#sztem

Ki nem állhatom a szüleimet.

Na jó, ez azért túlzás, mert van amikor tényleg jó fejek.

De rendszerint nem. Sőt, az utóbbi időben egyre nehezebben elviselhetők.

Anyu, aki sportoló volt minden egyes nap elmantrázza, hogy a normális testi-lelki-szellemi fejlődés érdekében legalább napi három órát kell a szabadban mozogni.

De én nem anyura, hanem inkább apára ütöttem.

Azt szokták mondani, hogy a fiúk az anyjukra hasonlítanak.

Na, én még ezt sem tudtam normálisan követni. Kiköpött apa vagyok.

Aki velem együtt csodálkozik, amikor anya hisztizik, hogy ki kell menni.

Különben is ki a szar jár csak úgy céltalanul ki az én koromban?

Hogy csináljunk, mit?

Nem szeretek bringázni, scootozni, kosarazni, sőt a focitól is hányok.

Erőszakkal kimegyünk, leülünk a srácokkal, akiket a vakbuzgó szüleik szintén kitoloncolnak a házból és elkezdünk beszélgetni. Aztán előkerülnek a telefonok. Megnézünk egy-két vloggert, majd áttérünk az épp aktuális játékokra – minecraft, fortnite és megjön a kedvünk az élethez.

Van aki lezserül hazatelefonál – Mami, izzítsd be az xboxomat.

Én nem tudok.

Anyu rám förmed, már belépéskor – mit keresel itt? Most mentél el! Nem bandáztatok???

De. Csak hazajöttünk, s folytatjuk itthonról.

Anyu nem érti, hogy mi már nem az utcákon bandázunk.

Hogy nekünk nem élmény diót szedni a fáról és köpdösődni a blokk előtt. Futkorászni egy labda után és fütyörészni az elhaladó lányoknak.

Mi már másként udvarolunk és bandázunk.

S meg kell mondjam, így sokkal lényegre törőbb.

Mert, míg apa fütyörészett, futkosott és kerülgette anyát valami fél éven keresztül, míg először elbeszélgettek bátortalanul - ahhoz kellett egy kis idő – miközben, én egyből ráírok arra, aki megtetszik.

Bekövetjük egymást, aztán elkezdünk csetelni, s ha készen állunk a kihívásra, megtesszük videocseten. A valóság egy nagy marhaság. Kényelmetlen és időigényes.

Így minden sokkal hatékonyabb. Időben, térben és egyáltalán.

Sztem…