Életem első szüretibálja - igazi, idegenfalusi - valami tinédzserkoromban ért. Egyszer hallotta valaki, hogy én nem járogatok falura, mert nincs hova, kihez és gondolt egy merészet, meghivott szüretibálba a falujukba. Örömmel fogadtam el a meghivást, fogalmam sem volt mi vár rám.

Éppen tomboló rocker korszakomat éltem, amikor minden más zeneműfaj szaros volt. Tudtam hova megyek, feltettem hát mindent egy lapra.

Vegyes benyomások befogadója voltam azon a végnélkülinek tűnő napon. Kezdődött korán a készülődéssel, a kalákás hajfonatok elkészitésével, majd a kikéréssel, lovakra és szekerekre pattantással, aztán estefele torkollott a falu kultúrházában a hagyományos szőlőlevélornamentumos partiban. Ahol mindenkinek megvolt a jól bejáratott helye és szerepe. Székek körben a táncparkett körül, ahova az idősek ültek le kibeszélni az éppen táncoló fiatalokat.

Számukra is minden szaros volt - ahogy az arckifejezésük és gesztikulációjuk elárulta róluk jó messziről. Felém nem tarogattak, mert fogalmuk sem volt ki vagyok, tehát nem jelentettem különösebb veszélyt a falu legénységére. Jöttem, mentem.

Szeretem a népemet, a gazdag kultúrájával, népi hagyományaival, játékaival és szokásaival. Tisztelem azokat az embereket, kutatókat, pedagógusokat, zenészeket, táncosokat - akik életüket teszik fel arra, hogy átszármaztassák a jövő generációja számára, azt, amit értékként kaptak és kincsként őriznek. Látom a ki nem alvó fényt az örök táncházasok szemében, akik örömüket lelik a találkozásokban és nagy pörgésekben. De mivel nem ebben nőttem fel, számomra erőltetett, roppant távol áll. Esküvőkön nem ugrom fel önfeledten ha a zenészek csárdásba csapnak. Nem folyik úgy a könny a szememből egy-egy népdal hallattán, mint például amikor Roger Watterst hallgatom. Nem fűződnek érzelmek, emlékek, képek csak az erőltettség. A kommunizmusbéli tanáraim izzadásai - amikor felsapkáztak, mert nem mutattunk kellő tiszteletet az iránt, ami számukra fontos volt. Ők küzdöttek, mi pedig komolytalanoknak és méltatlanoknak bizonyultunk erőfeszitéseikkel szemben.

Sajnos a gyerekeimen is ezt látom.

Ha hasonló mulattságok részesei, vendégei vagyunk - nem képesek feloldódni.

Furcsán nézik a gyerekeikkel négylábon tekergőző nagyra nőtt édesanyákat, akik mutogatnak, kinosan ünnepelnek, kényszeredetten boldogok és aktivak, mert ennek igy kell lenni.

Szerintük annak a valaminek belűlről kell jönnie, pedig esküszöm, nem mondtam nekik erről semmit. Pedig én is belülről vártam és várom.

Jobban kedvelem az olyan műfajokat, amik a lelkem húrjaim pengetik, mint azokat, amiket valamiért, valakiért vagy valami okból kellene szeretnem, kedvelnem, mindenekfelett preferálnom és elsőrangúvá tennem.

Vannak dolgok, ilyen például a művészet, amiknek az a lényege, hogy érzelmeket keltsen fel bennünk, s ha ez sikerült, el is érte a várt hatását.

Ha meg nem, hát kényszeriteni lehet, de soha nem emel bennünket olyan szintekre, ahol megszűnik tér-idő korlát, semmibe vész a szó, s marad a lélektől-lélekig - ahonnan ki nem rángat senki és semmi.