sikeres élete felett érzett elégtétellel.
Egy újabb esély a szárnyalásra.
Valamin, vagy valaminek a felén már túl vagyunk.
Illene vonalat húzni.
Összegezni.
Levonni következtetéseket és kitűzni újabb célokat.
Nem megállni és hagyni elmenni magunk mellett mindent, hanem adekvát(abb) célok után nyúlni (mint eddig bármikor).
A most már tudom ki vagyok, hova tartok és pontosan mire van szükségem a haladáshoz - megvilágosodott és vissza nem térő állapotában.
Lehet, hogy a jelenlegi helyzet fényében igazi hiánypótlás lenne világotmegváltani akaró lányaink számára néhány olyan mese, amivel ők is azonosulhatnának.
Mert valljuk be szépen és őszintén - ma már nem toronyból földig érő aranyhajjal várjuk a megmentő királyfikat.
Sokkal jellemzőbb a megmentem magamat című mozgalom - talán éppen tettrekész királyfik hiányában.
Megvívunk a pártalan erejű vitézzel, aki megölte a király fiait és emiatt gyászposztóba borúlt az egész királyság, kiállunk a sárkány ellen és visszaverjük az ellenséget ha kell - összefogással.
A realitás talaján kevés mese szól már fehér lóról, nem beszélve annak fiáról...
Jó iránynak bizonyulhat a helyes kérdéseltevés:
1. eltűntek volna a királyfik, valamire való szegénylegények vagy válogatott cigánylegények?
2. hamarabb értjük meg és reagálunk a segélykiálltásra - ezáltal megmentve országunkat?
3. megmenthetetlenné avanzsáltuk önmagunkat?
Ergo kereslet hián a kínálat is eltünedezik lassan.
Ha mesét választhatnék - mesém a következő lenne:
hátat fordítva a hagyományoknak - egyszer csak a már megmentett királylány - függetlenül attól, hogy látszólag mindene megvan a boldogsághoz - benőtt fejelággyal indulna el világot próbálni.
Mert egyszer csak felismerjük döntéseink sorozatos kudarcát, a gyermekeink felnőttéválásank tényét és a párkapcsolatunk vontatottságát.
És akkor, ott, abban a pillanatban kell batyut csomagolni.
Nem hezitálni, nem mérlegelni - hanem belevágni a kalandba.
Mert a meleg szaron való üldögélés sok jót nem hozhat.
Főként házhoz nem.
Mert ki mondta, hogy a változás kora belesimulás a hanyatlásba?
Miért ne lehetne az új kalandokkal teli élet maga, amely ezúttal, tapasztalattal felvértezve közelebb járhatna az igazsághoz, mint eddig bármikor?
Mindig amikor régebben mondogattam, hogy negyvenes éveimre célom okosabbnak, gyönyörűbbnek és őszintébbnek lenni mint valaha - mindenki megmosolygott.
Mert a köztudatban megszokott(abb) és elfogadott(abb) állapot - az önátadás a hanyatlásnak.
Miért kellene ennek így lennie?
Miért ne indulhatna útnak egy a gyermekeit becsülettel és tisztelettel felnevelő hölgy - élete legnagyobb kalandjának.
Tévedés ne essék - most az egyszer nem a szexualitás paramtéreiben gondolkodom.
Az önismeret egy élethosszig tartó kaland és mint olyan folyamat is.
Nem zárul le húszas-harmincas éveinkkel. Jól vagy deklaráltan rosszul sikerült házasságaink tényével - és a nekünk hátat fordító gyermekeink sikeres élete felett érzett elégtétellel.
Egy újabb esély a szárnyalásra.
Valamin, vagy valaminek a felén már túl vagyunk.
Illene vonalat húzni.
Összegezni.
Levonni következtetéseket és kitűzni újabb célokat.
Nem megállni és hagyni elmenni magunk mellett mindent, hanem adekvát(abb) célok után nyúlni (mint eddig bármikor).
A most már tudom ki vagyok, hova tartok és pontosan mire van szükségem a haladáshoz - megvilágosodott és vissza nem térő állapotában.
2014. február 15., szombat
Az emberi élet körforgásai közepette vannak ajtók. Amiket a haladás alkalmával egyszer csak be kell csukni. És ezt a sokszor nem könnyű lépéseket elkönyvelve tovább kell haladni. A fiatalokat - a szájukat több ízben megégető idősektől az különbözteti meg a leginkább, hogy az idősek már tudják, látták, megélték és tisztában vannak vele, hogy a becsukást nem a szárnyalás és szabadság mindent betöltő érzete tölti el. Hanem elsőként a szorongás.
A mi van most?
Ki vagyok én?
Merre tartok?
És miként definiálhatom magam ezek után? - nehézségei határozzák meg.
De ruhák ezek.
Kellékek - akár a földi élet maga.
Nem lehet és szabad megkövesedni szerepekben, kellékek közepette, címekben és helyszíneken.
Tovább kell haladni.
Amikor először költöztünk rettenetes mód megviselt.
33 év után egyszer csak lakcímet változtattam és foglalmam sem volt, hogy a továbbiakban lesz-e otthonom, vagy csak lakások lesznek ahol ezután élni fogok.
Mígnem a vajúdást követően fel kellett ismernem megkönnyebbülten, hogy az otthon fogalma nem helyhez kötött.
Hanem lelkiállapot.
Amelyet a megnyugvás és szeretet ad elsősorban. A hazaértem lelki vetülete.
Meg kell tanulni felvállalni a döntéseinket, a becsukott ajtókat, a levetett ruhadarabokat, a befejezett szerepeket és a továbbhaladást.
Meg kell tanulni élni döntéseink következményével.
Mert a mérföldkövek, a válaszutak mind-mind esélyek.
Nem fájdalommentesek, akárcsak az élet maga - de a megfelelő következtetések levonása után és által hordoznak magukban olyan tanulságokat, amik tulajdonképpeni életfeladataink.
Mert nem azért vagyunk a földi életünk díszletei között, hogy hawaikodjunk. Hogy kényelmesen és jól érezzük magunkat.
Hanem, hogy letisztuljunk. És megtanuljunk élni önmagunkkal és önmagunkban.
Ennek fényében hát a haladás semmiképpen nem egyenlő az azonnali szabadsággal.
Ha meg mégis igen - akkor valami buktató rejlik a dolgok mélyén.
Mert egyszer jön a fájdalom és a kétely.
A vajon jól tettem-e? kényszergető érzése.
Ezt követi az egyedül vagyok és visszafordulnék.
Aztán a bizonytalanság didergő valósága.
Majd az első bátortalan lépések megtétele után kezdődik el valami ami végül sikeresen megsejteti az igazság egy kis felcsillanó részecskéjét.
És ezekért a pillanatokért, felismerésekért, tanulságokért és következtetésekért élünk.
Bemosakodunk, vagyunk, kimosakodunk és továbblépünk.
Egészen a végső ajtóig - ahonnan már vissza sem pillantunk.
A gyermek naponta vallat a halálról - és én mindig ugyanazt tudom mondani, amiben mélyen hiszek - kaland az egész akár humorral fűszerezett kis földi életünk.
A titok abban rejlik, hogy tanuljunk meg poénban maradni.
Nevetni és nevetetni.
A mi van most?
Ki vagyok én?
Merre tartok?
És miként definiálhatom magam ezek után? - nehézségei határozzák meg.
De ruhák ezek.
Kellékek - akár a földi élet maga.
Nem lehet és szabad megkövesedni szerepekben, kellékek közepette, címekben és helyszíneken.
Tovább kell haladni.
Amikor először költöztünk rettenetes mód megviselt.
33 év után egyszer csak lakcímet változtattam és foglalmam sem volt, hogy a továbbiakban lesz-e otthonom, vagy csak lakások lesznek ahol ezután élni fogok.
Mígnem a vajúdást követően fel kellett ismernem megkönnyebbülten, hogy az otthon fogalma nem helyhez kötött.
Hanem lelkiállapot.
Amelyet a megnyugvás és szeretet ad elsősorban. A hazaértem lelki vetülete.
Meg kell tanulni felvállalni a döntéseinket, a becsukott ajtókat, a levetett ruhadarabokat, a befejezett szerepeket és a továbbhaladást.
Meg kell tanulni élni döntéseink következményével.
Mert a mérföldkövek, a válaszutak mind-mind esélyek.
Nem fájdalommentesek, akárcsak az élet maga - de a megfelelő következtetések levonása után és által hordoznak magukban olyan tanulságokat, amik tulajdonképpeni életfeladataink.
Mert nem azért vagyunk a földi életünk díszletei között, hogy hawaikodjunk. Hogy kényelmesen és jól érezzük magunkat.
Hanem, hogy letisztuljunk. És megtanuljunk élni önmagunkkal és önmagunkban.
Ennek fényében hát a haladás semmiképpen nem egyenlő az azonnali szabadsággal.
Ha meg mégis igen - akkor valami buktató rejlik a dolgok mélyén.
Mert egyszer jön a fájdalom és a kétely.
A vajon jól tettem-e? kényszergető érzése.
Ezt követi az egyedül vagyok és visszafordulnék.
Aztán a bizonytalanság didergő valósága.
Majd az első bátortalan lépések megtétele után kezdődik el valami ami végül sikeresen megsejteti az igazság egy kis felcsillanó részecskéjét.
És ezekért a pillanatokért, felismerésekért, tanulságokért és következtetésekért élünk.
Bemosakodunk, vagyunk, kimosakodunk és továbblépünk.
Egészen a végső ajtóig - ahonnan már vissza sem pillantunk.
A gyermek naponta vallat a halálról - és én mindig ugyanazt tudom mondani, amiben mélyen hiszek - kaland az egész akár humorral fűszerezett kis földi életünk.
A titok abban rejlik, hogy tanuljunk meg poénban maradni.
Nevetni és nevetetni.
2014. február 14., péntek
A válásnál csúnyább sárhajigálás aligha van az életben.
Mert amikor elkapod a párodat a hitvesi ágyban mással - nem azzal foglalkozol, amivel kellene hanem a következő célravezetőnek egyáltalán nem nevezető hadműveleti lépéseket állítod fel, sírt ásva további életetek felett:
1. a mi ágyunkban?
2. ezzel a senkiházival?
3. mivel jobb, szebb, több mint én?
Holott a helyes kérdések a megfelelő sorrendben a következők:
1. hogy jutottunk ide?
2. mi hajszolt erre az általad is undorító tett elkövetésére?
3. mi mindent mulaszthattam el észrevenni - hogy folytonos segélykiáltásaid ellenére is hajtogattam a magam igazát?
Mondják a megcsalás után nincs élet.
De ha belegondolsz - csak naponta hányszor basz át az élet?
És felállsz és szépen továbbmész.
Nem leszel öngyilkos, nem reméled és várod az újjászületést, a reinkarnációt, hogy majd baszatlanul indulhass neki ismét egy új életnek - hanem megcsaltan, behúzott farokkal továbblépsz. Mert ez az élet rendje.
Csalódsz magadban, a képességeidben, a kapcsolataidban, magadban, másokban, a munkádban, az elkötelezettségedben, magadban, másokban, de leginkább azokban akik fontosak neked, na meg magadban.
Sorozatos melléfogások.
Mert ilyen a tanulási fázis.
Én imádok biciklizni a forgalomban.
De vezetni nem. Könyvem van tíz éve és nem vezettem összvisz tíz órát.
Mert a vezetéssel nem csak magam felett vállalok felelősséget, hanem sok más ember élete felett is kormányzom.
Nem megy nekem.
Mert el bírom viselni ha halálközeli élményekkel tarkítom saját életem, de hogy a másét fűszerezzem - na azt nem. Az túl sok(k).
Egyszer egy barátnőmet megcsalták.
Felhívott kétségbeesetten, hogy most akkor mi van?
És mondtam neki, hogy nem tudom, hogy neki, benne mi van.
Van tovább. Mindenképpen vezet út. De neki kell kisakkoznia, hogy hova, kivel és hogyan.
Mert nem a tetteken van a hangsúly. Nem a megtörtént vagy az elképzelt súlya vet a latba. Hanem az odavezető út.
Amikor egy olyan szintre sülyedem, hogy a másikat átbaszva - belehalok önmagamba.
És ez nemtől, kortól, vallási és politikai meggyőződéstől függetlenül egy öngyilkossági merénylet.
Mindenkinél beáll a klinikai halál.
Van aki újraéled, vagy újraéleszti az új kapcsolat délibáb reménye - de valamikor belehal tettébe. Lehet, hogy napok, de lehet, hogy csak évtizedek múlva.
És ebben van a tanulás.
Hogy egyszer csak felismerem a tetteim súlyát.
Az önrészemet, mint a projektekben.
Ezzel nekem kell elszámolnom...
És azt követően kezdődhet el az új, tiszta lappal indítandó, de mindenképpen szűzinek nem nevezhető élet.
1-0 nekem, az Élet javára.
Hát...boldog Valentin napot :)
Mert amikor elkapod a párodat a hitvesi ágyban mással - nem azzal foglalkozol, amivel kellene hanem a következő célravezetőnek egyáltalán nem nevezető hadműveleti lépéseket állítod fel, sírt ásva további életetek felett:
1. a mi ágyunkban?
2. ezzel a senkiházival?
3. mivel jobb, szebb, több mint én?
Holott a helyes kérdések a megfelelő sorrendben a következők:
1. hogy jutottunk ide?
2. mi hajszolt erre az általad is undorító tett elkövetésére?
3. mi mindent mulaszthattam el észrevenni - hogy folytonos segélykiáltásaid ellenére is hajtogattam a magam igazát?
Mondják a megcsalás után nincs élet.
De ha belegondolsz - csak naponta hányszor basz át az élet?
És felállsz és szépen továbbmész.
Nem leszel öngyilkos, nem reméled és várod az újjászületést, a reinkarnációt, hogy majd baszatlanul indulhass neki ismét egy új életnek - hanem megcsaltan, behúzott farokkal továbblépsz. Mert ez az élet rendje.
Csalódsz magadban, a képességeidben, a kapcsolataidban, magadban, másokban, a munkádban, az elkötelezettségedben, magadban, másokban, de leginkább azokban akik fontosak neked, na meg magadban.
Sorozatos melléfogások.
Mert ilyen a tanulási fázis.
Én imádok biciklizni a forgalomban.
De vezetni nem. Könyvem van tíz éve és nem vezettem összvisz tíz órát.
Mert a vezetéssel nem csak magam felett vállalok felelősséget, hanem sok más ember élete felett is kormányzom.
Nem megy nekem.
Mert el bírom viselni ha halálközeli élményekkel tarkítom saját életem, de hogy a másét fűszerezzem - na azt nem. Az túl sok(k).
Egyszer egy barátnőmet megcsalták.
Felhívott kétségbeesetten, hogy most akkor mi van?
És mondtam neki, hogy nem tudom, hogy neki, benne mi van.
Van tovább. Mindenképpen vezet út. De neki kell kisakkoznia, hogy hova, kivel és hogyan.
Mert nem a tetteken van a hangsúly. Nem a megtörtént vagy az elképzelt súlya vet a latba. Hanem az odavezető út.
Amikor egy olyan szintre sülyedem, hogy a másikat átbaszva - belehalok önmagamba.
És ez nemtől, kortól, vallási és politikai meggyőződéstől függetlenül egy öngyilkossági merénylet.
Mindenkinél beáll a klinikai halál.
Van aki újraéled, vagy újraéleszti az új kapcsolat délibáb reménye - de valamikor belehal tettébe. Lehet, hogy napok, de lehet, hogy csak évtizedek múlva.
És ebben van a tanulás.
Hogy egyszer csak felismerem a tetteim súlyát.
Az önrészemet, mint a projektekben.
Ezzel nekem kell elszámolnom...
És azt követően kezdődhet el az új, tiszta lappal indítandó, de mindenképpen szűzinek nem nevezhető élet.
1-0 nekem, az Élet javára.
Hát...boldog Valentin napot :)
2014. február 12., szerda
Nem a gyermek születésének pillanatában válik egy nő anyává. Van az-az idézet amely szerint a gyermekkel együtt anya is születik - de ez a két születés nem mindig esik egybe. Vannak anyák, akik második vagy harmadik gyermekük születését követően születtek meg mint anyák.
És ismét - vannak olyanok, akik nem értek be, nem születtek meg ennek a hivatásnak, életfeladatnak soha.
És tudok olyanokról - egyik legrelevánsabb példa Teréz anya, akik úgy voltak anyák, hogy nem rendelkeztek biológiai gyermekekkel.
Éppen eleget dolgoztam árvaházi fiatalokkal ahhoz, hogy úgy érezzem nélkülözhetetlenül fontos egy akármilyen anya-minta az ember életében.
A rossz anya is jobb, mint a semmilyen anya.
Ma azonban elméletemre keményen rácáfolt a valóság.
Találkoztam ugyanis egy édesanyával, aki beteg gyermeke(i) élete érdekében folytat elkeseredett harcot a világgal.
Nagyobbik gyermeke súlyos cukorbeteg. Állandó felügyeletre szorul. Kemény és percnyi pontossággal betartandó diétát követnek, ami nem csak idő - hanem egyben pénzigényes is. Gyakran állnak korházi kezelés alatt.
Kisebbik gyermeke sem teljesen egészséges. Tüneteket produkál, amiknek egyelőre nincs gyűjtőneve. Valószínű diagnózisa is lesz a rendellenességnek. Addig maradnak a kételyek, egy halvány remény és az elkeseredett harc az egészség nyomában.
A fiatal nő árvaházban nevelkedett.
Nem ismeri a szüleit.
Nincs férj, nincsen támasz - egyedül indult harcba, oldalán két beteg gyerekkel.
Az-az elszántság, erő, szeretet, gondoskodás, jövőbe vetett remény ami benne él - eddig számomra ismeretlen volt.
Semmiért nem adná fel.
Mert pontosan tudja, egészen közelről tapasztalta, hogy milyen feladva lenni.
Milyen érzés elengedettnek és magányosnak lenni.
Számára a két gyermek egyenlő az élettel.
És az élet nem könnyű, nem problémamentes, nem egyszerű - hanem tele van kihívásokkal, bonyodalmakkal, fájdalmakkal.
De talán pontosan emiatt nem hajlandó feladni.
Mert gyermekeivel együtt anya is született.
Egy olyan nő - aki túllépett önmagán anélkül, hogy áldozatot hozott volna.
Közeli kapcsolatot ápol a kegyelem, gondviselés és remény fogalmaival.
Ő maga testesíti meg azokat.
Figyelve törékeny alkatát, szúrós, de mégis szeretetről és lágyságról árulkodó tekintetét, hallgatva szavait azokról, akiket a legjobban szeret - képet kapva kőkemény életéről - a szemeimmel láthattam, hogy mit is jelent anyának lenni.
Nem gyermeket nevelni, nem mellesleg gondozni és rendezni őket - hanem teljesen beleszületni és otthonosan mozogni ebben a szerepben.
És mivel hálálja meg a társadalom az ő önfeláldozását?
Sorozatosan eltiporja.
Szégyenbérrel jutalmazza.
Felesleges köröket futtat vele.
Nem hagy számára kiútat.
Ellehetetleníti kis családja jövőjét.
Valósággal belekényszeríti a menekülésbe.
De ezt a nőt nem ilyen fából faragták.
Igazi Jeanne d'Arc.
Ha celebválasztó lehetnék én a sok rühes kurva helyett rá szavaznék.
És egyetlen mondatát mindenki fülébe elsuttognám:
meg akarom mutatni a gyermekeknek, hogy a világ egy élhető hely...
Miközben tudom, látom, hogy ő maga sem hiszi.
És ismét - vannak olyanok, akik nem értek be, nem születtek meg ennek a hivatásnak, életfeladatnak soha.
És tudok olyanokról - egyik legrelevánsabb példa Teréz anya, akik úgy voltak anyák, hogy nem rendelkeztek biológiai gyermekekkel.
Éppen eleget dolgoztam árvaházi fiatalokkal ahhoz, hogy úgy érezzem nélkülözhetetlenül fontos egy akármilyen anya-minta az ember életében.
A rossz anya is jobb, mint a semmilyen anya.
Ma azonban elméletemre keményen rácáfolt a valóság.
Találkoztam ugyanis egy édesanyával, aki beteg gyermeke(i) élete érdekében folytat elkeseredett harcot a világgal.
Nagyobbik gyermeke súlyos cukorbeteg. Állandó felügyeletre szorul. Kemény és percnyi pontossággal betartandó diétát követnek, ami nem csak idő - hanem egyben pénzigényes is. Gyakran állnak korházi kezelés alatt.
Kisebbik gyermeke sem teljesen egészséges. Tüneteket produkál, amiknek egyelőre nincs gyűjtőneve. Valószínű diagnózisa is lesz a rendellenességnek. Addig maradnak a kételyek, egy halvány remény és az elkeseredett harc az egészség nyomában.
A fiatal nő árvaházban nevelkedett.
Nem ismeri a szüleit.
Nincs férj, nincsen támasz - egyedül indult harcba, oldalán két beteg gyerekkel.
Az-az elszántság, erő, szeretet, gondoskodás, jövőbe vetett remény ami benne él - eddig számomra ismeretlen volt.
Semmiért nem adná fel.
Mert pontosan tudja, egészen közelről tapasztalta, hogy milyen feladva lenni.
Milyen érzés elengedettnek és magányosnak lenni.
Számára a két gyermek egyenlő az élettel.
És az élet nem könnyű, nem problémamentes, nem egyszerű - hanem tele van kihívásokkal, bonyodalmakkal, fájdalmakkal.
De talán pontosan emiatt nem hajlandó feladni.
Mert gyermekeivel együtt anya is született.
Egy olyan nő - aki túllépett önmagán anélkül, hogy áldozatot hozott volna.
Közeli kapcsolatot ápol a kegyelem, gondviselés és remény fogalmaival.
Ő maga testesíti meg azokat.
Figyelve törékeny alkatát, szúrós, de mégis szeretetről és lágyságról árulkodó tekintetét, hallgatva szavait azokról, akiket a legjobban szeret - képet kapva kőkemény életéről - a szemeimmel láthattam, hogy mit is jelent anyának lenni.
Nem gyermeket nevelni, nem mellesleg gondozni és rendezni őket - hanem teljesen beleszületni és otthonosan mozogni ebben a szerepben.
És mivel hálálja meg a társadalom az ő önfeláldozását?
Sorozatosan eltiporja.
Szégyenbérrel jutalmazza.
Felesleges köröket futtat vele.
Nem hagy számára kiútat.
Ellehetetleníti kis családja jövőjét.
Valósággal belekényszeríti a menekülésbe.
De ezt a nőt nem ilyen fából faragták.
Igazi Jeanne d'Arc.
Ha celebválasztó lehetnék én a sok rühes kurva helyett rá szavaznék.
És egyetlen mondatát mindenki fülébe elsuttognám:
meg akarom mutatni a gyermekeknek, hogy a világ egy élhető hely...
Miközben tudom, látom, hogy ő maga sem hiszi.
2014. február 11., kedd
A legnagyobb probléma az elvárásokkal van. Önmagunk és a másik fele. Hozzuk, kapjuk, belénknevelik és mi továbbadjuk. És minden egyes kapcsolatnak - legyen ember-ember közötti - interpszichés, vagy önmagamtól-önmagamig - intrapszichés, vagy éppen Isten és ember közötti - ez a legnagyobb megrontója.
Elvárom magamtól, hogy ilyen meg ilyen legyek, ezt érjem el, ide jussak el ennyi és ennyi idő múlva, ez legyen belőlem ilyen és amolyan körülmények között. Ha a valóság nem üti a lécet, minden omlik. Mert eleve elcseszett a szerkezet. Esélyt sem adunk magunknak arra, hogy megismerjük önmagunkat, számba vegyük mindazt, amit kaptunk és amire képesek vagyunk. Egyszer azzal indítunk, hogy felállítjuk a lécet. Nem érem? Akkor bukom.
Nem építek újra, nem szerzek be új léceket, hanem omlok. Mindenestől.
Ott vannak a kapcsolatok.
Kész minta alapján mászunk bele.
Most mond meg nekem őszintén milyen közmondás az, hogy madarat tolláról, embert barátjáról? Eleve nem adok esélyt úgy magamnak, mint a másik embernek. Felszerelem a szűrőberendezésemet és rombolok. Nem felelhet meg a másik a standardnak, amikor én magam sem állítottam fel önmagamnak egy reális és követhető standardot.
Egyáltalán - ki az aki a mai önismeretet harsogó világban készen áll arra, hogy feltegye őszintén a megfelelő kérdéseket:
- ki vagyok én?
- hova igyekszem?
- miért igyekszem egyáltalán?
- kinek avagy kiknek az oldalán teszem?
- milyen deklarált célokkal?
- milyen képességekkel?
- mik vannak még a tarsolyomban?
- hova szeretnék eljutni?
Nehéz kérdések.
Ha már legalább kettőre van válaszod - de nem csalhatsz! - jó úton haladsz.
Ha egyre sem, na akkor is.
Mert ki vagyok én, hogy megmondjam neked, hogy mi a te utad?
És mitől rossz avagy jó?
A te utadhoz, egyedül neked van kulcsod.
Fogalmam sincs, hogy mitől haladhatsz, vagy stagnálhatsz.
A te cipőd egyedül téged szorít...
Itt vagyok 33 évesen.
A múltkor mondták a csajok, hogy már nem vagyok 33. 35-t töltök.
Hűjjjj bazdmeg - mondom én leragadtam 33-nál.
Eleve megállt az idő. Fogalmam sem volt róla, hogy tényleg az idén 35 leszek.
Mert az én lécem szerint 35 évesen már a csillagos ég kellett volna legyen minimum a határ szakmailag, emberileg, karrier szempontjából, kapcsolatilag, mitommiileg. Amikből eleve semmit de semmit nem sikerült megvalósítanom. Nem azért, mert nem lettem volna képes rá, vagy nem voltak meg hozzá a megfelelő képességeim, vagy nem álltak utamon a megfelelő ajánlatkövek - hanem mert egyszerűen leszartam. Másfele vezetett az útam és én felismertem ezt. Innen már nirvána van. A leszarom szent állapota. Ami belefér jöhet, a többi vesszen. Nem minden magnak a földben a helye, van amit a madaraknak kell elvinniük, van ami ki kell száradjon és egy - több százból egy - szárba kell szökkenjen. Pont akkor és úgy, amikor eljön az ideje.
A helyzet humora - hogy egyáltalán nem biztos, hogy eljön valamikoris emberöltőben számolva az ideje.
Van ami van alapon nekiláttam hát végre élni.
Igaz, hogy most megint keresek.
Keresem a lécemet.
És egyelőre elég ideges vagyok, mert képes vagyok azt hinni, hogy elvitted te, vagy te, vagy éppen ő. Figyeled? Nem magamban, hanem másban, benned keresem a hibást. KI A HIBÁS???? Jó öreg magyar módra.
Nem - MI A MEGOLDÁS?
Hanem - KI A HIBÁS?
Kit öljünk meg, kövezzünk meg, zuzzunk halálra - hogy nekünk ideig óráig kicsit jobb legyen?
Harcot indítok.
Önmagam meghódítása érdekében.
Hogy ne fájon ami nincs.
Ne öldököljön aminek lennie kell(ene).
Hanem örülni tudjak annak ami van.
Köszönöm. Így, most, ennyit, ekkor, s kész.
Elvárom magamtól, hogy ilyen meg ilyen legyek, ezt érjem el, ide jussak el ennyi és ennyi idő múlva, ez legyen belőlem ilyen és amolyan körülmények között. Ha a valóság nem üti a lécet, minden omlik. Mert eleve elcseszett a szerkezet. Esélyt sem adunk magunknak arra, hogy megismerjük önmagunkat, számba vegyük mindazt, amit kaptunk és amire képesek vagyunk. Egyszer azzal indítunk, hogy felállítjuk a lécet. Nem érem? Akkor bukom.
Nem építek újra, nem szerzek be új léceket, hanem omlok. Mindenestől.
Ott vannak a kapcsolatok.
Kész minta alapján mászunk bele.
Most mond meg nekem őszintén milyen közmondás az, hogy madarat tolláról, embert barátjáról? Eleve nem adok esélyt úgy magamnak, mint a másik embernek. Felszerelem a szűrőberendezésemet és rombolok. Nem felelhet meg a másik a standardnak, amikor én magam sem állítottam fel önmagamnak egy reális és követhető standardot.
Egyáltalán - ki az aki a mai önismeretet harsogó világban készen áll arra, hogy feltegye őszintén a megfelelő kérdéseket:
- ki vagyok én?
- hova igyekszem?
- miért igyekszem egyáltalán?
- kinek avagy kiknek az oldalán teszem?
- milyen deklarált célokkal?
- milyen képességekkel?
- mik vannak még a tarsolyomban?
- hova szeretnék eljutni?
Nehéz kérdések.
Ha már legalább kettőre van válaszod - de nem csalhatsz! - jó úton haladsz.
Ha egyre sem, na akkor is.
Mert ki vagyok én, hogy megmondjam neked, hogy mi a te utad?
És mitől rossz avagy jó?
A te utadhoz, egyedül neked van kulcsod.
Fogalmam sincs, hogy mitől haladhatsz, vagy stagnálhatsz.
A te cipőd egyedül téged szorít...
Itt vagyok 33 évesen.
A múltkor mondták a csajok, hogy már nem vagyok 33. 35-t töltök.
Hűjjjj bazdmeg - mondom én leragadtam 33-nál.
Eleve megállt az idő. Fogalmam sem volt róla, hogy tényleg az idén 35 leszek.
Mert az én lécem szerint 35 évesen már a csillagos ég kellett volna legyen minimum a határ szakmailag, emberileg, karrier szempontjából, kapcsolatilag, mitommiileg. Amikből eleve semmit de semmit nem sikerült megvalósítanom. Nem azért, mert nem lettem volna képes rá, vagy nem voltak meg hozzá a megfelelő képességeim, vagy nem álltak utamon a megfelelő ajánlatkövek - hanem mert egyszerűen leszartam. Másfele vezetett az útam és én felismertem ezt. Innen már nirvána van. A leszarom szent állapota. Ami belefér jöhet, a többi vesszen. Nem minden magnak a földben a helye, van amit a madaraknak kell elvinniük, van ami ki kell száradjon és egy - több százból egy - szárba kell szökkenjen. Pont akkor és úgy, amikor eljön az ideje.
A helyzet humora - hogy egyáltalán nem biztos, hogy eljön valamikoris emberöltőben számolva az ideje.
Van ami van alapon nekiláttam hát végre élni.
Igaz, hogy most megint keresek.
Keresem a lécemet.
És egyelőre elég ideges vagyok, mert képes vagyok azt hinni, hogy elvitted te, vagy te, vagy éppen ő. Figyeled? Nem magamban, hanem másban, benned keresem a hibást. KI A HIBÁS???? Jó öreg magyar módra.
Nem - MI A MEGOLDÁS?
Hanem - KI A HIBÁS?
Kit öljünk meg, kövezzünk meg, zuzzunk halálra - hogy nekünk ideig óráig kicsit jobb legyen?
Harcot indítok.
Önmagam meghódítása érdekében.
Hogy ne fájon ami nincs.
Ne öldököljön aminek lennie kell(ene).
Hanem örülni tudjak annak ami van.
Köszönöm. Így, most, ennyit, ekkor, s kész.
2014. február 10., hétfő
A világ egyik legbonyolúltabb intézménye a házasság.
Ennek a hete zajlik több országban, országunkon belül több megyében is éppen, ahogy városunkban is. (Angliából indult el az a kezdeményezés, mely Valentin-nap környékén minden évben egy hétig a házasság fontosságára irányítja az emberek figyelmét.)
Mindenkinek csak ajánlani tudom, akin csodákat tesz a felszíni kezelés. Aki hisz a mindenféle gyógymódokban, amikor éppen pszichoszomatikus tüneteket produkál a teste annak érdekében, hogy érvényre és megértésre jutassa lelke zaját.
Mert a házasság igazána zárt falak mögött bontakozik ki és válik élhetetlenné vagy kevés bölcsességgel, nagy elszántásggal, sok munkával és állandó hajlandósággal a kompromisszumkötésre - élhetővé.
Pillanatok alatt tud lenni elviselhetetlen pokol vagy feltöltődés szigete.
Viharok befolyásoltsága alá kerülhet teljesen váratlanúl - széljárásoktól függően.
És akárcsak a szexuális élet kihívásaival szemben, erre sem kaptunk receptet.
Még egy valamennyire élhető mintát sem.
Környzeteünkben volt akik neki sem fogtak. Őket a mi időnkben vénlányoknak, vénlegényeknek címkézte a társadalom, ma egyszerűen csak szinglik. Akik a köztudatban elterjedt felfogás szerint nyitottak a kalandokra, de menekülnek az elkötelezettségektől és felvállalásoktól. Rossznyelvek szerint önmagukat nem képesek felvállalni kapcsolataikon belül.
Szerintem ennél kicsit egyszerűbb a képlet.
A piacon nem egyezik meg a kínálat a kereslettel.
Mert ki akar szingli maradni önszántából?
Amikor minden egyes kalandban az igazit keresi?
Hogy nem képes megalkudni?
És hogy az idő nem kedvez ennek a bizonyos megalkuvásnak ? - inkább...
Továbbá - szintén éltek olyanok a környezetünkben, akik nekifogtak, de képtelenek voltak végigcsinálni. A harmadik buktatónál nem voltak hajnaldók többet nyelni és továbbálltak.
Innen mesebeli útak vezetnek.
Voltak akik soha többé - megmaradtak az első vendégfogadónál és ott élték le csendes magányban az életüket.
Voltak akik keresgélni kezdtek. Volt második, esetleg harmadik út is - de mindegyik zátonyra futott. Hiszen ugyanaz a kormányos vezette a hajót. Hiába volt új a hajó és esetleg jobban felszerelt. A kormányos képességein ez mit sem változtatott.
Most van egy új réteg.
Akik bármiáron...
Az ár igen magas.
Az élet maga.
S hogy mennyire éri is meg - nos minden bizonnyal nagyon.
Ha sikerül vihartól-viharig - egyre nagyobb összefogással, egyre biztosabb célokkal, egyre nagyobb elszántsággal, növekvő tapasztalattal és bölcsességgel végighajózni néhány tengeren - el lehet érni az Ígéret földjét. Persze semmire sincs garancia. Vannak hajótörések az Ígéret földjének küszöbe előtt is.
Egy biztos - nem véletlenül és soha nem sorsszerűen.
Hanem gondviselésből.
Éppen itt, pont így, épp együtt - pontosan ezekkel a korlátokkal és szárnyakkal, díszlettel és szereplőkkel - kísértésekkel és kihívásokkal, poklokkal és örömökkel.
Mert vannak dolgok amikben az Isten sem humorizál. Na ilyen a házasság is.
Ennek a hete zajlik több országban, országunkon belül több megyében is éppen, ahogy városunkban is. (Angliából indult el az a kezdeményezés, mely Valentin-nap környékén minden évben egy hétig a házasság fontosságára irányítja az emberek figyelmét.)
Mindenkinek csak ajánlani tudom, akin csodákat tesz a felszíni kezelés. Aki hisz a mindenféle gyógymódokban, amikor éppen pszichoszomatikus tüneteket produkál a teste annak érdekében, hogy érvényre és megértésre jutassa lelke zaját.
Mert a házasság igazána zárt falak mögött bontakozik ki és válik élhetetlenné vagy kevés bölcsességgel, nagy elszántásggal, sok munkával és állandó hajlandósággal a kompromisszumkötésre - élhetővé.
Pillanatok alatt tud lenni elviselhetetlen pokol vagy feltöltődés szigete.
Viharok befolyásoltsága alá kerülhet teljesen váratlanúl - széljárásoktól függően.
És akárcsak a szexuális élet kihívásaival szemben, erre sem kaptunk receptet.
Még egy valamennyire élhető mintát sem.
Környzeteünkben volt akik neki sem fogtak. Őket a mi időnkben vénlányoknak, vénlegényeknek címkézte a társadalom, ma egyszerűen csak szinglik. Akik a köztudatban elterjedt felfogás szerint nyitottak a kalandokra, de menekülnek az elkötelezettségektől és felvállalásoktól. Rossznyelvek szerint önmagukat nem képesek felvállalni kapcsolataikon belül.
Szerintem ennél kicsit egyszerűbb a képlet.
A piacon nem egyezik meg a kínálat a kereslettel.
Mert ki akar szingli maradni önszántából?
Amikor minden egyes kalandban az igazit keresi?
Hogy nem képes megalkudni?
És hogy az idő nem kedvez ennek a bizonyos megalkuvásnak ? - inkább...
Továbbá - szintén éltek olyanok a környezetünkben, akik nekifogtak, de képtelenek voltak végigcsinálni. A harmadik buktatónál nem voltak hajnaldók többet nyelni és továbbálltak.
Innen mesebeli útak vezetnek.
Voltak akik soha többé - megmaradtak az első vendégfogadónál és ott élték le csendes magányban az életüket.
Voltak akik keresgélni kezdtek. Volt második, esetleg harmadik út is - de mindegyik zátonyra futott. Hiszen ugyanaz a kormányos vezette a hajót. Hiába volt új a hajó és esetleg jobban felszerelt. A kormányos képességein ez mit sem változtatott.
Most van egy új réteg.
Akik bármiáron...
Az ár igen magas.
Az élet maga.
S hogy mennyire éri is meg - nos minden bizonnyal nagyon.
Ha sikerül vihartól-viharig - egyre nagyobb összefogással, egyre biztosabb célokkal, egyre nagyobb elszántsággal, növekvő tapasztalattal és bölcsességgel végighajózni néhány tengeren - el lehet érni az Ígéret földjét. Persze semmire sincs garancia. Vannak hajótörések az Ígéret földjének küszöbe előtt is.
Egy biztos - nem véletlenül és soha nem sorsszerűen.
Hanem gondviselésből.
Éppen itt, pont így, épp együtt - pontosan ezekkel a korlátokkal és szárnyakkal, díszlettel és szereplőkkel - kísértésekkel és kihívásokkal, poklokkal és örömökkel.
Mert vannak dolgok amikben az Isten sem humorizál. Na ilyen a házasság is.
2014. február 9., vasárnap
A tollászkodás a véremben van.
Abban nőttem fel, hogy édesanyámnak bátran volt minden második héten más színű és fazonú frizurája.
Láttam hogyan készül, mit mivel kevernek, hogyan viszik fel vagy esetleg távolítják el.
Hályogkovács vagyok.
Nyírom a családot, festem magamat mindig éppen olyanra, amilyent a szívem kíván.
Mondja nemrégiben valaki egy éles váltásomat követően, hogy vigyázzak, mert a lányom nem fogja majd vissza magát ha eljön annak az ideje és ugyanezeket a köröket végig fogja szaladni, ami szülőszerepben már nem lesz számomra annyira élvezetes.
Igaza van. Tudom.
Szegény édesanyám - mindig Istenítem, hogy egy szót sem szólt, amikor a homlokomra tetováltattam, majd két év múlva leműtettem.
Amikor hetente más színűre festettem a hajamat.
Hosszú barnából lett tüske szőke, majd két hétre rá kék, aztán fekete.
Következett a piercing őrület a fertőzésekkel.
Aztán újabb tetoválások... - miközben ő egy szó sok annyit nem szólt.
Miért?... - gondolkodom el nemrégiben élesen.
És eszembe jut egy kép.
Meleg szelíd nyár. Anyukám húsz vagy huszonötödik érettségi találkozóra készül.
Haja szépen elrendezve, ruhái, kiegészítői előkészítve.
Indulás előtt két órával zuhanyzik, majd úgy dönt hogy szárítás előtt leöblíti a haját hamvasítóval.
Félrecsusszan az adagolás, a haja halvány rózsaszín lesz.
Konstatálja, beszárítja, nem szomorú - látszik rajta a gondolkodástól kattog.
Rövid egy óra múlva indulnia kell.
Elő egy rózsaszín kiskosztümöt, a hozzá illő táskát, cipőt, ékszereket - és szebb mint valaha.
Engem is megdöbbent.
Anya - ezt szándékosan tetted?...- kérdezem.
- Nem, de azért ez legyen a kettőnk titka!
Szóval láttam és csinálom.
Élem és továbbadom.
Amikor keverem a festékeimet a gyermekek röhécselnek az ajtó előtt.
Anyuka - milyenre fested a hajad?
Milyenre fessem? - megyek bele a cseppet sem ártatlan játszmába.
Kékre, kékre!
- Uncsi. Az már volt.
Legyen piros, piros.
- Attól sápadt leszek.
Anya - te milyent akarsz?
- Nekem mindegy.
Akkor jó...
Hát így megy, ment és így fog ez menni nálunk örökre.
Míg másnak aludnia kell a változáshoz - nekünk a megszokott okoz álmatlan éjszakákat.
Abban nőttem fel, hogy édesanyámnak bátran volt minden második héten más színű és fazonú frizurája.
Láttam hogyan készül, mit mivel kevernek, hogyan viszik fel vagy esetleg távolítják el.
Hályogkovács vagyok.
Nyírom a családot, festem magamat mindig éppen olyanra, amilyent a szívem kíván.
Mondja nemrégiben valaki egy éles váltásomat követően, hogy vigyázzak, mert a lányom nem fogja majd vissza magát ha eljön annak az ideje és ugyanezeket a köröket végig fogja szaladni, ami szülőszerepben már nem lesz számomra annyira élvezetes.
Igaza van. Tudom.
Szegény édesanyám - mindig Istenítem, hogy egy szót sem szólt, amikor a homlokomra tetováltattam, majd két év múlva leműtettem.
Amikor hetente más színűre festettem a hajamat.
Hosszú barnából lett tüske szőke, majd két hétre rá kék, aztán fekete.
Következett a piercing őrület a fertőzésekkel.
Aztán újabb tetoválások... - miközben ő egy szó sok annyit nem szólt.
Miért?... - gondolkodom el nemrégiben élesen.
És eszembe jut egy kép.
Meleg szelíd nyár. Anyukám húsz vagy huszonötödik érettségi találkozóra készül.
Haja szépen elrendezve, ruhái, kiegészítői előkészítve.
Indulás előtt két órával zuhanyzik, majd úgy dönt hogy szárítás előtt leöblíti a haját hamvasítóval.
Félrecsusszan az adagolás, a haja halvány rózsaszín lesz.
Konstatálja, beszárítja, nem szomorú - látszik rajta a gondolkodástól kattog.
Rövid egy óra múlva indulnia kell.
Elő egy rózsaszín kiskosztümöt, a hozzá illő táskát, cipőt, ékszereket - és szebb mint valaha.
Engem is megdöbbent.
Anya - ezt szándékosan tetted?...- kérdezem.
- Nem, de azért ez legyen a kettőnk titka!
Szóval láttam és csinálom.
Élem és továbbadom.
Amikor keverem a festékeimet a gyermekek röhécselnek az ajtó előtt.
Anyuka - milyenre fested a hajad?
Milyenre fessem? - megyek bele a cseppet sem ártatlan játszmába.
Kékre, kékre!
- Uncsi. Az már volt.
Legyen piros, piros.
- Attól sápadt leszek.
Anya - te milyent akarsz?
- Nekem mindegy.
Akkor jó...
Hát így megy, ment és így fog ez menni nálunk örökre.
Míg másnak aludnia kell a változáshoz - nekünk a megszokott okoz álmatlan éjszakákat.
A gyermek, mint minden vele egykorú fiúgyermek - rajong a dinoszauruszokért, pókokért, hüllőkért, csúszó-mászókért.
Rendben is van.
Nem osztozom különösebb módon a rajongásban, de szeretettel elolvasgatom neki az ezzel kapcsolatos tudnivalókat.
Számos könyv utal most már a szobában kedvelésének tárgyára.
A legújabb szerzemény névnapi. Hatalmas, komplex, korokra bontott összeállítás. Szövege enyhén tudományos, kiejtése embertpróbáló és nyelvbotlasztó - de második-harmadik nekifutásra mindig beérek. Szóval olvasgatom.
Persze magyarázni is kell.
Nem csak olvasgatunk bele ott az estébe...
Összeszedem magam. Amit nem tudok, igyekszem átugrani.
Hangsúlyosabbá tenni azt, amiről beszélgetni lehet és elsiklani afelett, ami összecsap a fejem felett.
Közben eszembe jut a gyermek, a vallásórásaim egyike.
Szintén nagy dinószakértő.
És nem is átalja megkérdezni, hogy tessék csak mondani lesz-szíves, a Biblia miért nem tesz említést a Krisztus előtti 4 milliárd évről és természetesen a dinókról?
Ha az ember tanít, mindig vannak érdekes kérdések.
Nem szeppenek meg.
Végülis igaza van. Tudnia kell. Valószínű eddig el nem kaphatta meg a válaszait.
Semmi esélye annak, hogy az én válaszommal majd beérje, de ez már a többieknek is kérdés lesz innen.
Mondom minden bizonnyal azért szivem, mert azoknak az időknek van üzenete, amikor Isten megteremti, kapcsolatba lép az emberrel és ez a kapcsolat fejlődni és hanyatlani kezd - egészen Krisztusig, ahol megkapjuk a megváltást.
Hááááááát...
Van ebben valami... - mondja a gyermek, még mindig csak félig meggyőzve.
Miközben tudom, nem tisztem a meggyőzése.
Én nem térítgetni vagyok jelen.
Hanem üzenetet átadni.
S noha nem vagyok Szentírásszakértő - a szeretetről és elfogadásról rengeteget tudok.
És valójában csak ez számít.
Ha majd Istenről ennyi élesen megmarad - mindent tudnak ami lényeges.
Rendben is van.
Nem osztozom különösebb módon a rajongásban, de szeretettel elolvasgatom neki az ezzel kapcsolatos tudnivalókat.
Számos könyv utal most már a szobában kedvelésének tárgyára.
A legújabb szerzemény névnapi. Hatalmas, komplex, korokra bontott összeállítás. Szövege enyhén tudományos, kiejtése embertpróbáló és nyelvbotlasztó - de második-harmadik nekifutásra mindig beérek. Szóval olvasgatom.
Persze magyarázni is kell.
Nem csak olvasgatunk bele ott az estébe...
Összeszedem magam. Amit nem tudok, igyekszem átugrani.
Hangsúlyosabbá tenni azt, amiről beszélgetni lehet és elsiklani afelett, ami összecsap a fejem felett.
Közben eszembe jut a gyermek, a vallásórásaim egyike.
Szintén nagy dinószakértő.
És nem is átalja megkérdezni, hogy tessék csak mondani lesz-szíves, a Biblia miért nem tesz említést a Krisztus előtti 4 milliárd évről és természetesen a dinókról?
Ha az ember tanít, mindig vannak érdekes kérdések.
Nem szeppenek meg.
Végülis igaza van. Tudnia kell. Valószínű eddig el nem kaphatta meg a válaszait.
Semmi esélye annak, hogy az én válaszommal majd beérje, de ez már a többieknek is kérdés lesz innen.
Mondom minden bizonnyal azért szivem, mert azoknak az időknek van üzenete, amikor Isten megteremti, kapcsolatba lép az emberrel és ez a kapcsolat fejlődni és hanyatlani kezd - egészen Krisztusig, ahol megkapjuk a megváltást.
Hááááááát...
Van ebben valami... - mondja a gyermek, még mindig csak félig meggyőzve.
Miközben tudom, nem tisztem a meggyőzése.
Én nem térítgetni vagyok jelen.
Hanem üzenetet átadni.
S noha nem vagyok Szentírásszakértő - a szeretetről és elfogadásról rengeteget tudok.
És valójában csak ez számít.
Ha majd Istenről ennyi élesen megmarad - mindent tudnak ami lényeges.
2014. február 6., csütörtök
Amikor azt hittem, hogy már minden szegletemet alaposan körüljártam és nem tartogatok a magam számára nagyobb meglepetéseket - mégiscsak sikerült meglepnem magam.
Az utóbbi időben számos olyan esettel találkoztam és szembesültem, ami abba a valóságba ringatott, hogy ez a kicsiny világ amelyben élek, menthetetlen.
Tele reménytelen, jövő és remény nélküli - kínlódások közepette harcoló emberekkel, akik számára nem túl sok csurran a boldogság és örömök nedűjéből.
Ma, amikor a soktizedik eset következett szinte kísértetiesen hasonló forgatókönyvvel - nem bírtam érzelmi viharok nélkül végighallgatni az esetet.
Akkor és ott jöttem rá, hogy itt vagyok én - éppen mint egyetemistaként, vagy kezdő szakemberként - lassan de biztosan őszülő hajjal, ráncosodó bőrrel, kollegáim szerint nem kevés tapasztalattal - mégis, a bevonódás és az érzelmi töltet éppen olyan, mint tíz évvel ezelőtt.
És, hogy a világ nem csupa ilyen.
Én vagyok az, aki bevonzom ezeket a nehezen felgöngyölíthető eseteket.
Valamiért mindig, mindenhol megtalálnak.
Teljesen mindegy, hogy deklaráltan éppen mivel és hol foglalkozom, milyen minőségben - ők jönnek.
Egyszer csak egy-kettő - mutatóban, mintha az Isten kipróbálna, hogy még mindig fogadom-e?
Majd egyre többen.
Végül már annyian, hogy lélegezni sem lehet a forgatagban.
És nem igaz, hogy bevonódás nélkül megoldásokat lehet találni.
Vagy belehalsz mindegyikbe, vagy nem leszel képes hatékonyan megoldásokat találni.
Itt van ez a szerencsétlen anya.
Totál analfabéta. A nevét sem tudja leírni. Hat gyerekkel. Ha visszafordíthatná az időt, egészen az iskolapadig repűlne és addig tanulna, amíg belebetegedne.
Annak ellenére, hogy földönfutó, foggal-körömmel küzd annak érdekében, hogy a gyermekei mellette maradjanak és tanulhassanak.
A meleggel még köszönőviszonyban sincsenek télvíz idején.
Kilakoltatták őket - azóta élnek ahogy tudnak.
Jobbára sehogy.
De nem adják fel.
Fát lopkodnak a közeli erdőkből, vasaznak, jönnek-mennek.
A legkisebb már kilakoltatást követően született.
Annyit fázott, annyi füstöt lenyelt, hogy belebetegedett. Az orvosok szerint kevés az esélye a megmaradásra. Az anya tigrisként küzd értük. Egyiket sem engedi. Fut a korházba, fut haza, igyekszik élelmet szerezni, ruhát keresni és mellettük lenni. Közben meg ő maga is beteg.
Egyszerűbb lenne elengedni őket, de talán mélyen tudja ő maga is, ha megteszi, nincs visszaút...
Patkányoktól hemzseg a környék. A gyermekeket is megaharapták.
Elképzelni sem tudok rettenetesebbet sokadik nekifutásra sem.
Nyolc élet nem lenne elegendő feldolgozni azt, amin ők keresztülmennek.
És ez csak a jéghegy csúcsa...
Mert most őszintén. Mi a teendő?
Ördögi körök vannak lépten nyomon az eset gordiuszi csomójában. Ahogy felgöngyölíted az egyiket, újabb tíz kerül elő.
Erre már egy személy, egy intézmény, több intézmény is kevés. És nem ők az egyedüliek. Vannak még hasonló helyzetben.
De talán ennél is rosszabb az, amit szintén ma tapasztaltam először.
Az olyan ember segélykiáltását, akin már segíteni sem lehet.
Mert ő maga képtelen befogadni azt.
Megjön, elkiabálja, vádaskodik, majd ahogy jött el is megy.
Embargó van a lelkében és elméjében.
Nem hall és nem lát.
Hiába tennél bármit is, ő biztos abban, hogy úgysem teszel majd semmit. Azért jön, hogy ezt közölje veled. Te sem vagy más mint a többi.
Nem tudom ha van ezeknél a lelkiállapotoknál mélyebb szint.
Ennél lennebb ember még nem járt.
Csak Krisztus igen, de ő maga is félelmek között.
És abban a halálban és az azt megelőző félelemben benne volt minden, amit naponta kicsiben látok. Szikrák ezek - de valósak. Hiába tudom, hogy időn és teren túl történik minden ami való - egyelőre ezek rabságában vagyunk.
Elmúlik a pohár, de a harmadik óráig van még egy kicsi.
Éppen annyi, amennyi elég az elviselhetetlenséghez.
„Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.”
Az utóbbi időben számos olyan esettel találkoztam és szembesültem, ami abba a valóságba ringatott, hogy ez a kicsiny világ amelyben élek, menthetetlen.
Tele reménytelen, jövő és remény nélküli - kínlódások közepette harcoló emberekkel, akik számára nem túl sok csurran a boldogság és örömök nedűjéből.
Ma, amikor a soktizedik eset következett szinte kísértetiesen hasonló forgatókönyvvel - nem bírtam érzelmi viharok nélkül végighallgatni az esetet.
Akkor és ott jöttem rá, hogy itt vagyok én - éppen mint egyetemistaként, vagy kezdő szakemberként - lassan de biztosan őszülő hajjal, ráncosodó bőrrel, kollegáim szerint nem kevés tapasztalattal - mégis, a bevonódás és az érzelmi töltet éppen olyan, mint tíz évvel ezelőtt.
És, hogy a világ nem csupa ilyen.
Én vagyok az, aki bevonzom ezeket a nehezen felgöngyölíthető eseteket.
Valamiért mindig, mindenhol megtalálnak.
Teljesen mindegy, hogy deklaráltan éppen mivel és hol foglalkozom, milyen minőségben - ők jönnek.
Egyszer csak egy-kettő - mutatóban, mintha az Isten kipróbálna, hogy még mindig fogadom-e?
Majd egyre többen.
Végül már annyian, hogy lélegezni sem lehet a forgatagban.
És nem igaz, hogy bevonódás nélkül megoldásokat lehet találni.
Vagy belehalsz mindegyikbe, vagy nem leszel képes hatékonyan megoldásokat találni.
Itt van ez a szerencsétlen anya.
Totál analfabéta. A nevét sem tudja leírni. Hat gyerekkel. Ha visszafordíthatná az időt, egészen az iskolapadig repűlne és addig tanulna, amíg belebetegedne.
Annak ellenére, hogy földönfutó, foggal-körömmel küzd annak érdekében, hogy a gyermekei mellette maradjanak és tanulhassanak.
A meleggel még köszönőviszonyban sincsenek télvíz idején.
Kilakoltatták őket - azóta élnek ahogy tudnak.
Jobbára sehogy.
De nem adják fel.
Fát lopkodnak a közeli erdőkből, vasaznak, jönnek-mennek.
A legkisebb már kilakoltatást követően született.
Annyit fázott, annyi füstöt lenyelt, hogy belebetegedett. Az orvosok szerint kevés az esélye a megmaradásra. Az anya tigrisként küzd értük. Egyiket sem engedi. Fut a korházba, fut haza, igyekszik élelmet szerezni, ruhát keresni és mellettük lenni. Közben meg ő maga is beteg.
Egyszerűbb lenne elengedni őket, de talán mélyen tudja ő maga is, ha megteszi, nincs visszaút...
Patkányoktól hemzseg a környék. A gyermekeket is megaharapták.
Elképzelni sem tudok rettenetesebbet sokadik nekifutásra sem.
Nyolc élet nem lenne elegendő feldolgozni azt, amin ők keresztülmennek.
És ez csak a jéghegy csúcsa...
Mert most őszintén. Mi a teendő?
Ördögi körök vannak lépten nyomon az eset gordiuszi csomójában. Ahogy felgöngyölíted az egyiket, újabb tíz kerül elő.
Erre már egy személy, egy intézmény, több intézmény is kevés. És nem ők az egyedüliek. Vannak még hasonló helyzetben.
De talán ennél is rosszabb az, amit szintén ma tapasztaltam először.
Az olyan ember segélykiáltását, akin már segíteni sem lehet.
Mert ő maga képtelen befogadni azt.
Megjön, elkiabálja, vádaskodik, majd ahogy jött el is megy.
Embargó van a lelkében és elméjében.
Nem hall és nem lát.
Hiába tennél bármit is, ő biztos abban, hogy úgysem teszel majd semmit. Azért jön, hogy ezt közölje veled. Te sem vagy más mint a többi.
Nem tudom ha van ezeknél a lelkiállapotoknál mélyebb szint.
Ennél lennebb ember még nem járt.
Csak Krisztus igen, de ő maga is félelmek között.
És abban a halálban és az azt megelőző félelemben benne volt minden, amit naponta kicsiben látok. Szikrák ezek - de valósak. Hiába tudom, hogy időn és teren túl történik minden ami való - egyelőre ezek rabságában vagyunk.
Elmúlik a pohár, de a harmadik óráig van még egy kicsi.
Éppen annyi, amennyi elég az elviselhetetlenséghez.
„Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.”
2014. február 5., szerda
Van az a kedvenc mesém...
A fülemüle. Minden feldolgozásban szeretem.
Mert a mondanivalója aranyat ér.
Ha ezt az egy dolgot jegyeznénk meg az életben - máris egy kiegyensúlyozottabb, boldogabb és egészségesebb élet részesei lehetnénk.
De nem...
A fülemüle lényege, hogy a császára saját birodalmáról szóló leírásokban szembesül azzal a ténnyel, hogy birodalma legszebb és legkülönlegesebb kincsei között tartják nyilván azt a fülemülét, amelyik a császári erdőben énekel. Betegesen kíváncsi lesz a fülemülére és annak énekére.
Hatalmas erőkkel keresteti, majd elfogja és kalitkába záratja.
Csak neki énekelhet és csak akkor, amikor úri kedve úgy látja jónak.
A madárkát naponta levegőzni viszik, de, hogy el ne repülhessen, selyemzsinort kötnek a lábára.
A rabságba belebetegszik.
Közben a császár új madarat kap.
Egy aranyból készült és drágakövekkel kirakott madarat. Ez mindenkinek jobban tetszik.
A fülemülét elengedik.
Közben esztendőre elromlik az aranymadár és a császár belebetegszik a fülemüle hiányába.
Haldoklik, amikor a kismadár magától eljön és énekelni kezd neki önszántából.
Minden este meglátogatja.
A császár meg felépül. És megtanulja egy életre, hogy szeretetünk tárgyát nem verhetjük rabláncra...
(Jogos kérdés, hogy ki-kit testesít meg a mesében?
A császárt - aki csak birtokolva képes szeretni? A fülemülét, aki csak félig rab, mert van ebben valami olyasmi is, hogy hagyja magát érzelmileg zsarolni és kiszipolyozni. Vagy mellékszerepek egyikét - például azét a kislányét, akinek van bátorsága elengedni a fülemülét. Esetleg azét az órásmesterét, aki az arany és drágakövekből készűlt fülemülét készíti?...)
S üzennék én ezzel mindenkinek, aki úgy érzi, láncokra verhet. Miközben meg nem. Mert ha akarom tűröm, ha meg nem, hát széttépem a láncokat, mint Sámson.
Nincs az a lánc, amely dühömnek ellenállna...
Az életben számtalanszor feltevődik a kérdés erről meg arról.
És szembesülnöd kell ismételten a már jól ismert ténnyel, hogy a dolgok nem vegytiszták.
Nem csupán fehérek meg feketék, jók meg rosszak.
Kegyesen hazudozunk egy jobb cél érdekében.
Kegyesen lopkodunk egy nemesebb jövő céljából.
Kegyesen tesszük egymás életét pokollá a szeretet mindent elfedő zászlaja alatt.
És amikor a gyermek, aki a világot tanulja élni és a szeretet Isteni szintekre emelni - tiszta tekintetén át megszűrjük a valóságot - bizony elszörnyülködünk...
Mert szeretni annyi mint érteni.
Érteni annyi mint ismerni.
Ismerni annyi mint elfogadni.
Elfogadni annyi mint elengedni.
Elengedni annyi mint szeretni.
És ez így mindegyszuszra egyben.
Semmi sem maradhat ki a sorból, mert akkor már nem is szeretet a szeretet, nem is értés az ismerés, elfogadás az elengedés és szeretet az egész.
A fülemüle. Minden feldolgozásban szeretem.
Mert a mondanivalója aranyat ér.
Ha ezt az egy dolgot jegyeznénk meg az életben - máris egy kiegyensúlyozottabb, boldogabb és egészségesebb élet részesei lehetnénk.
De nem...
A fülemüle lényege, hogy a császára saját birodalmáról szóló leírásokban szembesül azzal a ténnyel, hogy birodalma legszebb és legkülönlegesebb kincsei között tartják nyilván azt a fülemülét, amelyik a császári erdőben énekel. Betegesen kíváncsi lesz a fülemülére és annak énekére.
Hatalmas erőkkel keresteti, majd elfogja és kalitkába záratja.
Csak neki énekelhet és csak akkor, amikor úri kedve úgy látja jónak.
A madárkát naponta levegőzni viszik, de, hogy el ne repülhessen, selyemzsinort kötnek a lábára.
A rabságba belebetegszik.
Közben a császár új madarat kap.
Egy aranyból készült és drágakövekkel kirakott madarat. Ez mindenkinek jobban tetszik.
A fülemülét elengedik.
Közben esztendőre elromlik az aranymadár és a császár belebetegszik a fülemüle hiányába.
Haldoklik, amikor a kismadár magától eljön és énekelni kezd neki önszántából.
Minden este meglátogatja.
A császár meg felépül. És megtanulja egy életre, hogy szeretetünk tárgyát nem verhetjük rabláncra...
(Jogos kérdés, hogy ki-kit testesít meg a mesében?
A császárt - aki csak birtokolva képes szeretni? A fülemülét, aki csak félig rab, mert van ebben valami olyasmi is, hogy hagyja magát érzelmileg zsarolni és kiszipolyozni. Vagy mellékszerepek egyikét - például azét a kislányét, akinek van bátorsága elengedni a fülemülét. Esetleg azét az órásmesterét, aki az arany és drágakövekből készűlt fülemülét készíti?...)
S üzennék én ezzel mindenkinek, aki úgy érzi, láncokra verhet. Miközben meg nem. Mert ha akarom tűröm, ha meg nem, hát széttépem a láncokat, mint Sámson.
Nincs az a lánc, amely dühömnek ellenállna...
Az életben számtalanszor feltevődik a kérdés erről meg arról.
És szembesülnöd kell ismételten a már jól ismert ténnyel, hogy a dolgok nem vegytiszták.
Nem csupán fehérek meg feketék, jók meg rosszak.
Kegyesen hazudozunk egy jobb cél érdekében.
Kegyesen lopkodunk egy nemesebb jövő céljából.
Kegyesen tesszük egymás életét pokollá a szeretet mindent elfedő zászlaja alatt.
És amikor a gyermek, aki a világot tanulja élni és a szeretet Isteni szintekre emelni - tiszta tekintetén át megszűrjük a valóságot - bizony elszörnyülködünk...
Mert szeretni annyi mint érteni.
Érteni annyi mint ismerni.
Ismerni annyi mint elfogadni.
Elfogadni annyi mint elengedni.
Elengedni annyi mint szeretni.
És ez így mindegyszuszra egyben.
Semmi sem maradhat ki a sorból, mert akkor már nem is szeretet a szeretet, nem is értés az ismerés, elfogadás az elengedés és szeretet az egész.
2014. február 3., hétfő
Elengedés
Az elengedés nem egyből történik.
Mert semmi sem történik drasztikusan és egyből.
Veszteségek támasztják alá ezt a törvényszerűséget a legjobban.
Hozzá kell szoknunk a másik elengedésének gondolatához.
Le kell szoknunk róla.
Bele kell törödnünk, hogy ő már nem létünk értelme vagy része.
Vagy nem olyan módon az, ahogy azt addig gondoltuk.
Szánkáznak a gyerekek.
A rodlizás nem egy veszélytelen játék.
Ha kicsit is belegondol a szülő abba, amin gyermekként keresztülment, soha nem engedni rodlizni a gyerekét.
Soha...
A helyhez ahol én felnőttem szervesen kapcsolódott a nagyhegy, ahogy mi neveztük.
Ez a Furnica lépcső.
Ahol télről télre szembenéztünk a halállal. Félelmek és fájdalmak nélkül.
Nem voltak garázsok, házak, így hát hatalmas sebességgel repesztettük lefele a jeges lépcsőn és hegyen - zsákkal, vasszánkákkal, faszánkákkal, állva, guggolásban, hassal, hármasban, kettesben, négyesben és ötösben - úgy, hogy közben a szánka szikrákat vetett.
Volt olyan menet, hogy a szánka ripityára törött az ajban, de folytattuk tovább.
Egyszerűen nem létezett olyan tél, hogy valaki ne ment volna fának, falnak, kerítésnek, ne törött volna kéz, kar, láb, combnyak és csigolyanyúlvány.
És akkor erre a hegyre kiviszi ugyebár a gyermekeit az időközben felnőtt testben élő örök gyerek.
Aki pontos ismeretében van annak, ami ott történhet.
Szóval nem játék...
Magamat ma sem féltem, mert ami hülye, hülyébb már úgysem lehet, na de ők...
A szüleink meg ültek nyugodtan.
Amit nem látunk, nem fáj alapon.
Ha látták volna, bennük is megfagyott volna a vér.
Talán az angyalok is szabadabbak voltak.
Nem volt ennyi figyelmet elvonó tényező.
Nem tudom...
Mostanra kezdtem engedni a gyermekeket úgy mindentbelemódra szánkázni.
Hogy látom, hogy teljesen birtokában vannak a halállal való szembenézés tudományának.
Hogy képesek utolsó percben teljes nyugalommal meghúzni a féket - végiggondolva azt, hogy akár belefuthatnak a kerítésbe - de élniük kell.
Mert ezen a vékony élen táncol az egész emberi lét.
Ettől izgalmas és élhető minden.
Hogy tudom, látom, de folytatom az útamat.
Mellesleg az egész értelmes emberi élet ilyen.
Hogy bármit teszek, halált megvető bátorsággal, sőt vakmerőséggel teszem.
Tudván, hogy belehalhatok, és nem hamarabb, mint utolsó percben, meghúzom a féket.
És akkor dönthetek.
Abban az egyetlen tiszta pillanatban - hogy továbbmegyek vagy újrakezdem az egészet a kifulladásig.
A teljes átázásig, a mámorig.
Fátol-fáig.
Az elengedés nem egyből történik.
Mert semmi sem történik drasztikusan és egyből.
Veszteségek támasztják alá ezt a törvényszerűséget a legjobban.
Hozzá kell szoknunk a másik elengedésének gondolatához.
Le kell szoknunk róla.
Bele kell törödnünk, hogy ő már nem létünk értelme vagy része.
Vagy nem olyan módon az, ahogy azt addig gondoltuk.
Szánkáznak a gyerekek.
A rodlizás nem egy veszélytelen játék.
Ha kicsit is belegondol a szülő abba, amin gyermekként keresztülment, soha nem engedni rodlizni a gyerekét.
Soha...
A helyhez ahol én felnőttem szervesen kapcsolódott a nagyhegy, ahogy mi neveztük.
Ez a Furnica lépcső.
Ahol télről télre szembenéztünk a halállal. Félelmek és fájdalmak nélkül.
Nem voltak garázsok, házak, így hát hatalmas sebességgel repesztettük lefele a jeges lépcsőn és hegyen - zsákkal, vasszánkákkal, faszánkákkal, állva, guggolásban, hassal, hármasban, kettesben, négyesben és ötösben - úgy, hogy közben a szánka szikrákat vetett.
Volt olyan menet, hogy a szánka ripityára törött az ajban, de folytattuk tovább.
Egyszerűen nem létezett olyan tél, hogy valaki ne ment volna fának, falnak, kerítésnek, ne törött volna kéz, kar, láb, combnyak és csigolyanyúlvány.
És akkor erre a hegyre kiviszi ugyebár a gyermekeit az időközben felnőtt testben élő örök gyerek.
Aki pontos ismeretében van annak, ami ott történhet.
Szóval nem játék...
Magamat ma sem féltem, mert ami hülye, hülyébb már úgysem lehet, na de ők...
A szüleink meg ültek nyugodtan.
Amit nem látunk, nem fáj alapon.
Ha látták volna, bennük is megfagyott volna a vér.
Talán az angyalok is szabadabbak voltak.
Nem volt ennyi figyelmet elvonó tényező.
Nem tudom...
Mostanra kezdtem engedni a gyermekeket úgy mindentbelemódra szánkázni.
Hogy látom, hogy teljesen birtokában vannak a halállal való szembenézés tudományának.
Hogy képesek utolsó percben teljes nyugalommal meghúzni a féket - végiggondolva azt, hogy akár belefuthatnak a kerítésbe - de élniük kell.
Mert ezen a vékony élen táncol az egész emberi lét.
Ettől izgalmas és élhető minden.
Hogy tudom, látom, de folytatom az útamat.
Mellesleg az egész értelmes emberi élet ilyen.
Hogy bármit teszek, halált megvető bátorsággal, sőt vakmerőséggel teszem.
Tudván, hogy belehalhatok, és nem hamarabb, mint utolsó percben, meghúzom a féket.
És akkor dönthetek.
Abban az egyetlen tiszta pillanatban - hogy továbbmegyek vagy újrakezdem az egészet a kifulladásig.
A teljes átázásig, a mámorig.
Fátol-fáig.
2014. február 2., vasárnap
A sport és a nagyszülők két külön fogalom. Teljesen függetlenül attól, hogy az adott nagyszülő esetleg fénykorában egy igéretes és sikeres sportoló volt és esetleg még edzett is unókájához hasonló életkorú gyerekeket évek hosszú során át.
Mert az unóka az unóka.
Unókának lenni, kissé több, mint gyermeknek.
Olyan mint egy második esély.
Mintha a Jóisteni humorérzék játszadozna az emberrel és azt mondaná:
- na jó na...
Nézd, volt egy esélyed, élesben és te elszúrtad.
Tudom, hogy megbántad azóta ezerszer, mint a kutya, amelyik kilencet kölyöközött.
Ezért aztán tudod mit?
Együttérzésem jeléűl adok neked egy második esélyt.
Nem forgathatjuk vissza az időt, de bocsánatot kérhetsz a gyermekedtől azzal, hogy sokkal megértőbb, figyelmesebb, odaadóbb és szeretőbb nagyszülő leszel, mint amilyen szülő voltál...
És ezt van aki megérti.
Sőt, nem csak megérti, hanem felül is írja.
És boldogan, békésen hal meg - hiszen megbocsátottak és megbocsátott...
Itt van az én édesanyám.
Három gyereke közül három sportolt komolyan.
Volt, hogy egyszerre több sportágban is jeleskedve.
Mert akkoriban ezért nem kellett fizetni.
Örültek a gyerekeknek.
Felkarolták és ha erőt, fantáziát, netán tehetséget és szorgalmat láttak benne, egy szikrányit is - hát mindent megtettek annak érdekében, hogy komoly esélyei legyenek egy jobb életre.
És hát a szülők nem autóval hordozgattak edzésekre.
Mindenki pontosan tudta, hogy hova és mikor kell mennie.
Nem volt lógás, nyávogás, mellébeszélés.
Pedig sokszor nem szép szóval és könyörgéssel neveltek. Hanem bűntetéssel, veréssel, szivatással. Minden sportágban azzal vertek, ami kéznél volt. Például a koriban az élvédővel. És kész. Ezen senki nem akadt fent. Igyekezett legközelebb nem úgy viselkedni, hogy kikapja a laskaadagját.
Nem jelentgettünk, nem panaszkodtunk - a szülők elől elrejtettük gondosan a verés esetleges nyomait.
De ez mind nem rettentetett el a sporttól.
Hanem lojalisabbá tett.
Imádtunk ott lenni.
A csoporthoz tartozni.
Bizonyítani.
Letenni az asztalra.
És büszkévé tenni az amúgy igenis következetes és igazságos edzőket.
A múlt héten, hogy tanítottam délután - a gyermekeket édesanyám ügyelte fel az edzésen.
Mondtam az elején - neki 3 gyermekéből 3 sportolt 9 félét.
De nagyszülőként nem bírkozott meg a feladattal.
Este sírva és szemrehányóan hív:
- mind a hárman sírva jöttünk az edzésről. Agyonfárasztották és hajtották őket, leizzadtak a minusz fokos hidegben, a gyermeket agyonvágta a sisakja és meg is bűntették őket nemtomhány guggolással... - mondta el egy szúszra...
Na most akkor.
Ugyebár második esély, meg helyrehozni, meg miegymás...
De ő folytatta - arra is emlékszem, hogy amikor a testvéreid első mérkőzésén vettem részt, a nyakukat véresre vágta a kimonó, hogy én sírva néztem végig a harcot...
- és amikor te reggel hatra mentél edzésre és délután ismét - a galuska estig volt a torkomban... - pont, mint most...
Hát ez ilyen kéremszépen...
Nem könnyű.
De a komoly eredményekhez erőbedobás és önfeláldozás is szükségeltetik. Egészen addig a pontig, amíg az egész át nem változik szükségletté és életmóddá. Hogy egyszer csak rájössz - enélkül nem lenne teljes az életed...
És ezért a pillanatért - megéri.
Mert az unóka az unóka.
Unókának lenni, kissé több, mint gyermeknek.
Olyan mint egy második esély.
Mintha a Jóisteni humorérzék játszadozna az emberrel és azt mondaná:
- na jó na...
Nézd, volt egy esélyed, élesben és te elszúrtad.
Tudom, hogy megbántad azóta ezerszer, mint a kutya, amelyik kilencet kölyöközött.
Ezért aztán tudod mit?
Együttérzésem jeléűl adok neked egy második esélyt.
Nem forgathatjuk vissza az időt, de bocsánatot kérhetsz a gyermekedtől azzal, hogy sokkal megértőbb, figyelmesebb, odaadóbb és szeretőbb nagyszülő leszel, mint amilyen szülő voltál...
És ezt van aki megérti.
Sőt, nem csak megérti, hanem felül is írja.
És boldogan, békésen hal meg - hiszen megbocsátottak és megbocsátott...
Itt van az én édesanyám.
Három gyereke közül három sportolt komolyan.
Volt, hogy egyszerre több sportágban is jeleskedve.
Mert akkoriban ezért nem kellett fizetni.
Örültek a gyerekeknek.
Felkarolták és ha erőt, fantáziát, netán tehetséget és szorgalmat láttak benne, egy szikrányit is - hát mindent megtettek annak érdekében, hogy komoly esélyei legyenek egy jobb életre.
És hát a szülők nem autóval hordozgattak edzésekre.
Mindenki pontosan tudta, hogy hova és mikor kell mennie.
Nem volt lógás, nyávogás, mellébeszélés.
Pedig sokszor nem szép szóval és könyörgéssel neveltek. Hanem bűntetéssel, veréssel, szivatással. Minden sportágban azzal vertek, ami kéznél volt. Például a koriban az élvédővel. És kész. Ezen senki nem akadt fent. Igyekezett legközelebb nem úgy viselkedni, hogy kikapja a laskaadagját.
Nem jelentgettünk, nem panaszkodtunk - a szülők elől elrejtettük gondosan a verés esetleges nyomait.
De ez mind nem rettentetett el a sporttól.
Hanem lojalisabbá tett.
Imádtunk ott lenni.
A csoporthoz tartozni.
Bizonyítani.
Letenni az asztalra.
És büszkévé tenni az amúgy igenis következetes és igazságos edzőket.
A múlt héten, hogy tanítottam délután - a gyermekeket édesanyám ügyelte fel az edzésen.
Mondtam az elején - neki 3 gyermekéből 3 sportolt 9 félét.
De nagyszülőként nem bírkozott meg a feladattal.
Este sírva és szemrehányóan hív:
- mind a hárman sírva jöttünk az edzésről. Agyonfárasztották és hajtották őket, leizzadtak a minusz fokos hidegben, a gyermeket agyonvágta a sisakja és meg is bűntették őket nemtomhány guggolással... - mondta el egy szúszra...
Na most akkor.
Ugyebár második esély, meg helyrehozni, meg miegymás...
De ő folytatta - arra is emlékszem, hogy amikor a testvéreid első mérkőzésén vettem részt, a nyakukat véresre vágta a kimonó, hogy én sírva néztem végig a harcot...
- és amikor te reggel hatra mentél edzésre és délután ismét - a galuska estig volt a torkomban... - pont, mint most...
Hát ez ilyen kéremszépen...
Nem könnyű.
De a komoly eredményekhez erőbedobás és önfeláldozás is szükségeltetik. Egészen addig a pontig, amíg az egész át nem változik szükségletté és életmóddá. Hogy egyszer csak rájössz - enélkül nem lenne teljes az életed...
És ezért a pillanatért - megéri.
2014. február 1., szombat
Hatalmas porokat képes kavarni a szex téma.
Itt van ez a készülő dokumentumfilm promo - http://www.origo.hu/filmklub/blog/kritika/20140129-ugy-hivtak-a-hogyos-csocsu-lany-szerelempatak-kritika-sos-agnes.html - hát nem igen volt olyan ember, aki az almúlt héten ne nézte, osztotta vagy tárgyalta volna meg.
Közben meg Lucian Mindruta párhuzamosan - hiszen nemigen tudhatott a fent említett bemutatásra váró dokumentumfilmről - beszól péntek tájékán, hogy fülest kapott, miszerint egy hetvenakárhányéves mamit kezelnek éppen a sürgősségin, egy túlkapásoktól nem mentes órgiát követően. (Doamna de 71 de ani care a ajuns in spital dupa o orgie sexuala e doar o exceptie. Eu cred ca cei mai multi oameni in varsta stiu deja cum sa se bucure de o orgie in siguranta. L.M.)
Ott is százak kommentelik az ügyet.
Elmosolyodom.
A szex mindig jó kis téma.
Minden ami szexxel kapcsolatos - könnyen eladható - legyen bármekkora baromság is.
S ha ez mind így van, s már miért ne lenne így - hogy lehetséges, hogy ennyire gyermekcipőben járunk a felvilágosítások és védekezés terén. A szülő gyerek közötti párbeszédben, az önismeretben a szexualitásunk terén, a terhesség alatti szexuális élet jellemzőinek ismerete terén?
Ha robbant szüleink fénykorában (1960-1980...) a forradalom - hatása körülölelte az egész világot - ha a csapból is az folyik, még mindig miért nem vagyunk képesek szégyen és tabuk nélkül, normálisan elbeszélgetni róla?
Miért nem nevelésünk és neveltetésünk része?
Miért menekülünk előle, amikor hozzátartozik kiegyensúlyozott, egészséges életünkhöz?
A két legfontosabb életszakasz hemzseg a legtöbb és legmélyrehatóbb tabutól - amelyet elsősörban, azaz közvetlenül a nők, de a kapcsolat jellegéből adódóan természetesen a férfiak is félelmekkel és vakfoltokkal telve élnek meg.
Mindenki óvatosan lépked a mocsár veszélyes talaján, koromsötétben, ahelyett, hogy boldogan, kéz a kézben, Napfényes kikövezett úton sétálgatna felhőtlenül.
Egyik terhességem alatt sem találkoztam olyan hölggyel, aki tudta volna pontosan, felvállalta volna és készen állt volna a továbbadására annak, hogy mi természetes és mi nem szexualítás terén - ha babát várunk?
Egyetlen egy hölgyismerősöm sem tudta pontosan, hogy mikor lehet a szülés után elkezdeni a szexuális életet. Mikor és hogyan tanácsos védekezni majd ismét gyermeket vállalni, ha eléggé felerősödött a szervezet.
Mindenki találgat.
Intelligens, sok ismeret birtokában lévő emberek vonogatják a vállaikat és okoskodnak mindenfélét - a pontos válaszok hiányában.
Érdekes hát ennek a természetes, egészséges életmódunkhoz hozzátartozó, emberi életünkre jellemző tevékenységnek az ambivalens mivoltja.
Hogy miközben a csapból is ez folyik - ennyi év alatt sem voltunk képesek megtanulni higgadtan beszélni róla, felkészíteni az utódokat és normalizálni azt egy kiegyensúlyozott társadalmi élet érdekében.
Itt van ez a készülő dokumentumfilm promo - http://www.origo.hu/filmklub/blog/kritika/20140129-ugy-hivtak-a-hogyos-csocsu-lany-szerelempatak-kritika-sos-agnes.html - hát nem igen volt olyan ember, aki az almúlt héten ne nézte, osztotta vagy tárgyalta volna meg.
Közben meg Lucian Mindruta párhuzamosan - hiszen nemigen tudhatott a fent említett bemutatásra váró dokumentumfilmről - beszól péntek tájékán, hogy fülest kapott, miszerint egy hetvenakárhányéves mamit kezelnek éppen a sürgősségin, egy túlkapásoktól nem mentes órgiát követően. (Doamna de 71 de ani care a ajuns in spital dupa o orgie sexuala e doar o exceptie. Eu cred ca cei mai multi oameni in varsta stiu deja cum sa se bucure de o orgie in siguranta. L.M.)
Ott is százak kommentelik az ügyet.
Elmosolyodom.
A szex mindig jó kis téma.
Minden ami szexxel kapcsolatos - könnyen eladható - legyen bármekkora baromság is.
S ha ez mind így van, s már miért ne lenne így - hogy lehetséges, hogy ennyire gyermekcipőben járunk a felvilágosítások és védekezés terén. A szülő gyerek közötti párbeszédben, az önismeretben a szexualitásunk terén, a terhesség alatti szexuális élet jellemzőinek ismerete terén?
Ha robbant szüleink fénykorában (1960-1980...) a forradalom - hatása körülölelte az egész világot - ha a csapból is az folyik, még mindig miért nem vagyunk képesek szégyen és tabuk nélkül, normálisan elbeszélgetni róla?
Miért nem nevelésünk és neveltetésünk része?
Miért menekülünk előle, amikor hozzátartozik kiegyensúlyozott, egészséges életünkhöz?
A két legfontosabb életszakasz hemzseg a legtöbb és legmélyrehatóbb tabutól - amelyet elsősörban, azaz közvetlenül a nők, de a kapcsolat jellegéből adódóan természetesen a férfiak is félelmekkel és vakfoltokkal telve élnek meg.
Mindenki óvatosan lépked a mocsár veszélyes talaján, koromsötétben, ahelyett, hogy boldogan, kéz a kézben, Napfényes kikövezett úton sétálgatna felhőtlenül.
Egyik terhességem alatt sem találkoztam olyan hölggyel, aki tudta volna pontosan, felvállalta volna és készen állt volna a továbbadására annak, hogy mi természetes és mi nem szexualítás terén - ha babát várunk?
Egyetlen egy hölgyismerősöm sem tudta pontosan, hogy mikor lehet a szülés után elkezdeni a szexuális életet. Mikor és hogyan tanácsos védekezni majd ismét gyermeket vállalni, ha eléggé felerősödött a szervezet.
Mindenki találgat.
Intelligens, sok ismeret birtokában lévő emberek vonogatják a vállaikat és okoskodnak mindenfélét - a pontos válaszok hiányában.
Érdekes hát ennek a természetes, egészséges életmódunkhoz hozzátartozó, emberi életünkre jellemző tevékenységnek az ambivalens mivoltja.
Hogy miközben a csapból is ez folyik - ennyi év alatt sem voltunk képesek megtanulni higgadtan beszélni róla, felkészíteni az utódokat és normalizálni azt egy kiegyensúlyozott társadalmi élet érdekében.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)