2016. február 29., hétfő

Amíg a hétvégét Brailan nem töltöttem, abban a téves tudatban éltem, hogy beszélem és értem a román nyelvet. Aztán hallottam az igazi román ajkúakat beszélni és be kellett ismernem, hogy azon egyszerű kérdéseket sem értem - mint például, hogy hol található a mosdó. Ahhoz, hogy egy értelmes választ tudjak kicsikarni akadozó elmémből a recepciós hölgy kedves kérdésére - komoly agymunkámba került, hogy megértsem, hogy mit is akarhat. 
Aztán láttam Romániát. Nem azt amiről azt hittem, hogy ismerem, nem is azt, amit a média mutat meg a maga szenzációhajhász operatőrein át, hanem azt, ami valóban jellemzi szerény országunkat. 
Románia olyan mint egy rendezett, jó adottságokkal megáldott gyönyörű nő. Műszempillákkal, épített körmökkel, elegánsan, párfűmillatfelhőben lebegve - akinek rohad a valaga. Ott volt ez a kategórizálhatatlanul szép város. Épületei zöme 1910-30-as évekbeli műemlékek. Visszaidézve a regényekből ismert érdekes Romániát. Ahol a mai realitás képére - a szegény ember haldoklott, a gazdag meg tobzódott. 
A város főtere a békés nyugat képét idézte. Ha az ember ott sétálgatott mélységes nyugalom járta át a szívét - a minden a helyén van ritka érzése. Ahogy azonban elhagyta a főteret, a második mellékutca azonnal, kendőzés nélkül elétárta mindazt, amit soha nem kellett volna látnia. A fedél nélküli kanálisok, a hatalmas falkába verődött kóborkutyák, a szemetes és rendezetlen udvarok, a romos és cserbenhagyott épületek, a bebukott üzletek és vállalkozások Romániáját.
Rettenetes volt a kontraszt. Látni a menthetetlent. Hiszen ezen már semmi sem segít. Amíg a patkányverte, romos tanya előtt legújabb típusú megfizethetetlen autó áll, addig semmi sincs rendben. Addig csak játsszuk és egyre jobban megjátsszuk azt, amit élni szeretnénk.
Székelyföldön ez pontosan fordítva működik. Ott minden egyes embernek a fészke biztonsága elsődleges. Lehet, hogy otthon sincs. Lehet, hogy külföldön kell dolgoznia - de akkor is kell legyen a lelkében egy hely, amit otthonnak nevez. Ahol mindig ég a tűz, rendezett az udvar, jóllakottak az állatok és boldogan, várakozásteljesen mosolyog az, aki otthonmaradt. Az étel bőséges és ízletes, a szerelem vigasztaló - a ruha és divat nem fontos, az autó jó ha van, de ha nem megteszi a lovasszekér is.
Míg itt, a hétvégén éppen ennek ellenkezője tárult elém.
A szállás megfizethetetlenül szép volt. Tágas, elegáns, tiszta és kényelmes. De kiszolgálásban, hozzáállásban, vendéglátásban, otthonomban vagy - vedd ami kedvedre való - magyar embert jellemző nyitottságnak nyoma sem volt. 
Látszólag semmivel nem volt probléma - mert minden a helyén volt - de nem volt meg az a lélektől lélekig, ami bennünket mindig, minden helyzetben jellemez.
Aztán ott voltak az anyák és gyermekeik. Életemben nem láttam még ennyi furát. Anya drága parfümöktől bűzlött, trendi ruhákban feszített - nem is annyira a gyermek volt fontos és a cél, amiért ott voltunk, hanem a legújabb divat bemutatása. A gyermek öltözzön sza egyedül, mert a körmeimmel csak nem fogok korikat húzogatni, a gyermek ordítson csak egyedül, mert nem vigasztalni jöttem - s különben is, nekem csak a legjobb jó, a második legjobb középszerű - ezért kár volt kijönni. 
És a gyermekek ordítottak. Artikulátlanul, mint az állatkerti oroszlán. Első nap feszélyezett, megijesztett, szorongatott - második nap megtanultam elvonatkoztatni tőle. A nem vagyunk egyformák közömbös nyugalmával.
Soha nem értettem a gyermekek ennyire különböző hozzáállását ahhoz, amit úgy hívnak, hogy játék. Most azonban mindent megértettem. Mert láttam a gyökereket. A fa ugyanis csak olyan lehet, amilyen. Ha fenyőnek született, hát fenyőfa - míg ha nyírnak, akkor nyírfa. Egyik sem jobb, másiknál - de ha érteni akarod az erdőt - sétálnod kell egyet a dombtetőn. Nem elég az első fa tulajdonságai alapján levonnod következtetéseidet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése