Gyermeknevelés a forgatagon

Délelőtt.
Minden gyerek, fiatal - nagymamával vagy szülőkkel van kint.
A szemünk előtt rángatnak meg egy tíz év körüli gyereket, akit állítólag már két órája keres a család nagy erőkkel.
Nem hagynak a gyermeknek helyet a magyarázkodásra.
Megrángatják, összeszidják, megszégyenítik, elviszik.
Kézimunkája ottmarad az asztalon, félkészen billegve - leesés és megmaradás között.

Délután.
Sűrűsödik a néptömeg.
A gyerekek még mindig kitartó családtagokkal tobzódnak a lehetőségek bőségében.
Semmi sem köti le őket hosszútávon.
Ide-oda rohannak. Keresik az ultraszupert.
A fáradt szülők lerogynak egy helyre és csak a szemeiket mozgatják.
Többre már nem képesek.
Hát csoda?

Este.
A népsűrűség túllépte az elviselhető határát.
Minden emberi lábra, három másik átvonuló cipőtalpa jut.
A gyermekek felügyelet nélkül rohangálnak.
- Milyen jó érzés már szabadnak lenni - zászlókkal a hónaljuk alatt.
Egy óra sem telik bele, a zászlókat messzire dobják, még nyughatatlanabbak.
Keresnek valamit - amit képtelenek definiálni.
Egy-két gyerek kiszakad a tömegből és megtalálja önmagát.
A többieknek esélyük sincs.
A szülők sehol sincsenek.
Végül a Neoton Familia koncerten látom viszont őket, önfeledt lelkesedéssel az arcukon.

A gyerekek, változatlanul elszomorítanak.
A folyamatos pörgéssel.
A hangos zenével, amit a zene mellett párhuzamosan bömböltetnek.
A futkorászással, aminek se vége, se hossza.
A következetlenséggel melynek inkább áldozatai, semmint nyertesei. Hiszen hatalmas a szakadék a minden és semmi között.
Brutális a biztonság elvesztése, a határok teljes megszüntetése miatt.

Felülök a hajdani focipálya legfelső részére.
Onnan figyelem őket.
Rohanás.
Zene.
Káosz.
Veszélykereső attitűd.
Állandóan telefonáló szülők - akik azt hiszik, hogy ezzel kontroll alatt tudnak tartani bármit is.
Folyamatosan helyzetjelentő gyerekek, akiknek kezeit bilincs erősíti az állítólag felhőtlenül koncertező vagy otthon pihenő szülőkhöz.
Mintha senki sem lenne soha sehol.
Csak éppen folyamatban, félkészben, vagy út közben.
Nincsenek születések és halálok.
Utazások és megérkezések.
Kezdet és vég.
Mindennek csak közepe van.

Egy olyan világban, ahol minden nap háromszor csesszük le a gyerekeket, ha telefonoznak.
Reggel meghúzzuk a csíkot.
Estére azt sem tudjuk, hogy mi az a csík.
Megtépjük a gyereket, ha nem veszi fel a telefont, miközben ő épp a barátaival próbál eleget tenni annak a szocializálódásnak - ami nekünk már csak alkohollal elképzelhető.
Miközben ő maradjon normális, ne drogozzon, ne szivarozzon, ne kurválkodjon, ne tekeregjen, de beszélgessen és ismerje a határait.

Vicc nem?