Az önkéntes munka ma már nem divat.

Divat a selfie, divat az unatkozás, trendi a jellemtelenség és mások kizsákmányolása. A légy gonosz, mert a jókkal mindig kibasznak attitűd.

Második generációs évfolyam lévén az egyetemen - minket belesimítottak az önkéntességbe.

Nem alternatíva volt, hanem léforma.

Kereslet és kínálat találkozott - egyetemi hallgatókban és alapítványokban, akik annak idején önkénteseket kerestek.

Még egyik fél sem tudta pontosan, hogy mit is fed ez a fogalom, így aztán barátok lettünk - akik kevés pénzért (alkalmazottak) és szeretetből (önkéntesek) rászorulókat segítettünk.

Minden héten összeültünk egy finom tea vagy forralt bor mellett megbeszélni tapasztalatainkat.

Aztán továbbléptünk.

Közben tábort szerveztünk és vezettünk le, szegényeket, hátrányos helyzetű családokat kerestünk fel, hív fertőzőttekkel és családtagjaikkal csoportoztunk, drogprevencióztunk, képzéseken vettünk részt, formálódtunk, fejlődtünk, dolgozatokat és beszámolókat írtunk, betegeket látogattunk, fürösztöttünk, olvastunk fel, alapápoltunk, felolvastunk, bevásároltunk, takarítottunk, szerettünk - magyarán, emberré lettünk.

Felnőttként, civil szférában dobbantva egyikünk sem indult el tabula rasa-val. Mindannyiunk tarsolyában ott rejtőzött annak a néhány pótolhatatlan évnek a tapasztalata, ami abszolut nyertesé tett bennünket más, ugyanarra az állásra pályázokkal szemben.

Gyakran magyarázom ezt gyermekeimnek, az önkéntes fiataloknak, akikkel dolgozom.

Most számukra egy játék az egész - a késöbbiekben azonban igazi fegyver lesz. A tudatlan, jellemtelen, tapasztalatlan, csak elméleti tudással - ha egyáltalán azzal is... - rendelkező világgal szemben.

Megtanultam a semmiből valamit létrehozni, nem megijedni, vidáman uralkodni a káosz felett, a megoldásra és soha nem a problémára koncentrálni, csapatban dolgozni, tisztelni a kollegákat, de ami a legfontosabb - megtapasztalni Ki vagyok, Honnan jövök és Merre tartok.

A legkedvesebb számomra egy furcsa kis család volt.

Két apáca. Egy vak illetve egy ágyban fekvő - nagyon idős ferences nővér. 

Az elején nehezen fogadtak. Ők szorultak segítségre - én áldoztam az időmből, mégis minden egyes alkalommal úgy viselkedtek, mintha tartoznék nekik ezzel.

Hozzávetőlegesen fél év telt el, amíg sikerült összeszoknunk, egymásrahangolódnunk.

Nekem kellett megtalálnom a feladatokat. Az elején mindenre nemet mondtak - majd következő alkalommal azzal vártak, hogy milyen jó lenne ha megtenném...

Főztünk, bevásároltunk, ölelkeztünk, takarítottunk, sétáltunk, meséltünk, kacagtunk, felolvastunk, fürösztöttem, hajat, körmöt vágtam és mindvégig szerettem.

Úgy szólítottak - Angyalkám...

- gyere angyalkám, hozz egy darabot a világból nekünk...

És vittem...

De hoztam is!

Valami olyasmit, amit soha de soha nem vehet el tőlem senki...

Itt van ez a család.

Önkéntest keres, aki sétáltatná a fiatal kerekesszékben élő anyát és kisiskolás gyerekét.

Le kell hozni - helyesebben segíteni - majd felvinni őket.

A Tudorból keresünk valakit.

Lehet fiatal, idős, férfi, nő - valaki olyan, akinek nem késő emberré válni.

Nagy utazás. Felelősségteljes, csodás, életszagú, emberrészabó.

Egy biztos: szeretni vagyunk itt. És ennek a lehetőségét soha nem keresni, hanem megélni kell.