Csütörtökön annak ellenére hogy még himlős vagyok, ki kellett mennem. Nem messzire, de csúcsidőben, amikor az ember még olyanokkal is összefuthat, akikkel évek óta nem találkozott.
Ez most sem történt másként.
Visszajelzést is kaptam a megrökönyödés hangján.
Hogy láttak, és Isten őrizzen hogy nézek ki. Mi történhetett velem, hogy harminc év után így bepattanásosodtam...

A legjobban mégiscsak az tetszedt, hogy egy szűk kis utcában összefutottam egy lánykori udvarlómmal.
Szegény annyira megdöbbent a nem túl tetszetős látványomtól, hogy valami köszönésfélét rebegett ugyan, de elfejetett félreállni az utból.
Elég nyominak tartottam volna a magyarázkódást a vagy kitalált vagy nem himlőm történetéről. Inkább hagytam. Azért meghallgatnám a benne megszületett tanúlságokat a találkozásról. Számomra igazi humor csobogó és friss forrása lehetne.

Másnap sem javúlt a helyzet. Gyerekekért kellett menni, órát kellett tartani - szóval kint voltak dolgaim. A vészmadarak rámijesztettek, hogy mi mindent vonhat maga után az, hogy 14 nap letelte előtt kijöttem a karanténból. Az egyik említette - hogy fennállhat a veszélye annak, hogy soha nem jönnek helyre a foltok és lyukacskák az arcomról. Hát Istenem, mondom - még mennyi lehet hátra - húsz, harminc év - lyukkal vagy anélkül, úgyis csak egy végigharcolt élet marad...
Nem értette.

Aztán jövet a gyerek mesélt. Ezt meg én nem értettem...
Anya képzeld ma kaptam egy hatalmas feketepontot. (ez nem törte derékba elég kemény egoját)
És megszidtak mert kipöttyöztük az asztalt. Téged rajzoltunk rá.
Amikor sarokbakerültünk emiatt - a barátom elmondta, hogy a rosszak a Pokolba kerülnek, odaviszi az Ördög, a jók meg a Mennybe - de ide csak egy út vezet, a keskeny út. Anya - én félek...
Na erre varrogasál gombokat.
Mondom anyáé - emlékszel mit mondtam a boszorkányokról?
Igen.
Na jó - mert akkor ilyen ez az elmélet is.
Vannak akik ebben hisznek, mi nem. De őket és azt amiben hisznek tiszteletben tartjuk.

Anya én mondtam nekik azt, hogy halálunk után, mint egy láncszem bekapcsolódunk az Isteni energiakörbe és kikacagtak.
Hát mondom - igen, ezért nem nevetjük ki vagy kérdőjelezzük meg egymás hitét. Mert fájdalmat okozhatunk általa...

Délután folytatódik a történet.
A kisiskolás gyerekek is erről beszélnek.
Mintha mindenkibe ménkő csapott volna.
Hogy Isten bűntet, meg Ördög győz, meg én rossz vagyok és elkárhozom.
Mondom miután meghallgatom félelmeiket:
egy dolgot kell megjegyezzetek - és ha ez megvan, mindent tudtok a vallásokról, Istenről és a Bibliáról.
Az Isten szeretet... ennyi.
Nem bűntet, nem akar elpusztítani, nem akar elveszíteni.
Szeret.
És mindig van ránk ideje...

Mostmárcsak egy kérdés maradt bennem_
honnan vannak ezek a katasztrófális félelmek bennünk?
És ha már bennünk vannak - szüleink generációjának mulasztásából, akkor miért adjuk át gyerekeinknek?
Tényleg azzal kell őket táplálnunk, hogy rosszak (itt megjegyzem, hogy fogalmuk sincs ennek a fogalomnak a jelentéséről...mert állandóan módosúl), vétkesek, mocskosak, bűnösök - és egy olyan Istenről, aki gonosz, bűntet és szívtelen? Akitől félni kell.

Mellesleg Istenfélelem szavunknak még csak köze sincs a félelemhez. FÉL ELEM - ISTEN A MÁSIK ELEM BELŐLEM, AKI ÁLTAL KIEGÉSZÜLÖK.
Azt gondolom tehát igen komolyan és határozottan -
hogy akkor inkább semmit, mint ezt.
Akiben ilyen Istenkép él, tartsa meg nagyon magának. És főleg gyermekei elől zárja el.

Képzeld ezt az én áldott jó kölykömet - akit mostanig azzal tömtem, hogy Isten a határtalan szeretet - találkozni azzal az elmélettel - hogy bizony anyán kívűl a világ szerint Isten gonosz, bűntet és Ördögök prédájává tesz, amikor úri kedve úgy tartja...

Szóval - vigyázzunk ezekkel.
Adjuk meg gyermekeinknek azt az esélyt, hogy megismerjék az igaz Istent, aki tényleg maga a Szeretet.