Mindenben az emberi élet és emberi mércét illetően a legfontosabb az egyensúly megtalálása. Az, hogy pontosan mi is az az egyensúly - az elméletek megoszlanak. Feltételezhető, hogy egyén függő. Mert ami számomra jó, élhető - számodra lehet, hogy túl kevés, vagy már nagyon sok. Az egyensúly az a pont, amelyben kényelmesen és harmonikusan haladok. Nem dülöngélek, nem rohanok, nem kell erőfeszítéseket tennem folyamatosan - esetleg olykor-olykor, amelyet egy pihenés követhet.

Hogy mennyire pörgött fel az életünk és milyen mértékben billent ki az egyensúlyából, erre a nyolcvan esztendős Tatánkat hallgatva derül fény.

Tata - mint minden bölcs öreg - a régi időket idézi elénk. Szakadatlanul mesél. Ilyenkor teljesen átszellemül. Minekutána megváltozik a történetek nyelvezete - átvedlik az archaikus székelybe - a gyermekek nem tudják követni. Nekem is nehezemre esik. Sokszor kell félbeszakítanom, hogy megérdeklődjem egy-egy általa használt szó jelentését. Az éra amelyet elénkvarázsol - meseszerű. Gyermekekkel, amelyek benépesítik az utcát. Piszokkal, tetvekkel, nincstelenséggel, kacifántosággal, sötéttel. Egy családra van, hogy 25 gyermek jut. De legalább házanként 5-1o-en vannak. A nagyok segítik a szülőket, mentesítve őket attól a tehertől, amelyet ennyi gyermek felnevelése ró rájuk. Ünnepeik szigorúan egyházhoz kötöttek. Minden ünnep szigorú munkaszüneti nap. Evégett a gyermekek imádnak templomba járni, hiszen minden jobb, mint gürcölni a mezőn. A templomok hidegek. Nyáron korzóznak a tetvek, bolhák. A fiatalok felismerik, ha suttogva beszélnek a tetű és bolha elkerüli őket. Tudniillik az élősködőket az áldozat hangja csalogatja.

Mesél az esküvőkről.

Nem folyik a kaja, pia.

Kiürítik a házat. A butrokat az udvarra hordják, sütnek, főznek. Húsleves, töltött káposzta, egyféle sütemény - rendszerint pánkó vagy kalács és a vendégek által hozott más aprósütemények jelentik a felhozatalt. Inni, pálinkát isznak. Mindenki hoz egy fél üveggel, amit nem fogyaszt el, hazaviszi. Pénzt, de leginkább ajándékot a menyasszony kap. A vőlegény nagyon vékonyan.

Minden egyes ajándék felvezetődik egy füzetbe. Minden évben új füzetet kezdenek, amelyben pontosan felróják, hogy ki mennyi értékben ajándékozta meg őket (magyarán mivel tartoznak) - illetve hogy ők milyen értékben ajándékoztak meg másokat (magyarán, hogy le tudják ellenőrizni az adok-kapok egyensúlyát) Anyósomnak ma is van ilyen füzete. Fontos az egyensúly. Ha kaptam a szomszédtól gyermekem születése alkalmával egy test ápolót - ugyanazt, vagy ugyanabban az értékben tartozom megajándékozni őket legközelebb, amikor módomban áll. A több is éppen annyira lehet sértő, mint a kevesebb. Mert a figyelem hiányára utal (neked nem fontos, hogy én mit tettem veled szemben, nem figyelsz rám)

Mi - jelenlegi élet feltételeinknek köszönhetően - valahol az érem másik odalán foglalunk helyet. Hiszen mindenben tobzódunk. A gyermekek nemrégiben valami videókat néztek közösen. Egy fiatal vlogger naplója, aki naponta jelentkezik be újabb és újabb kajamegsemmisítési ötletekkel. Fantasztikus mennyiséget dob ki, pazarol el, köpköd szét, hány a falra. Mindezt teszi nagyon viccesen. De elkerülhetetlenül eszembe juttatja nagyszüleink idejét. A porciókat. Amikor a gyermekeiket a székelyföldiek elküldték telelni, mert nem volt mivel etessék. A plebános összegyűjtötte, elvitte családokhoz. Majd tavasszal visszahozta hiánytalanul.

Akaratom ellenére megszületik bennem a kérdés - nem éltek vissza a gyerekekkel, nem bántalmazták őket, nem lettek szexuális vagy másféle bántalmazás áldozatai?

De ez is zömében a mai beteg egyensúlytalanság eredménye.

Dívik a betegebbnél betegebb ötletek megvalósításának időszaka.

Minél hülyébb valaki, annál menőbb. Minél betegebb, annál könnyebben képes beilleszkedni.

nehéz egyensúlyban lenni, amikor egész nap futunk.

Amikor egész életünk egy hatalmas rohanás.

Senkire, semmire nem marad időnk, de leginkább a magunkkal való találkozások vannak fogyóban.

Mielőtt szültem volna végigrettegtetett egy Bibliai idézet. Jajj annak, aki az utolsó időben szüli meg gyermekét. Akkoriban a haláltól féltem. Nem tudtam, hogy létezik rosszabb.

Esténként, amikor beesünk az ajtón - rájövök - ez a rosszabb.

A magunkkal való ismerkedés, találkozás, a belső hangunk privációja.

Hajlok újabban a Pénteki életmódra. A veszem a gyermekeimet és elviszem egy olyan helyre, ahol végre nem kell rohannunk sehova. Nem tegnapok vannak és holnapok, nem állandó programok, hanem mák, pillanatok és jelenlétek. Bambulások, amelyekben sikerül végre meghallani azt a nagyon halk és vékony hangocskát, amely elárulja, hogy mi jó nekem. 

Nekem, hogy a világnak is jobb lehessen.

Mert ha a portáját az ember tisztán tartja, az egész világ megtisztulhat általa. 

De amíg a más portáját takarítgatjuk vagy kritizálgatjuk folyamatosan, a miénket lassan ellepi a kosz.

A miénk és a más szemete.

És szemétbe meg hangzavarba fullad a világ.

Mert jajj annak, aki utolsó időkben szüli meg gyermekét...