2015. január 28., szerda

Azt szokták mondani, hogy a barátságok egy életre szólnak. Igazi is. Csakhogy egy emberöltőn belül több élet is van. És egyikből nem mindig van átjárás a másikba, másikokba. Ajánlott lenne, elérendő cél, hogy élet(szakaszaink)-eink átláthatóvá, átjárhatóvá váljanak, elsősorban önmagunk előtt, de ide bizony nem kis fájdalmak árán lehet eljutni.
Így aztán vannak, voltak és természetesen lesznek emberek, akiket nem viszünk magunkkal egy másik szakaszába az életünknek. És ha nincs visszajárásunk egy előző (élet)szakaszba, hát a kapcsolat is megszakad annak rendje és módja szerint.
Sajnos - ez a szülő-gyerek kapcsolat esetén sincs másképpen.
Húzzuk-halasszuk iskolákkal, egyetemekkel, próbaidőkkel, mamahotellel a felelősségteljessé válást, de egy egész életen át csak nem mehet így. Vannak - az igazi művészek - akiknek végül mégiscsak sikerül. Benne maradnak örökre, mumifikálódnak, beragadnak ebbe az áldatlan állapotba. Hiába kötnek házasságot, esetleg nemzenek gyereket - azt a valamikori önmagukat hajhásszák akinek nem kellett döntenie élete felett, nem kellett dolgoznia annak érdekében, hogy eltartsa magát, nem kellett számlákat fizetnie - csak kitalálnia, hogy mivel üsse agyon az időt.
Ez az a réteg, aki hazaköltözik, vagy el sem költözik, de annyi beteges önérzet akad benne, hogy élete utolsó percéig felszínesen megőrizze a tévhitet magában, hogy van benne elég erő ahhoz, hogy szembeszálljon a Mamával. Hiszen ma is lement a kocsmába, holott mami kijelentette, hogy nincs több ivászat és trógereskedés Petikém, és ha besötétedik szépen haza kell jönni.
A másik állapota sem sokkal emelkedettebb, aki kiszakítja végre magát szülei ölelő karjaiból, de nem képes győzelmet aratni önmaga felett.
Csak akkor érzi győztesnek magát, ha mindenkit ellenségként kezel és eltipor.
Az ilyen nem táplál jó vagy kielégítő viszonyt a szüleivel, Lázong egy egész életidőn át. Folyton haragos - neki ne mondja meg senki, ő sokkal jobban tudja, ez az ő élete stb.
Kár érte.
Közel sincs.
Hiszen a győkerekhez, előző élet(szakaszokhoz) szépen egytől-egyig vissza kell találni.
Ez pont olyan, mint amikor fizikai értelemben elmegy az, akit a legjobban szerettünk. Meghal. És érezzük, tudjuk, hogy a temető nem otthona. Nem ott van, hanem valahol máshol. Továbblétezik, továbbél.
Aztán, ha gyászmunkánk megfelelő módon halad - el kell jönnie annak az időnek is, amikor már az üres sírhelyen is sikerül vele felvenni a kapcsolatot. Amikor képesek vagyunk szembenézni az elmúlással, a visszafordíthatatlannal, a megváltoztathatatlannal.

A minap elnéztem az édesanyám.
Mennyire egy másik élet(szakasz) volt az amikor a világot jelentette a puha keze ölelése, a nyugalmat és békét, a jelenléte, a szeretet és törődést a gondoskodása.
Ma már én magam vagyok anya.
Az én jelenlétemnek kellene ugyanezeket jelentenie.
Meg kellett tanulnom lavírózni tehát a szerepek között.
Hogy lehetek ugyanazon helyzetben, életszakaszban, helységben, lélekben anya és gyerek egyaránt. Sőt, feleség is, ha éppen úgy kívánja.
Egyik sem zárja ki a másikát.
És igen, ahhoz, hogy megtaláljam önmagam, el kellett veszejtsem azt.
Ahhoz, hogy megtaláljam a szüleimhez visszavezető útat, meg kellett tagadnom őket.
Hogy egyazon képben láthassam és élhessem át azt ami volt, van és lesz.
És a sok fájdalom ellenére, mégis - olyan szép az Élet.
Annyi apró pillanat teszi azzá, ami - csoda.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése