A szülő-gyermek kapcsolat az egyik legmélyebb, legerősebb kötődés a világon. A gyerek születését követő első években hozzászokunk ahhoz a luxushoz, hogy mindent tudunk és mindent kontroll alatt tartunk, ami a gyerekkel történik. Ezért is hat furcsán, amikor a gyerek elkezd önmagává formálódni, lesz saját véleménye, igényei, preferenciái és lassan élete. 

Annak idején amikor tanulni kezdtem a lélektant - 12 éves kor tájékára lőtték be a pubertás kort a maga tünetegyüttesével. A szülő szépen hátradőlt 12 esztendeig, hogy aztán a gyerek egyre hangosabban nyilvánosságra jutó egyénisége állítsa készenlétbe éveken át.

Ma már nem dőlhetünk hátra évekig. Az események kint és bent megállás nélkül követik egymást. 

Míg én 13-14 évesen kezdtem a szekrényemet felforgatni, a ruháimat kidobálni - egy göncöm sincs amit felvehetnék csatakiáltással - addig a gyermekem már 1o évesen tart ebben a fejlődési fázisban. Hiába készülünk napokon át egy mindannyiunk által kedvelt programon való részvételre - indulás előtt egy órával kitör a világháború a mitvegyekmagamrameregyszargöncömsincs csata zászlaja alatt. Ott áll előttem a csodaszép, okos gyermekem elégedetlenül, hisztisen, kétségbeesetten és vadul keresi önmagát - miközben én az égvilágon semmit nem tudok tenni annak érdekében, hogy megnyugtassam. Kétszáz alternatívát ajánlva is a tehetetlenség mély érzése hat át. Változóban a fizikuma - miközben a minták, melyeket a világ diktál - készen vannak és tökéletesek. Hol tudja felvenni a harcot megnyugtató vagy dorgáló hangom azokkal az üzenetekkel, képekkel szemben, amelyek másodpercenként bombázzák a lelkét és agyát?

Aztán ott van a telefon.

Ha tehetem, kerülöm. Igazán nem lát gombokat nyomogatva tölteni üres perceimet. Inkább könyvvel a kezemben. De mégsem ez a minta kívánatos és modellértékű. Hanem a média által diktált üresség, külcsín, nyugtalanság.

Akkor látom elégedettnek és boldognak, ha izzadt védőkben önfeledten szeli hokibottal kezében a pályát. Ilyenkor hálás vagyok. Legalább van egy hely, állapot, szerelem, szenvedély - amit otthonnak nevez, ahol nyugalmat talál. 

Miért kezdődik ilyen korán és egyre korábban a hajsza?

A nyugtalanság?

Nincs már csendje a pillanatnak. Állandóan sms, üzi, csitt-csett, hívásfogadás és kezdeményezés. Mert mind rohannak. Mintha önmaga elől menekülne a világ.

Amióta gyermekem van, nagyon figyelek. Minden jel fontos. És képtelen vagyok hálát adni a napnak, amikor először jégre szálltunk. Ha a hoki nem lenne - a gyermekem elveszne.

A vele egykorú, vagy kicsit idősebb lányok életében a bandázással együtt eljön a kistáskás időszak pillanata. Halvány smink a szemen, keresztbe hordott pántos kistáska és elkezdődik a menekülés. Bandába, majd mindenféle fiúk karjába - akik maguk is menekülnek. Egy pillanatra állnak meg csupán, hogy még ijedtebben rebbenjenek szét, majd rohannak évek át. Van aki nem áll meg már sosem.

Szükség van egy helyre - legyen az állapot, sportág, szerelem, tevékenység - amit otthonnak neveznek. Ahol csend lesz és nyugalom. Nem kergetnek és nem kergetek. Vagyok. A jelenben. Boldogan, elégedetten, önmagammal való harmóniában.

Ezt mindenképpen meg kell keresni. És tartani. Hirdetni és megosztani. Mert nem azért vagyunk itt, hogy szaladjunk - hanem, hogy megtaláljuk az egyensúlyt. Kint és bent. Fent és lent.