2016. június 2., csütörtök

Ha június, akkor ballagás. Megnő az utcák, virágüzeletek, családi programok, intézmények forgalma. Mindenki ünneplőbe erőszakolja önmagát. A ballagó diák zsibbadt csupán. Tisztában van vele, hogy valami nagyot kellene érzenie - ezzel szemben nem érez más, mint a kényelmetlen cipője és feszes inge szorítását. A jövő annyira bizonytalan, amennyire egy jövőnek annak kell lennie. Csakhogy ezt sem mondja senki. Mindenki határozottságot vár. Lehetőleg gyors, fájdalom és kihágásmentes egyetemi éveket, azonnali vezető beosztást, egy jó partit, saját lakást, kiegyensúlyozott felnőttkort, beteljesülést és egy-három szép gyermeket. A négy vagy öt már gyanús. Hiperszexualitásra és nimfómániára vall. Három után illik megállni, elgondolkodni és megfontolni minden egyes aktust és annak végkimenetelét.

Ezzel szemben marad a valóság.
Egy-három egyetem.
Két mesteri cím.
Minimum egy doktorátus.
Képzéseken, konferenciákon, önkéntesi munkákban való részvétel.
Sok buli.
Semmi normális párkapcsolat, csak ab- és paranormálisak - az igazinak köze sincs a valósághoz, vagy a szülők elvárásaihoz.
Remény se a valahai saját lakásra.
Jó keresetre és biztos jövőre.
A ballagással odalett a biztos.
Mert ami biztosabb a halálnál - az a szülő támasza.
Utána jön a nihil. A semmi. A fiam én a te korodban című egyszemélyes, tragikomikus monológ. Ami az évek elteltével egyre esélyesebb az Oscarra.
Erről a ballagás napján nem beszél senki.
Hogy lesznek még ballagások. Ez az első. Nem kell nagy dolgokat, világmegváltásokat várni attól a szerencsétlen fiataltól. Ha munkába megy az sem marad az első és utolsó. Sok helyen fogja ki és bepróbálni magát, amíg elkerül oda, ahol otthon van. Vagy egyszerűen soha nem jut haza. Mert hazajutni nem könnyű. Otthon bent van a lelkekben. És ő tud írni, olvasni, számolni, ismeri a történelmet, földrajzot, latint, olaszt, németet, angolt - egyet nem ismer - önmagát. És az önmagához vezető út rögös. És fájdalmakkal van kikövezve.
Arról sem szólnak - hogy minden eljön, aminek jönnie kell. Ha nem előbb, hát utóbb. Nem kell rohanni sehova. Ahogy stagnálni sem kell. Csak egyet kell tenni mindenekfelett - megtanulni egyedül járni. Lenni. Embernek lenni.
Ennek kezdődik el a több részes kurzusa. Mert már nem tart sem szülő, sem az iskola.
A barátok jönnek és mennek. A színfalak változnak. Maradsz te és a csended. Amit ha nem bírsz hallgatni - zajjal ütsz agyon. Amíg előbb-utóbb suttogni fog. Csupa olyan dolgot, amit senki sem szeret hallani. Ezért jó engedni beszélni a kezdetektől, amikor először megszólal. Mert adagolva mindig könnyebb.

Kedves fiatalok - legyen az utatok rögös és fájdalmakkal teljes - mert ez a való világ. Nem amit a tévé mutat. Ahhoz, hogy az váljon belőletek, akivé lennetek kell - küzdenetek kell. Nem mással - önmagatokkal. Egyedül ti - egyszer magatok, majd annak megszelidítésén túl - az egész világ ellen.
Bele nem halt senki. Volt aki megfutamodott. De az sem járt jobban. A küzdelem marad. 
Erőt, megfelelő fegyvereket és belső békét kívánok ahhoz, amit úgy hívunk ÉLET.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése