A földi élet egy olyan esély, amit nem lehet újrajátszani. Van, adott, élni kell (vele). Közben meg elterjed teljes mellszélességgel, az #éljünkahétvégének,csakapéntek,ahétfőnemegynap, utálomamunkám,alegjobbdologamunkámbanhogyforogaszékem,mennyivanméganyugdíjig állandó valamire való várakozásban töltendő idő trendje. Nem az a vesztesség, életünk elherdálása, hogy a szabadban szeretjük, kirándulni, élményeket halmozni, hanem az, hogy úgy éljük le minden egyes rendelkezésünkre álló napunkat, hogy elégedetlenek vagyunk vele. Ez nem az a nap címen - a holnapi vagy holnaputáni lesz az, amikor péntek lesz... De semmiképp nem vasárnap, mert ahhoz már betegesen közel van az a hétfő, ami 4 napra van péntektől. Újabb 4 napra, ami várakozásokkal fog eltelni. És nem minőségi idővel.

Mi lett velünk?

Mi történik mindannyiunkkal?

Ha csak péntekekből fog állni az életünk - annak nagyon le fog rövidülni az időtartama.

És a legrosszabb az egészben az, hogy mindezt nem kenhetjük a facebookra, ahogy sok mindennel teszünk. Mert nem közösségi oldalakon logó gyermekeinkben is benne van.

A mi időnkben imádtunk iskolába menni. Nem, semmi esetre sem a tanulás miatt. Hanem mert akkora poénok, nevetések, érzelmek, kollektív mi tudat, közös lógások, közös utálások és nagyon szeretések, flörtök és bimbózó szerelmek, mint ott, sehol nem voltak.

Ma a gyerek azt szajkózza, ami a társadalom bűzéből árad: mikor lesz már péntek?

A frissen elhelyezkedett, éppen beilleszkedő, vagy a nagyon rég egyazon helyen dolgozó felnőtt is ugyanezt teszi, csak sokkal kreatívabban.

Miközben meg ott vannak a csuda jó hétfők, keddek, a régi jó öreg Dallasi csütörtökök, amikor annyi mindent lehet tenni, megélni, elvégezni, megoldani, szeretni, kiveszekedni.

Minden normális emberben benne gyökerezik a változás iránti vágy. Életünk dereka körül feltevődik bennünk a megérte kérdése? Az ezt akartam? dilemmája. A még egy dobásom maradt kihasználom feletti elhatározás. Teljesen normális, hogy bosszant a rutin, kiéget az ellaposodott kapcsolat és munka, a kihívások nélküli lét, vagy a sok ártalmas stressz.  És ilyenkor változtatni is kell. Mert az ember kivirágzik. Új föld, új élet. Márpedig ha a virág igényli, az ember miért ne tenné? Keresni kell hát álmokat, hobbikat, kihívásokat, barátokat, programokat esetleg munkát. De semmiképp nem újabb csak péntekeket, mert az minden csak nem megoldás.

Mert mit mondunk majd a végén?

Hogy volt néhány péntekünk?

Mit mondanak majd a gyermekeink rólunk?

Utálta a munkáját. De dolgozott mint állat, hogy egyszer csak péntek legyen..., vagy nyugdíj legyen, vagy vége legyen, csak ne az legyen, ami éppen van. Mert az szar. Elviselhetetlen, megváltoztathatatlan. Élet...

A nagyszüleink nem voltak ennyire kicsinyesek és szűk látókörűek.

Nem nyaralástól nyaralásig, péntekektől-péntekekig éltek.

Talán háborúktól-háborúkig. De aközött meg nagyon. Tiszta szívből, minden egyes percet megélve, élvezve, szopogatva, ízlelve. Mert lényeglátók voltak. Nem ennyire felvilágosultak. De sokkal megvilágosodottabbak.

Tudták, érezték, látták, saját bőrükön tapasztalták - a mát nem hozza vissza senki és semmi. Mert minden maga helyett való - mondták.

Csak mi felejtettük el üzenetüket.