Hivatali ügyintézés

Megjelenik a rendelet, szárnyra kap a hír, mely szerint ha van egy izéd, amit nem használsz minél hamarabb el kell menned a Hivatalba, hogy papírra vesd a kihasználhatatlanság okát, mert ha nem adózni fogsz érte. Nem is keveset.

Az izé adója jelen esetben éppen azt az embert sújtaná, akinek semmi köze ahhoz az izéhez, ami használaton kívül áll.

Gyors helyzetelemzés:

az izé nem az enyém.

Rettenet keveset tudok róla.

Elmegyek, megérdeklődöm, hogy mi a teendő, hogy elmondhassam az embernek, aki az izé birtokosa, hogy deklarálja annak jelenlegi kihasználhatatlanságát.

A Hivatalban olyan formanyomtatvánnyal rukkolnak elő, hogy képtelen vagyok kitölteni. Még csak ötleteim sincsenek a sikerre vezető út megtalálásához.

Elhozom a nyomtatványt. 

Másnap, amikor egy másik izé ügyében forgok - látom ki van függesztve a falra egy minta, ami alapján ki kell tölteni a formanyomtatványt.

Megnyugszom. Csak annyira vagyok hülye, mint más.

Közben az út során egyre több nehézség merül fel, amire a Hivatal sincs felkészülve - kijelentik, hogy az izé leadásának dátuma kitolódik. Ok - süllyesztőbe vágjuk a dolgot, hogy majd ha bejáratják - mi is elintézzük.

Utolsó előtti percben eszmélünk fel, hogy néhány napunk maradt hátra az izé elintézésére.

Együtt megyünk a Hivatalba. Az ember és én. Önmagába véve fura a helyzet. Soha nem megyünk együtt Hivatalokba. Utoljára egy pénteki nap voltunk, amikor összeeskettek. Kérdi a nő, hogy mikorra tegye az esküvő napját. Mondom akármikorra. Pl keddre. Hogyhogy keddre? - kérdi vádlóan. Mondom, akkor amikorra szeretné. Pl csütörtökre. Hogy hogy csütörtökre - kérdi még mélyebb megdöbbenéssel a hangjában. Ránézek: mikorra szeretné tenni? Legalább péntekre! Na jó, akkor legyen péntek. Ennyit rólam és a hivatalról.

Együtt vagyunk megint. Kitöltjük. Nem vagyunk benne biztosak, hogy jól - de megvan. Húzunk számot és várunk. Borzalmasan sok idő telik el. Mindkettőnknek tengernyi sok a dolga - ahhoz, hogy mire sorra kerülünk kiderüljön - na jó, hogy elkúrtuk.

Elmagyarázzák mit tegyünk - végre megcsillan a fejünkben is a fény - maradunk annyiban, hogy visszajövünk.

Egyedül térek vissza.

Sima ügynek kellene lennie. Csak leadom és kész.

Munkaidő előtt - még a fű sem nő, az emberek nem verődnek sorokba - kihúzom diadalittasan a számomat. Stupor. Egyedül vagyok az egész hivatalban - mégis a 11-es számot kapom. Ráérősen sorolgatják a számokat. Egyedüli vagyok! Végighallgatom, ahogy 1o számot felolvasnak, majd mielőtt rátérnének a 11-re a hölgy feláll, eligazítja a szoknyáját, jelentőségteljesen átnéz rajtam és egy doboz bonbonnal végigsétál a kolleganők asztalai között. 

Ez az a pont, amikor ölni tudnék. Egyszerre ölném meg a rohadt bonbonnal mind a 7 hivatalnokot. Előre kitervelten, hidegen és tiszta fejjel. 

Nagyon lassan fogy a bonbon - miközben egymás után halnak a fejemben halomra.

Végre sorra kerülök. Kiderül, hogy változtattak a módszeren. Az izét már nem ide, hanem egy erre külön létrehozott irodába kell leadjam.

Az izé leadódik, a hasznavehetetlenségéről mindenki tudomást vesz - én meg egy többszörös gyilkos tapasztalatával hagyom el az épületet.

Innentől kezdve sokkal nagyobb bennem az empátia - a bonbonos hölgy iránt, a külön - bunkók számára fenntartott irodában trónoló hölgy iránt és minden olyan gyilkos hajlamú őrült iránt, aki képes lenne egy kibaszott bonbon segítségével végezni egy hivatalnyi alkalmazottal.