2015. december 22., kedd

Mostanában lépten nyomon arról beszélünk, hogy mit nem helyes tenni gyermeknevelés kérdéskörben. A mit kell kategóriában rendszerint olyan dolgok hangzanak el - tisztelet a kivétel - amit egyetlen egy ma élő, termelő, dolgozó és fogyasztó szülőnek sem áll módjában megadni csemetéjének.
Így jobb híján mindenki azt teszi, amit a legjobbnak gondol - s mivel a visszajelzések lassan de biztosan átmennek negatív szférába - hát hátatfordítanak a problémának és még mélyebbre ássák magukat a termelés-fogyasztás láncában.

Meséli egy szülő, hogy a pedagógus felhívta ás felrótta számára, hogy kamaszkorba lépett gyermeke álmodozóvá lett. Na ilyent sem hallottam ezeddig el. Hiszen körülbelül azon a szinten mozog az információ, mint, hogy kedves asszonyom, a fia annyira magas lett hírtelen, hogy alig képes begyömöszölni a lábait a pad alá. És akkor mi? Mi ebben az esetben a szülő feladata?
Adja ki parancsban a fiának, hogy legyen olyan kedves többé ne gyarapodjon magasságát illetően, mert még a végén az iskolának muszáj lesz padokat cserélnie? Vagy ne álmodozzon többet, programozza át az agyát és tessék szépen odafigyelni arra, amit a tanár mond!

Arról is tudomást szerzek, hogy a gyermeket évek óta nem neveljük ezzel és ezzel a módszerrel - míg végül már egyáltalán nincsenek módszereink.
Ezzel szemben vannak akkora szakadékaink generációk között - hogy elbeszélünk egymás mellett. Egyszerűen nem egyvilágon élünk. Ők soha nem fognak megérti bennünket, ahogy mi sem őket. Hallunk egymásról, egymás dolgairól - de nem értjük meg egymást. 
És mikor nem értek meg valakit?
Ha nem ismerem.
A másik megismerése, azonban saját önismeretemmel kezdődik el.
Amikor különbséget tudok tenni a magam és a másik között.
És valóban ma már nem működik az erőszak. Annyira lett erőszakossá a világ, hogy az emberi psziché nem bírja el az állandó terrort és megfélemlítést.
Annyira lett bizonytalan a saját jövőnk és homályos a jövőben vetett hitünk és reményünk, hogy meg vagyunk győződve arról, hogy a gyermekeinknek esélyünk sincs a túlélésre.
Kár értünk.
Mert az Élet utat tör magának.
És nem a hitünk lesz az, amely előreviszi, vagy a hitetlenségünk, amely meggátolja.
Emberek születnek és halnak meg.
Gyermekek nőnek fel magányosan és egyedül, támasz és vigasz nélkül.
A kérdés azonban mindig ugyanaz marad - az Én Rózsámmal mi van? Azzal, akit rám bíztak. Gondját viselem-e, törődöm-e vele, szeretem azokon a teleken is, amikor hiányosságai miatt képtelen virágozni és zöldelni számomra? Csak azért mert van.
Ha igen, akkor nagy baj nem lehet.
A módszerek nem örökérvényűek, a szeretet azonban az.
Ez a módszer a megértéssel társulva soha nem lesz divatjamúlt.
S ami szeretetből történik, téves nem lehet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése