Mondja ma a kolleganőm, hogy valakitől azt a tanácsot kapta, hogy nagyon válogassa majd meg kivel köti össze az életét, mert nehéz jó embert találni. Miközben kiegészítem a gondolatot magamban, majd hangosan is, hogy egyáltalán nem így van. Könnyebb jó embert találni, mint jónak megmaradni. 

Az együttélés, a közelség, haelmúlikaszerelem ki tudja hozni embertől-emberig a legrosszabbat ami bennünk lakik. Önmagunk fele, a mellettünk élővel szemben, vagy nagyobb méretekben a szűkebb-tágabb társadalom fele.

Ott van az a valaki akivel elindulok - akarva-akaratlan egy úton. És az útbéli viszontagságok, a próbák, a nincstelenség vagy a van, a surlódások és önmagunk bántásai felkavarják a bennünk lévő salakot, rosszat. A tény, hogy azt hisszük, reméljük, gondojuk, akarjuk - hogy a másik feleljen a boldogságunkért.

Az óhaéntudtamvolna típúsú felkiáltások mélyen magunkban és a másikkal szemben.

A világ tud katasztrófák színtere lenni. Ha meg nem az, hát megtanuljuk azzá avanzsálni. Mindazt amit eszközként, segítőként, támaszként kaptunk, hírtelen átalakul a legősibb, legelemibb fegyverré és magunk fele fordul, fordítjuk.

És akkor megindul a megállíthatatlan lavina. Amikor nem gondolkodunk, hanem csak érzelemfűtötten cselekszünk, kijelentünk, megfogadunk, megígérünk. És tudjuk, érezzük, hogy ez nem a helyes, nem a jó, nem a nekünk való út, mégis lépkedjük, tapossuk, fogyasszuk - mert hát nem mondhatunk magunknak ellent. Nem ismerhetjük el és be, hogy bizony tévedtünk. Mert mit mondana ő, mit szólna bárki, valaki, akárki, a barátok, a szomszédok, a falu, a város - ha megtudnák.

Miközben meg nem a falu meg város él ebben, hanem mi magunk.

És azok a belső hangok, szavak, utalások, megérzések, gondolatok - akkor és ott - annyira irányt tudnak mutatni.

De ha zaj van bent, képtelenek vagyunk meghallani a csendet.

Azt a csendet, amelyben mélyen lakik az üzenet.

És szenvednek a gyerekek.

Mert főként ők.

Amikor mindenki hibás, legkevésbé mi - akkor szakad a gát.

És a háborúban minden fegyverré alakul át.

Nincs tűzszünet - fejetlenség van és káosz.

Amely majd soha nem ülepszik, hiszen melyik az a háború, amelynek túlélői megúszták volna sebek vagy hegek nélkül.

És mégsem a fizikai fáj, hanem leginkább a lelki. A góc, amely állandóan tályogos. Már-már bűzlik, oszlik, koszlik - de mindig van valami vagy valaki akivel vagy amivel elhallgattatjuk. Ha nem más, hát zajt csapunk mi magunk.

Megyünk, teszünk, veszünk, csak meg ne halljuk azt ott, legbelül.

Az egyetlen és üdvözítő igazat.

Amely a csendben lakik. És a tekintetekben. Ahol a lélek néha kikönyököl friss levegő után - de a puskaporos füstön át felismerhetetlenné válik üzenete.