Tíz éve vagyok házas. A lelkem, elmém, valóm - ÉN, nem negyven. Hanem változó életkorú. Van, hogy daccos öt, hisztis három, tomboló kiskamasz, kibújókat kereső pályakezdő, szigorú ötvenes, vagy flörtölő, önfeledt húszas. 

Ha magunk között vagyunk, egykorúak, akik szintén évek óta lépkedjük a házasság rögös útvesztőit - már nem kezdők, de még nem mesterek - szoktak őszintén elhangzani dolgok. Amik körön kívűl trék, felvállalhatatlanok. Csak magunk között ismerhetjük be, pironkodva, hogy valós. Ismerem, van, létezik, ne aggódj bari, nem vagy egyedül.

Csupa olyan dolgok, amit szűzlányoknak nem mesélünk, kezdőket nem ijesztegetünk vele és időseket nem kényszerítünk emlékezésre, hogy világgá ne rohanjanak.

Ilyen téma például a házasságon belüli szexuális élet, az együttlétek gyakorisága és minősége, valamint a megszokott fojtogató, gyilkoló, gyomorból előtörő ereje, amely a libidó ellenszere.

Mindig kell valami.

Nem a megszokottal van baj. Annak illene megadnia a biztonság felhangját. Ezzel szemben a valóság talaján nem tesz egyebet, mint öl, pusztít és romokba dönt.

Sokszor nyugtatom a panaszkodót. Nem állandó. Időszakok vannak. Amikor a szakadén szélén állva tényleg úgy érzed, hogy nincs tovább, mindig történik valami, ami továbbvisz. A lesz valahogy, majd az így van jól állapota felé.

Nem vagyunk mi ugyan rosszul - de tíz év után valahogy nem azzal a hévvel kergetjük egymást, mint együttlétünk gyermektelen, első két évében.

A kifogott halat már nem etetjük. Hanem elfogyasszuk. Addig esszük, használjuk, fogyasszuk - míg már semmi sem marad belőle.

Na éppen így van ez a házasságban is.

És a megszokottból a legnehezebb kitörni. Nem a másik, hanem elsősorban önmagunk miatt.

Mivel magyarázom szokatlan viselkedésemet, reakcióimat, kívánságaimat, jelenlétemet, külalakomat, amelyek egyenként is képesek elindítani a lavinát - nem így egyszerre.

S amikor épp el akarom hinni önmagam megnyugtatása végett, hogy megvénültem, eltunyultam, nem illenek hozzám a fiatalság, bolondság, felelőtlenség dolgai - rájövök útban hazajövet - hozzám hasonló párok szemrevételezése közepette, hogy az egész egy nagy vadbaromság. Magyarázat, nézőpont, bebeszélés, önámítás.

Miért ne lehetnék annyira őrült, fiatal, nimfómán, önfeledt mint amennyire a bennem élő én az? Miért kell azt higgyem, hogy föltétlenül követnem kell a megszabott útvonalak mentét? Miért ne működhetne az, amit eleve működésképtelennek könyvelnek el?

A kulcsok a fejemben vannak.

Állítani bármin lehet.

Sőt, most már azt is tudom, kell is.

Túl rövid ez az egész történet. amit életnek nevezünk a konvenciókhoz.

Igazából leszarom a statisztikákat, engem csak az enyém foglalkoztat, s annak a statisztikáját én magam hozom létre.