3o nap híján 11 év

Amikor a gyerekek kisebbek voltak gyakran készítettünk jeles napokra várva adventi naptárhoz hasonló kihúzós naptárokat, hogy pontosan nyomon tudjuk követni mennyit kell még aludni amíg el nem érkezik a várva várt nap - lett légyen szülinap, Karácsony, nyaralás vagy bármilyen AMR.

Amikor az uramnak elvették a jogosítványát, átsuhant a fejemen egy a hűtőre helyezendő példány elkészítésének gondolata, hogy pontosan nyomon tudjam követni a Poklok Poklának teljes időtartamát.

Aztán rájöttem, hogy a jeles nap egybecseng a 11-ik házassági évfordulónkkal. Ünnep lesz ez a javából - gondoltam, és ismét nem tévedtem nagyot. Ugyanis az eltelt 3o nap alatt annyit veszekedtünk, amennyit az eltelt 11 évben össz-vissza. A tegnapelőtt hazafele jövet egy majd háromórás éjszakai, kanyargós, veszélyes, forgalmas úton már nem is maradt vitatémánk. Egyszerűen csak hallgatni tudtunk. Teljesen lefutottuk minden egyes morgós, kiabálós, kidobós, örök haragos témánkat. Ilyen lesz az idős kór - gondoltam. Amikor már szólnod sem kell, úgyis pontosan hallom mit is gondolsz. 

És talán ez lesz benne a legszebb. Egy társ, egy ember, aki az idők során annyira a részemmé válik, hogy hallani fogja gondolataimat, érezni fogja érzéseimet, rezdüléseimet. Ehhez azonban nem vezet egyenes út. Akkor sikerül majd összecsiszolódnunk, ha mindkettőnkből lefarag az élet. És a vágás nyomai fájnak. A hegek egy életen megmaradnak. Hogy amikor  végignézek a lelkemen, tudni fogom pontosan mit tettél, mit mondtam, mi történt, mit mulasztottunk, mivel lettünk bölcsebbek. Mert minden évnek megvan a maga varázsa. Amibe persze a gyermekek is segítenek. A kedvességükkel, a bújós életszakaszaikkal, az elégedetlenkedésekkel, a feleselésekkel, az újra ránk-találással, a távozással, a majdani unokákkal, vagy karrier választással.

Egy azonban nagyon fontos - mindenki magáért felel. Hiszen sem az emberek, sem a Jóisten előtt nem kell elszámolnunk kettőnk sikeres, vagy kevésbé sikeres házasságával. Az kettőnkre tartozik. Ezzel szemben elsősorban önmagunk előtt felelősök vagyunk azokért a tettekért, gondolatokért, történésekért, döntésekért - amelyek meghatározzák életünket, de legfőbbképpen azt, amivé leszünk. Mert egyszer csak kiürül a ház, beköszönt a csend és szállást vesznek mindennapjainkban az emlékek és a gondolkodás. A hangok, amelyeket már nem lehet semmivel sem elhallgattatni. Akkor és ott még egy utolsó esélyt kapunk az egyengetésre - csak mi magunk vállunk rugalmatlanná a helyzet kihasználására.

Majd nem számítanak az évek, hanem csak az, amit bele sikerült tennünk. Abba  a közös edénybe, amit családnak, házasságnak, szerelemnek, megszokásnak vagy bárminek is hívtunk az évek során, hogy a végén kiderüljön, hogy ez a tulajdonképpeni tényeken semmit sem változtatott.