2014. november 28., péntek

Az emberi élet tele van krizishelyzetekkel. És minden egyes krizishelyzet visszatérő - lájt motivuma - a saját magammal való viszony. Amennyiben idejében sikeresen barátságot kötöttem önmagammal, elfogadva azt aki vagyok és nyitottá téve önmagam azt amivé és hová fejlődhetem - könnyebben sikerül majd átvészelnem minden egyes nehéz vagy megoldhatatlannak tűnő helyzetet.
Ahogy az én tudatára ébred és kimondja első nemét - elkezdődik a tulajdonképpen harc. Önmagunkkal és a világgal. Onnantől kezdve már semmi sem egyszerű.
Azok a helyzetek jelenthetnek majd felszusszanásokat, pihenőket, regeneráló állomásokat, amikor csendben tudok maradni. Vissza tudok lépni abba a szimbiótikus harmóniába, ahol megszűnik (feloldódik) az én. Ha önmagammal és a bennem élő csenddel nem sikerül barátságot kötnöm - ennek az amúgy éltető erejű csendnek éppen az ellentéte aktiválódik. Amikor a csend ölni tud.
Ez önmagammal szemben és párkapcsolatomban is érvényes.
Kapcsolataink elején, amikor egymásratalálunk - szinte soha nem vagyunk csendben. Folyamatosan igényünk van a kommunikációra, mert a csend gyanús. Nem tudhatjuk, hogy mit indithat el bennünk, a másikban - ellenünk. A csend szokta megsugni ezekben a kezdetleges kapcsolati fázisokban azt is, ha a másikra nincs értelme időnket és energiáinkat fecsérelnünk. Ilyenkor ahelyett, hogy erre a belső hangra, a csend szavára hallgatnánk, amely képes megmondani, sugallmazni azt az egy jót amire szükségünk lehet - mindenkinek kikérjük a véleményét környezetünkben - kivéve a magunkét.
ÉN - csendeimben - mit gondolok erről?...
Félelmetes válaszokra bukkanhatunk ebben.
Mert ilyenkor gondolhatok eredetien merészeket.
Például azt, hogy erre nekem semmi szükségem.
A kompromisszumok nem a javamat szolgálják, hanem egyenesen ellenem vannak. Fejlődésemben, kibontakozásomban, teljes valómban akadályoznak.
Ahogy a kapcsolat elmélyül, akár torkollik a házasságban - azt gondolom mélyen és őszintén - hogy ahhoz, hogy mindenkét félnek sikerüljön önmagává fejlődnie és kibontakoznia - meg kell találnia ismét saját csendjét és saját, különbejáratú útait.
Ez nem jelent(het) teljes elzárkózást - de tudnunk kell, elsősorban mindenki önmagáért felelős.
A házasság semmiképpen nem jelent(het)i azt, hogy a másik mögé, vagy a kapcsolat árnyékában jó kényelmesen leélem az életemet és elhalasztok, elszalasztok minden egyes olyan esélyt, ami közelebb vihet önmagamhoz. Ahhoz, akivé és amivé lehetek, fejlődhetem.
Nem fulladhat ki életem kapcsolataim szinterén, szerepeimben.
Nem lehetek csak anya, apa, feleség, férj, vagy jómunkásember. Elsősorban önmagammá kell lennem.
És ebben egyik legnagyobb erőforrásom, fegyverem - a csend.
Ahol a sikolyokból suttogás lesz.
Ahol a bennem élő gyilkos megszelidül és életem értelemre lel.
Vannak akiknek egészen korán megadatik ez. Keresnek és találnak.
Ahogy ebből a szempontból is vannak késön érők, akiknek idősebb korban vagy ne adj Isten, párjuk halála után adatik ez meg.
A lényeg, hogy meglegyen. Hogy eljussunk ide.
A belső csendig.
Amely képes visszahozni, visszeidézni, megsejtetni azokat a titkokat, amelyeket még maga az Isten suttogott a fülünkbe, mielőtt megszülettünk volna erre az értelmetlennek tűnő földi életre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése