Hatalmas kultúrotthon. Enyhén hűvös. A hat fűtőtestből talán három működik. Az előadás négy órától kezdődik. A falu minden egyes utcasarkán plakát adja tudtunkra, hogy valami készülődik. Ott kell lennünk - kaccsintanak össze a gyerekek. Fél négykor a tömegre való tekintettel - elsők vagyunk, akik egymást gyúrjuk a jegyért. A nagy szabadságban képtelenek vagyunk eldönteni, hogy hova üljünk le. Végül a harmadik sor mellett döntünk. A félórás várakozásban felvonul előttünk a teljes társulat. Mindössze öt személy összjátéka. Van közöttük egy pár - egy átlátszó sovány artista, amely porondmester is, illetve ennek asszonya - egy elmesélhetetlen testalkatú, vékony hölgy, akinek pókhasa ágálva meredez ki fellépőruhái mindegyikéből. Aztán van egy kilenc éves gyerek - ő a tanonc. Az előadás szinte teljes mértékben a gyenge, gyerekvállain fekszik. Van egy nagyon sötét bőrű roma fiatalember - akiről minden egyes Gyergyói azonnal megállapítja, hogy csiki cigán. És van egy lány, aki jegytépő, árus, lufifújó illetve egyik jelentben főszereplő is egyben.
Nem pontosak. Négy után percekkel kezdenek. Saját és az összegyűltek feszültségét a nagyon hangos zenével igyekeznek oldani.
Az előadás két részből áll.
Első részében a gyermek mutatja meg ingó lábakon álló tudását, amely alakulóban van. A bohóc fűszerezi a számok közötti időszakot saját tehetetlenségével, amit végtelenül ügyesen kijátszanak interaktív, közönséget megmozgató játékokkal. Ezeken csak nevetni lehet. Ahogy a székely gyerek próbát tesz erejéről, bátorságáról, kiállásáról, vakmerőségéről, vérbeli versenyszelleméről.
A két felvonás között egy megmagyarázhatatlan szünet van - amiről utólag kiderül, hogy a spagetti főzéséhez szükségeltetett.
A második felvonásban a cigán gyerek esszeégeti magát a tűzzel - ez végre megmagyarázza páratlanul sötét árnyalatát. Aztán tüzet nyel és fúj, végül hírtelen mindennek vége lesz.
A gyermekek elégedettek.
Kezükben az üres üdítős dobozzal, a fénykarddal, a lufival - amit itt nyársaltak le az alaptalanul sokat fizető szülőről - boldogan hagyják el az ámulattól tátongó kultúrházat.
Mi magunk is ámulunk.
Az előadás - ha nevezhető ennek - kategórizálhatatlanságán, a semmivel való fellépés vakmerőségén, az artista gyermek szüleinek érvein, és még sok minden máson, amit képtelenek vagyunk szavakba önteni.
A társulat faluról-falura jár.
Menekülőben vannak.
Közben fúj a februári, vékon-faszú cigán-szél. Szimfóniát biztosítva ennek a kihalófélben lévő kultúrának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése