Honnan tudod, hogy megöregedtél? Hogy sorra kimennek a divatból azok a dolgok, amik téged annak idején éltettek.

Itt van példának okáért az önkéntesség, önkénteskedés. Nem föltétlenül alapítványi vagy egyesületi, hanem az embertől-emberig érő és tartó, igazi, hálát és viszonzást nem váró cselekedet.

Amikor még nem voltak gyerekeim, máshol kerestem a boldogságot. De már akkoriban is helyesen tudtam, hogy melyek azok a tettek és állapotok, amik közel visznek a belső békémhez.

Imádtam idős és beteg embereket látogatni.

Az elején kezdtem két idős nénivel, akik közül az egyik nemlátó volt, a másik meg ágyhoz kötött beteg. A beteget alapápolni kellett, a vakot sétáltatni, mindkettejükkel elbeszélgetni és felolvasni, bevásárolni, számlákat fizetni, takarítani. Hetente kétszer mentem mikor mennyi időre. Volt, hogy egy órát sikerült szakítanom és volt, hogy ottfelejtettem magam.

Szegény nagymamám már nem élt. Azt hiszem az ő meséit, történeteit, szeretetét igyekeztem pótolni.

Ezt követően egyre többen lettek. Nem kerestem, hanem megtaláltak ezek a dolgok. És soha nem fárasztottak le. Ellenkezőleg - feltöltődtem, boldognak éreztem magam. Hiszen nem segíteni mentem, hanem együtt lenni. Megszerettük egymást.

Amikor nemrégiben a korházban jártunk közel került hozzánk egy anya, Balázs korú fiával. A kisfiút fél éve leukémiával diagnosztizálták, azóta nem is jártak otthon.

Olyan jó volt velük lenni, elbeszélgetni, rájukhangolódni, megismerkedni - hogy bajuk mellett a miénk eltörpűlt. Amink volt - igyekeztünk odaadni. Színeseket, kariókákat, füzeteket - hiszen ezekért nem futhattak az üzeltbe - az ember ha látogatni megy a kompóton túl nem igazán terjed a fantáziája, pedig mennyi minden jó lenne még...

Közben meg meséli valaki, hogy beteg édesanyja segítségre szorúlna. Jó lenne valaki, aki látogatja, leül mellé, elbeszélget vele. De bármerre indul olyan tarifokba botlik, amiket nem tud megengedni magának egy normális, munkájáért pénzt kapó ember a mai világban.

Egy évvel ezelőtt mi is kerestünk valakit egy velem egykorú, agyvérzés következtében lebénúlt fiatal anya mellé. Elhiszed nekem, hogy senki nem került? 

Nem hiszek abban, hogy bele kellene segíteni a világba. Nem hiszek eleve a nagy segítésekben. De hiszek az emberségben. Hiszek az idő minőségi eltöltésében. Ami divat volt a sorozatok és tévé elterjedése előtt. Amikor nem kötött le bennünket egyetlen technikai eszköz sem. Hanem igyekeztünk egymás társaságában élni úgy, hogy azáltal épüljünk és építsünk.

Annyi unatkozó, magányra panaszkodó, idejével nem tudni mit kezdő, orvosi rendelőkben hányódó ember van. Nem csak idősek. Fiatalok is, akik napjuk 75%-t a net előtt fecsérlik el. És kiürülnek. Nem éreznek semmit. Érzlmileg haldokolnak, nem ismerik sem magukat, sem a világot, sem a másik világát. Várják a nyugdíjt, hogy még több időt tudjanak a nagy Nihil (vagy Godot) várakozásában eltölteni.

Na nekik kifejezetten ajánlanám ezt a fajta önkéntességet.

Higgyék el nekem, előlegezzék meg a bizalmat, hiszen tapasztalatból mondom, hogy ennél jobb gyógyszert a boldogtalanság legyőzésére még nem találtak fel.

Ezt szívesen fogadó ember meg annyi van, hogy azt elbeszélni is nehéz. Nem kell sokat keresni. Ha nyitunk, jönnek. Egyik hozza a másikat. A Jóisten meg pontosan tudja, hogy melyik gátat mivel kell betömje.