Barátnőm, koleganőm, útitársam - fogyatékkal élő személy. Ennek a kapcsolatunkra nézve aligha van jelentősége. Hiszen a kapcsolatban lelkileg és szellemileg vagyunk jelen. Nem a hegymászás, hanem a világmegváltás köt össze bennünket. S ennek okán akkor kezdett a leginkább működni közöttünk a harmonia cordis, amikor elhatároztuk, hogy többé nem akarjuk megváltani egymást. Csak és kizárólag a világot. Közös cél = összhang.

Amikor először szembesültem azzal, hogy az életem úgy fog ezt követően működni, hogy időközönként el kell járnom a haláltáncot - úgy éreztem, ennél mélyebb nincsen. Hogy lehet majd így tervezni? Jövőt építeni? Helyt állni? Szeretni? És szeretve lenni?

Nem igazán ismertem önmagam, noha komoly törekvéseim voltak ennek megvalósítására.

Amikor nagyjából sikerült kalibrálni az utat, amelyen el kívántam indulni - az első az volt, hogy belőttem azokat a mérföldköveket, ahol soha nem szeretnék megállni, megpihenni és elgondolkodni. Az egyik ilyen mérföldkő a fogyatékkal élőkkel való munka volt. A másikról nem beszélek. Tény, hogy mindkettővel dolgom volt.

Egyiknél éppen annyit időztem, amíg sikerült elsajátítanom a leckét. A másiknál pedig élethosszig tartó feladatot jelöltek ki számomra. Ahol nem nekem kell segítenem valakin vagy valakiken, hanem tanulnivalóm van. Nem is kevés. S amikor azt hiszem, már mindent megtudtam, amit meg kellett szenvednem - mindig van egy újabb kanyar.

A legnagyobb tanulságom, leckém, életindulóm - a JELEN.

Amikor évekig - negyed vagy félévenként üldögéltem a kórházak alagsoraiba, végleges csapásra várva - megtanultam, hogy ma van, a holnap nem biztos.

Amikor eldöntöttem, hogy a ma sokkal fontosabb a maga teljességében, mint bármilyen holnap - eldöntöttem, hogy többet nem üldögélek végítéletek elkerülésének reményében sehol, senki előtt - csak akkor, ha már elkerülhetetlen. Azóta minden napot úgy élek meg, mintha utolsó óráimról lenne szó. Ha veszekszem, kibékülök. Ha valamit elszakítok, megvarrom. Ha megbántok, igyekszem begyógyítani az általam ejtett sebet. Ha valami terhemre van - megbarátkozom vele, vagy leteszem. És amit ajándékba kaptam, azt soha de soha nem veszem magától értetődőnek. 

Így vagyok a gyerekeimmel is. Okkal és céllal kaptam - jöttek és mennek - a köztes idő minden egyes pillanata ajándék. Úgy nekem, mint nekik. Közösen tanulunk szeretni, elesni, felállni, lenni, de legfőképpen élni - mintha minden egyes nap az utolsó lenne.

Balázs szerint az orvostudomány olyan rohamosan fejlődik, hogy mire eljön halálom pillanatának ideje, már szokványossá válik a feltámasztás.

- Ne hülyéskedj. Jézus több mint kétezer évvel ezelőtt már csinálta. Miért ne menne nekünk is. Ha valaki komolyan foglalkozna a kérdéssel - összejönne.

Nem akarok feltámadni - mondom neki.

És azt sem szeretném, hogy te támassz fel engem.

Azt szeretném, ha megtanulnánk arra koncentrálni amit ajándékba kaptunk.

Semmi ne legyen magától értetődő.

De főleg a kapott idő és az egészségünk ne.