egyedül

Napok óta készül a lelkemben egy új könyv története.
Ma végre megszületett a gerincoszlop:

Miután egyedül maradt, felismerte, hogy mindig is egyedül volt.

Páros magány volt az övék.

Ahol összebújva éltek, már-már szimbiózisban, de koppanó egyedül.

Nem lehetett önmaga.

Mindig a másik meghosszabbítása.

Valakinek a felesége.

Más valakiknek az anyja.

Valakinek a gyermeke, unokája, unoka testvére, szomszédja és kollégája.

Miután erőszakkal elment – egyedül maradt.

Lenullázódott minden körülötte.

A számlái, az élete, a munkája, önmaga.

Végre először hangosan is kimondhatta, magányos.

A falak a másik hiányában úgy verték vissza a hangot, hogy felsértették lecsupaszított lelkét.

Innen a fájdalomtól kellett startolnia.

Egyedül.

Úgy hogy már senkinek sem a párja, a meghosszabbítása, a felesége.

Egyedül van. Ő és a világ. A világ és ő.

Aztán ő a világban.

Lépésről-lépésre meghatározva önmagát, helyét, idejét, céljait.

A gyermekei értették a legkevésbé.

Hogy már nem az-az ember, aki volt.

A szemük előtt bújt ki a bábból és vált valamivé, ami számukra ismeretlennek bizonyult.

Önmagává.

A változás minden téren megmutatkozott.

De leginkább gyógyulásnak induló lelkében.

Mert minden halál után van egy élet.

És egyedül a születés fájdalmas.

Levetkőzni, magunk mögött hagyni valamit, ami addig jellemzett.

Pontosan tudta, bármennyi is van hátra – vigyáznia kell.

Minden élet értékes – de leginkább azok, amik fájdalmak árán születtek.

A semmiből valamivé.

A miből énné.

Az egyénből a szerepek meghosszabbításává.

Mert a helyes sorrendnek ereje van helyretenni a dolgokat.