Néhány héttel ezelőtt, amikor az iskolai évet zártuk - volt egy tiszta képen alapuló, de helytelen következtetésekbe fulló írásom.

A román és magyar diákok eredményei, eredményessége kapcsán születtek meg bennem mindenféle gondolatok. A mitől is szarabb a magyar, mint a Más mottó mentén.

Itt olvasható : (http://megmondomatuttit.blogspot.ro/2015/06/amit-mai-evzaron-tanultunk-gyerekekkel.html) 

Közben telt múlt az idő. Nyitott szemmel járok, igyekszem magamban is vissza-visszajárni és fel-feltenni azokat az örökérvényű kérdéseket, amelyek attól a legjobbak, hogy nem mindig ugyanazt a választ szülik.

Nemrégiben lent bicikliztünk a gyermekekkel a tömbház előtt. Hűvősbe fordult az elviselhetetlen meleg, nem sokan tolongtak rajtunk kívűl. Időközben azonban mégiscsak megjelenik egy román édesanya, gyermekével.

Nagyon nagyon mások, mint mi.

Míg mi csendben, csendre intve egymást, igyekezve belesímúlni a délutánba, hogy nehogy megzavarjuk mások pihenesését, addig ők, felverik az egész negyedet. Anyuka magozik. Szanaszét repkednek a fekete hajak, ő maga is tele van velük, hiszen elkerülhetetlen a saját maga szembehányása ebben az embertelen tempóban.

Tátott szájjal figyelem.

Megjelenik a barátnő is. Ez már jobban nevelt fiatal hölgy. Nem magozik, hanem focizik a gyermekekkel. A másikéval és a sajátjával.

Minden egyes labda mellémegy. De Ő olyan de olyan lelkesen dícséri a semmit, ahogy azt magyar ember soha.

Én és a fajtám felállunk, leosztunk egy sapkát, megmutatjuk a gyermeknek és addig mutatjuk, amíg az már hagymaszagúan nem megy. Még akkor is keveset dícsérünk, mert nekünk a Legjobbanak kell lennünk, ahhoz, hogy egyáltalán felfigyeljenek ránk. Míg ők, rugdoshatnak mellé amíg bírnak - mindig mindenhol van számukra egy hely.

Gyakran elröhögjük, hogy közintézményekben, bankokban, postán és egyéb hasonló helyeken - rokoni szál fűz egymáshoz minden egyes alkalmazottat.

Nos, igen.

Mert ő vigyázza a fajtáját, míg ami engem illet - minél távolabbra szeretném tudni attól a helytől, ahol bizonyítanom kell. Elég nekem az én bajom, nem, hogy még rá is kelljen figyelnem, vigyáznom, helyette bizonyítanom. Így van az, hogy a román nyelvben nincs is ilyen nagymegmondás, amit a magyar nyelvben gyakran használunk - az ember a barátait meg tudja választani, de a rokonait, nem - azokat mellébasszák...

Ismerek egy csodás román hölgyet. Hosszú időszakon át küzdött, kitartóan harcolt, hogy megkapja azt az állást, amelyről álmodott.

Én már régen elmentem volna takarítani, árulni, kihordani, felvigyázni - de ő nem - azt mondta, ha felaprózódik, soha nem lesz jelen akkor, amikor bejön az álma.

bumm

És megkapta. Későre, de megvolt. Mert jelen volt.

Közben eltelt egy kis idő - s meséli, jól van, éppen fizetésemelést kér a főnőkségtől.

Így meséli:

- mert megengedhetem magamnak...

Mások vagyunk.

Nagyon nagyon mások.

Mi ilyeneket nem engedünk meg magunknak.

Nem is erre neveltek és szocializáltak.

Légy becsületes, ne pofázz, álld meg a helyed, dolgozz, légy a legjobb és hallgass. Mert hallgatni arany...

Magyar ember asztalnál nem beszél... - sőt lassan sehol sem beszél. Elvan. Maximum figyel - de ez már lux. Igazi lux - mer' azt jelenti idő van...