Gyakran eszembe jut az a karácsony előtti időszak, amikor életem egyik legégetőbb kérdése az volt, hogy készen lesz-e a töltöttkáposzta időben. Fogalmam sem volt róla, hogy egy annyira döntő állomás elé nézünk családilag, amely egy életre meghatározza mindannyiunk mentalitását.

Balázs mondja a múltkor gyermeki kétségbeeséssel, hogy ha Ő lenne Isten, minden rendben lenne...

A minden rendben nem jó. Csak kényelmes. Helyenként unalmas, de nem biztosít teret a fejlődésre. Elvagyunk benne. Kellenek az ilyen időszakok is, különben megőrülnénk. Mert ahogyan pihenés nélkül dolgozni, na úgy minden rendben időszakok nélkül - fejlődni sem lehet igazán. Az állandó túlhajszoltság megöli a lelket.

De az sem lenne sokkal jobb, ha tisztában lennénk azzal, ami ránk vár. Mert nem igaz, hogy fel lehet készülni. Ki lehet készülni a várakozásban, a lesbenállásban, de ahhoz nem vagyunk eléggé bölcsek és felkészültek, hogy megfelelő stratégiákat dolgozzunk ki, összpontosítsuk az erőtartalékainkat és szembenézzünk azzal, ami ránk vár.

Gyakoribb, hogy patkány-társadalmi mintára kirágjuk magunkból a leggyengébbet, a vérzőt, szétharapdájuk egymást felfokozott lelkiállapotunkban.

A nehéz idők, mindig embert-formálnak.

Amire nem voltam képes tegnap, ma már könnyedén befogadom. Mert felkészültem. Megpuhúlt a lelkem a befogadásra és felismertem, hogy közel sem ezek a legnagyobb vagy legfontosabb dolgok az életben. Vannak ennél sokkal égetőbbek, amikre már megoldás sincs. És attól oldódnak meg rendszerint, ha elfogadom, hogy együtt kell élnek velük.

Együtt a saját hibáimmal, a tieiddel, a sebeinkkel, a sebezhetőségünkkel, vérző és tályogos önmagunkkal. 

Mert a világ rendje, a közös fejlődés, az általános haladás mindig több, mint az én egyéni élettörténetem. Amely felett jogom van dönteni, hogy lépek vagy meglapulok és kivárom, amíg ismét minden rendben lesz.

Leckék ezek és fájdalmak.

Egyéni és olyan, ami nem csak nekem fáj. Hanem mindanyiunk vérző szíve.

Kérdés az, hogy sikerül-e együttélnem velük, megtanulom-e kezelni őket vagy megadom magam és szent együgyűségben aggodom azért, amire gondolnom sem kellene, szenvedek azért, amin nem változtathatok és küzdök azért, ami eleve nem az enyém...

Az ember nem tulajdon.

Az élet apró lépések és nehéz döntések szimfóniája.

Az egyén meg hegedülhet élete háztetején addig, amíg már minden darab összeérik. Akkor elbocsátást nyer. Mert megérdemli a szünetet.