2017. szeptember 7., csütörtök

Álomhelyen nyaraltunk az idén. Számomra az álom elsősorban érintetlenséget jelent. Amit nem szemeteltek szét, nem leptek el, nem vertek szét vagy nem építettek a rombolásig a turizmus jegyében. Amennyiben igen - kínszenvedésnek hívom.
Itt volt ez a csodálatos görög település, amelyet az eltelt tíz évben a felismerhetetlenségig elleptek e turisták. Jönnek mindenhonnan és a céljuk - mindenáron nyaralni. Bármit is jelentsen ez. Nyilván ezeket a helyeket is látni kell. De semmiképpen nem hozza meg azt a felüdülést és lelki békét, amelyet az ember egész évben kíván.
Nidriben, a település központjában volt egy elhanyagolt udvar, kis házzal. Egy hetvenes mama lakott benne. Magányos és megszomorodott ember kinézetelét keltette. Olyant, akinek nincsenek unokái vagy gyerekei, barátai sem - a napjának egyetlen szakaszában nyitja szólásra a száját - amikor megkérdezi a boltban, hogy - Mennyi?
Inkább belül él. Ha még él.
Gyakran láttam kiállni háza kapujába. És figyelni a hömpölygő tömeget. Egykori csendes, tengerparti városkája tele idegenekkel, zajjal, elviselhetetlen forgalommal és személytelenséggel. Ezt hívják turizmusnak. Ő már nem vélekedik. Csak áll és figyel. És reméli, hogy egyszer megint csend lesz. Mert nem tudja eldönteni, hogy a minden hónapban pontosan érkező nyugdíjának örüljön e jobban, vagy az éhezéssel tarkított lelki békének és csendnek.
A partszakasz, ahol gyakorta szállást vettünk egy-egy egész napra a lehető legturistamentesebb volt a vidéken. Ide is kijárt három mama. De csak egyik lehetett helyi, a másik kettő szemében látszott a vendégség izgalma. A mama is a tenger csendjére fokuszált. Órákig ült és ha nem beszélgetett, a tengerrel folytatott évek óta tartó párbeszédet. A tengerrel, mely soha nem válaszolt, azonban évek óta elmondott neki mindent.
Ezzel állt szöges ellentétben a tömegek által közkedvelt hajókirándulás.
Mindegy, hogy hova, mindegy, hogy kivel - egy kérdés mérvadó, a mennyi.
Felgyurakodott  a korlátolt létszámú hajóra egy rakás idegen, akik egész napjukat együtt töltötték. Mindenféle emberek voltak. Lopott órákat együtt töltő szerelmesek, egymásra unt házaspárok, kisgyerekes családok és fiatalok. Aki csak tehette igyekezett estig kibontakoztatni egyéniségét. Bele kellett bulizni a kidobott pénzbe az összes nehézséget, frusztrációt, terhet - amit egész évben felgyűjtögettek az emberek. Üvöltözött a zene, lökdösődtek az emberek, készültek a selfiek, ment a grassza. Senki nem figyelt a másikra. Még magára sem. Ha megtette volna, talán csendben marad. A csodák és szépek előtt, amelyre befizetett.
Szánalom volt bennem. A despasitora üvöltöző tömeg felett, a tönkrement házasságok és kiszáradt párkapcsolatok és a pénz mérhetetlen uralma miatt. Mert utóbb mindenbe annyit akarunk besűríteni amennyibe került. Mindegy, hogy megbírja e vagy sem, a lényeg, hogy megszolgálja az árát.
Így maradnak el a tanulságok, az élmények és a csoda.
Mert ezeknek ára nincs, csak üzenete.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése