Bárhol laktam is, mindigis volt egy szomszéd, aki körbevizelte az összes házában található lobogóval a teritóriumát ahogy közeledett a december elseje. Tulajdonképpen nem is tudom mióta ünnep a december 1. A kommunista rezsim alatt ünnepeltük az augusztus 23-t és a május 1-t. Máskor dolgoztunk, tanultunk. Nem volt lacafaca. És kérdés sem volt, hogy ki ünnepel. Mindenki egy szívvel-lélekkel tette, mert nem tobzódtunk a szabadnapokban. Ezeket sem pihentük végig. Ki kellett menni a térre integetni, tapsolni, hórázni - mert soha nem lehetett tudni sem az órát sem a napot, amikor eljő a Nagyúr.

Életemben akkor kaptam először verést az iskolában és utoljára, amikor augusztus 23-ra készülődve, a tűző napon, éhesen, fáradtan, bután, nyűgösen már órák hosszú sora óta tanultuk a korreógráfiáját egy kibaszott mozgóképnek, amivel Causecut akarták köszönteni - velünk, azaz a pionérokkal. Tornadresszekben gyakoroltunk egy olyan mozgássort, amit senki sem magyarázott el. Mit csinál a gyermek ha éhes és fáradt? Röhög. Mint a fakutya. Minden ok nélkül, mindenben és mindenkiben okot találva. Mi is ezt tettük. Mígnem odalépett hozzám - valószínű nekem voltak a legproeminensebb fogaim az összes marhuló taknyász közül - a tornatárnő, aki legalább annyira volt román, mint én magyar - hiszen soha nem vettük egymás szavát, s olyant le nem kevert értetted-e nekem, hogy a mosoly évekig rámfagyott. Akkoriban nem volt gyermekuralom. Kaptad, nyelted. Évekig szőttem magamban a gyilkos tervet, hogy ha majd felnövök lemészárolom, mint egy pulykát. A stratégia évről-évre színesebb és gazdagabb lett, én egyre erősebb és határozottabb, mígnem felnőttként összetalálkoztam ezzel a szerencsétlennel az úton. Első reakcióm az elfojtott gyűlölet teljes erővel való vulkanikus felrobbanása volt. Aztán, ahogy közelebb jött szemügyre vettem. Egy rozzant, üres tekintetű, letűnt idejű, bölcsességet nem ismerő rideg szempár nézett vissza rám. Még csak sajnálni sem tudtam, nem, hogy eltapossam. Ekkor láttam utoljára. Valószínű még aznap meghalt. Hiszen ekkor tanított először és utoljára valamit egész pedagógusi pályafutása során.

Más szelek járnak.

De a lobogók maradtak.

Ahogy a szomszédé is.

Pár évvel ezelőtt - a gyermekek még kicsik voltak - reggel egy nehéz éjszaka után a szomszéd zászlaja köszöntött boldogan. Kitört belőlem az oláhgyűlölő magyar. Felszedtem a megszeppent gyermekeket és elmagyaráztam nekik a vér törvényét. Azután jobban fújták Trianont, mint a Miatyánkat.

Tavalyig elkerülő hadműveletet végeztem december 1-én. Ki sem mentem az erkélyre, hogy ne kelljen látnom a másik káromon vívott örömét.

Aztán az idén kimentem és magam is zászlóvá váltam.

Víg, játékos, önfeledten lebegő lobogóvá.

Néhány szivar és két pohár bor között gyorsan lefuttattam jelenlegi álláspontomat: az ő ünnepük, nem az enyém, Ahogyan már gyászom napja sem. A sebeim lassan, de biztosan begyógyultak. Éles és ádáz küzdelmet folytatok gyermekeim magyarságának megőrzése érdekében, irodalmunk, kultúránk, szokásaink átszármaztatása mián - de fontosnak tartom azt is, hogy ismerjék, tudják a románok nyelvét, értékeit, kultúráját is. Mennyi szuper író, költő, irodalmi mű - mely románságán innen és túl igazi élményt jelentett. Elég csak annyit mondanom, hogy Eliade... Feledhetetlen édes íz árad szét lelkem minden zugában. Vagy ott volt a Prokusztészi ágy - ha nem olvastam ezerszer, egyszer sem. Ezeket nekik is tudniuk és ismerniük kell.

Egész évben szajkóztam - hogy a változás és forradalom benned kezdődik el.

Idén váltottam és forradalmasítottam megkövült gyűlöletemet.

Készen állok tökéletesíteni magamban nyelvük és kultúrájuk ismeretét, készen állok meggyógyítani magamban a gyűlöletem okozta tályogos sebeket - egyre talán nem lennék készen soha, hogy gyermekeim keveredjenek. De abban egészen biztos vagyok, hogy a hét év alap - amelyet a gyűlölet téglája épített fel - soha nem fogja feloldani a gátat a gyermekeimben, hogy valaha is keveredjenek.