Merem remélni, hogy minden normális házasságban létezik vita, nézeteltérés, esetleg veszekedés. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy abban az állapotban, amelyben már nézeteltérés sincs két ember között - nem sok maradt a pohár fenekén.

Manapság szinte minden második ember szakértője a párkapcsolatoknak, gyereknevelésnek, egészséges életmódnak - fizikai és, vagy mentális sikokon. 

Ezzel szemben egészséges kapcsolatnak tartom azt, amelyben az érzelmek szabadon áramolhatnak - mindenféle neveltetés-béli gátoltság nélkül.

Például nem szeppenek meg attól a szülőtől, akinek a gyereke leesik és a vigasztalással és megszeretgetéssel szemben első reakciója az, hogy jól felsapkázza az engedetlen gyermeket. Hiszen amikor elmondtad előtte ötször, tízszer, százszor, hogy ne tegye, mert még nem áll készen rá, le fog esni, meg fog sérülni - és a gyermek mégis megteszi - szinte kijár az egészséges düh fellobannása.

Eszembe jutott ma a felnőttben lakó engedetlen, hülyegyermek. Amely a felnőtti én intéseivel szembefutva minden egyes alkalommal magára rántja a vizes vedret, anélkül, hogy tanulna belőle.

Nincs az a gyermek, aki ne úgy nőtt volna fel, hogy sátoros ünnepek előtt az anyja hülyét ne csinált volna magából a ház kitakarítása, a nippek alapos, egyenkénti lekapargatása, a csüpketertők kikeményítése, a diván kitisztítása, a szőnyegek kimosása alatt. De emellett persze dolgozni járt, ebédet főzőtt, bevásárolt, nevelt, mosogatott, mosott és vasalt mindeközben.

Így láttuk, így csináljuk.

Én is minden évben valósággal megkergetem magam. Addig dolgozom az amúgy is tiszta és rendes lakásban, amíg össze nem esem. Akkor szépen felállok és kezdem előlről. Soha nincs vége.

Egy ilyen önmagamon sorozatosan erőszaktevő Húsvéti felkészülésem előtt történt amikor a férjemben élő gyermeket lelkiismeret furdalás nélkül lefejeltem.

Soha nem felejtem el. Anna kicsi, Balázs pici volt. Rajtam csüngtek, nyűgtek, komoly kihívást jelentett minden munka elvégzése. Mindennel megvoltam. Éppen a vasárnapi ünnepi ebédre készülődtem. Levesbe laska befőzve, második a kályha tetjén ízletes gőzőlgött, desszert az asztalon, amikor beállít a férjem, hogy segítene nekem - kikavarni a krumplipirét. Soha nem szabad nemet mondani. Most azonban lüktetett a nem még az igenben is.

Kimentem, hogy ne vitázzam a folyamat felett. Egyszer csak hatalmas, artikulátlan jajkiáltást hallok a konyha felől, ahol egyedül hagytam mindennel ami azelőtt készen volt.

Futok be - ott áll az emberemben a gyermek - fityegő és vérben ázzó ujjal. Ösztönösen körülnézek, ahogy a fürdőbe szalad. Vérben úszik minden - plafon, amit akkora gonddal mostam le, poharak, tényérok, polcok, amiket egész héten sikáltam, függöny és ablak, amit szintén megpucoltam, kimostam, ebéd - amit akkora gonddal készítettem el. Egyedül a krumpli nem véres, mert addig még nem jutott. Mielőtt bekapcsolta volna a botmixert - a benne lakó gyermek eldöntötte, hogy megnézi, mi történik ha bedugja az ujját.

Hogy én akkor mit, hogyan és milyen stílusban és hangerővel tettem rá - azt csak a szomszédasszony tudja, aki megjegyezte - szegény ember, hogy mit nem kell eltűrjön tőlem ... pedig milyen csendes szegény...

Éppen mint az-az ártatlan gyermek, akit az anyja felsapkáz, miután elesik.