2015. szeptember 28., hétfő

Amikor gyermekek voltunk - ma már a saját gyermekeim is, anélkül, hogy instruáltam volna őket - tökéletesen beszéltük a halandzsa nyelvet. Ennek segítségével játszottuk el, hogy éppen románok, angolok vagy németek vagyunk. Hiszen abban a zsenge korban, lezárt határokkal nem igazán tudtunk más népek létezéséről.

Később, amikor már az értelem szikrát vetett bennünk - közös halandzsanyelvet dolgoztunk ki. A felnőttek pedig nem, hogy nem érthették meg, hanem egyszerűen nem töltöttek annyi időt mellettünk, nem szenteltek annyi figyelmet ránk, hogy dekodifikálják az általunk kitalált új nyelvet.
Sokáig büszkék is voltunk erre.
Talán egészen addig, amíg a valóságban is el nem kezdtek idegen nyelvet tanítani nekünk az iskolában.
Természetesen franciát. Ha a románt nem veszem idegennyelvnek. Mert nem vehetem. De kinek ment könnyen a román - barátok nélkül, magyar környezetben?

Nálunk egyetlen gyermek lakott, aki román ajkú volt.
A szülők örvendeztek a barátságnak. Amíg az ajkait újra nem szabtuk. Magyarra. Aztán tökéletesen beszélt magyarul - mind a mai napig örömmel teszi...

Igaz én magam sem jártam jobban.
Mondom az uramnak büszkén, vannak a gyermekeinknek román barátaik. És mondanak. Anna ritkán, keveset és szégyenlősen - mert már komoly belső kontrollt tart. Ellenőrzi önmagát és véletlenül sem engedné, hogy nevetség tárgyává legyen.
Balázs ő könnyed. Mond, mutat, magyaráz, int, taszít.
Ha valamit nem ért, vagy nem sikerül megértetnie - szaladnak a fordítóba. Azaz, hozzám.
Aztán - a nagy örömre erős valóság következett.
A román gyermekek magyarul kezdtek beszélni.
Első körben szavakat, majd egyre bátrabban egyszerű mondatokat is.
Aztán az apa többé soha nem hozta oda a gyermekeit. Nem reszkírozhatta meg a verességet.

Ma egy jó nevű, forgalmas kávézóba kellett bemennem munkaügyben.
Nagyon aranyos, kedves, bájos hölgy szolgálta ki a vendégeket.
Mégis, meglepett a felkészületlensége, amikor külföldi túristák léptek a helységbe.
Szóltak angolul, németül, majd franciául.
A hölgy egyiket sem beszélte.
Amikor konstatálták, lemondtak róla, hogy közös nyelvet keressenek.
Kiválasztottak egyet - mindenki a számára legkedvesebbet - és azon kértek.
A hölgy meg örök gyermekkoromat hozta vissza bárgyú viselkedésén át: mindegy, hogy hogyan beszéltek hozzá, ő magabiztosan csak románul beszélt. Azaz számára az egyetlen IDEGEN nyelven, amit ismert.
Nem számított, hogy a másik nem ismeri - ergo szólhatna magyarul is, mert nem a szó, hanem a mimika és gesztikuláció döntenek. 
Ő románul beszélt külföldiül.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése