Amikor huszonéves voltam - láttam a szemeim előtt tönkremenni egy évtizedeken át jól működő és jövedelmező, sok embernek munkát adó hatalmas intézményt.
Mint a sakkban - egy lépéssel hozták patt-ba az egészet, megnyomorítva ezzel több száz ember életét.

Az igazgató, régi jó kommunista - aki nem meggyőződésből volt párttag - hanem mert az idők ezt követelték meg. Jól beszélte a román nyelvet, igazgatónak született - az apja anyja az vót - és hát nem igazán értett semmi máshoz, mint a fényűzéshez és igazgatáshoz. A kommunista elvekről semmit sem tudott, a gyűléseket, amin részt kellett vennie rendszerint végigaludta és kész.

Az embereket és intézményét azonban szenvedélyesen szerette. Mindent megtett értük. Jól éltek neki köszönhetően családok, alkalmazottak és kliensek.
De megvénült és elfáradt.
Összehívta mind a ki tudja hány száz emberét és elmondta halk és rekedt hangon, hogy gáttá bazdmeg.
Záporoztak a kérdések. Hogy kivel mi lesz, várható-e leépítés, átalakítások...mi lesz??? Mondta becsületesen nem tudja. Ő eddig bírta, szerette, de most már nem szereti. Aludnia kell. Egy hónapra rá el is aludt örökre. Több ezer ember vett részt a temetésén, aminek több mint fele már munkanélküli volt...

Az igazgatóságot megkaparintotta a városvezetés.
A vezetésről sem tudtak semmit, hát akkor az igazgatásról...
Megfogták, megnézték és szétverték.
A legtragikusabb délutánok egyikén - több mint kétszáz embert hallgattak ki - arról faggatván őket, hogy eddig mi volt a feladatuk és ez után mit tudnak felajánlani.
A becsületeseket kiseperték.
A seggnyalókat vezetői tagokká avanzsálták.
És behoztak spicliket. Akiket elvegyítettek a békés alkalmazottak között.
Senki sem tudta, hogy kivel kell tartania.
Régi, több évtizedes barátságok roppantak össze. Bizalmi kapcsolatok szakadtak meg, alig hat hónap alatt taccsra vágtak családi életeket, emberi sorsokat és az egész kibaszott igazgatóságot, ami szépen működött kerek ötven évig!
Akkor valami többszáz ember betegedett meg. Szív és érrendszeri megbetegedések, infarktusok, korai halálok és választott öngyilkosságok.
Statisztikai adataim nincsenek ugyan, de mondom - személyesen ismertem ezen emberek zömét.

S akkor - a nagy változások viharában - megyek édesanyám elejébe, hogy együtt jöjjünk haza, kutyástól mindesetől. Akkoriban betegedett meg ő is - kísérgetni kellett, mert rosszúl lett, pánikromahai voltak és szívritmuszavarai.
Megyek be az irodába, ahol tulajdonképpen felnőttem, írni és olvasni tanultam, éltem - s ott áll egy spicli, szivatja az én anyámat.
Elborúlt az agyam.
Köszönök, a dobermannal a bal felemen - éreztetve a nekem háttal álló fiatal seggfejjel, hogy akármikor készen állok széttépetni őt szemrebbenés nélkül a kutyával, mire megfordul. Nekem az erő menten kiment a lábamból.
Egy olyan iskolatársam állt ott anyám és közöttem, akit annak mindenki csúfolt, szivatott, lökdösött és leköpött mert egy idióta spicli volt. Intelligencia vagy ravaszság benne semmi - mert ahhoz is ész kell - hanem az a veleszületett spicliség.
Meglepődött ő is én is.
Mondom anyuka menjél szépen ki egy kicsit.
Anyuka neki pattogni, hogy nem megy sehova, hogy is képzelem....meg egyebek.
Mondom ennek a mihasznának - ide figyelj te alávaló mocsok senkisemmismégazse. Ha még egyszer elkaplak hogy édesanyámat basztatod - a beledet kitaposom. Itt még következtek sérelmek - trágár szavak által megzenésítve.
De a lényeg, hogy anyuka szavak és lélegzet nélkül maradt.
Jajj fiam, ez az új főnőköm...meg egyebek.
Jó mondom.
Anyuka még egy évet bírta. Aztán ő is kidölt. Megbetegedett mert nem tudott azonosulni a spicliséggel.

Mi a tanúlság?
Semmi. Az Égvilágon semmi.
Csak arra gondoltam - hogy van ilyen is és elmondom...