2016. április 11., hétfő

Évek óta keresem a válaszokat ugyanazokra a kérdésekre. Ha buddhista lennék azt mondanám talán nem is ebből az életemből hoztam magammal ezeket a kérdéseket, hanem mindig is bennem voltam. Hiszen nem személyes kis kérdések, hanem a minden embert feszegető témákról van szó: szenvedés értelme, élet értelme, egyensúly-egyensúly vesztés, boldogság, boldogtalanság, kapcsolatok, magammal való kapcsolat, fájdalom és kezelése, a mában való élés, a pillanat megszentelése.
Soha nem értettem, hogy mi miért történt az életemben úgy, ahogy megtörtént. Csak azt tudtam mindennél fényesebben és világosabban - hogy ennek így kellett lennie. Rosszakkal, jókkal egyaránt. Arra emlékszem, hogy nem lehettem több, mint 18, amikor egy állomás kövén heverve vártuk a vonatot, amely több nap tivornyázás után végre hazahoz. Egy archaikus cigányasszony odalépett hozzánk, abban a reményben, hogy pénzt szed ki belőlünk - miközben meg mi ugyanazt reméltük tőle, ugyanis napok óta nem ettünk, csak ittunk. Mert ugye inni életbevágóan fontos, míg étel nélkül elvan az ember így vagy úgy. Megpróbált jósolgatni, tapogatózni, hogy kinél mennyi lehet - amikor véletlenül hozzám keveredett. Belenézett a tenyerembe - és fájdalmasan felkiáltott: naccsága, magának még pénzért sem mondanám meg azt a sok fájdalmat, amit itt látok... Már akkor biztos voltam benne - a nehezén simán túl vagyok, csak szerencsétlen esszekeverte a vonalakat.

Sokáig nem értettem a gyermekkori fájdalmak lényegét - kerestem bennük az értelmet, hogy könnyebb legyen eltenni őket - de nem volt bennük értelem.
Kerestem a házasságomban rejlő logoszt, de abban sem volt. Ok, hogy szeretet, meg kölcsönös tisztelet, meg reprodukció, meg társadalom, meg család, de ezen túl is lennie kell valaminek. Hogy éppen az a két ember találkozik és valamit meg kell teremtsenek, létre kell hozzanak - a gyermekeken és az együttélés nehézségein túl is. Mert hiszek a mögöttes értelemben.
És akkor ma amikor a legnagyobb utálattal töltöm gyaloglás közepette az értékes életemet - megszületik az állandó morfondírozásnak az eredménye.
Nem gondolkodhatom egyénben. Nem vagyok egyedül. Nem egyszercsaklettem - hanem a családom szerves része vagyok. Magamban hordozom a voltot, a vant és a leszt. Tehat ha problémán gondolokodom és annak megoldásán - csak így lehetséges eredményre jutnom.
Volt egy hatalmas egyensúlyfelborulás - amire a szüleim válása tett pontot. Talán ennek következtében is döntöttem el, hogy márpedig ami engem illet - amennyire tudom kerülni fogom a házasság intézményét. Istennek azonban teljesen más tervei voltak. Amiben én egy igen fontos alkotóelem vagyok: az egyensúly helyreállítása. 
Egyensúlyt soha nem könnyű helyrebillenteni. A kötéltáncos nehéz és alapos gyakorlással eltötlött órái jutnak eszembe. Akárcsak a hatalmas esések. De minden egyes kibillenéssel, eleséssel - közelebb kerül a középponthoz - ahol a valódi egyensúly rejlik.
Na ilyen a házasság is.
Dönthetek úgy, hogy nem születtem kötéltáncosnak, szarok bele - csinálja más.
És hátat fordítva lelépek - ezzel még nagyobb terhet akasztva gyermekeim nyakába, hátára - akik nem csak nagyszüleik, hanem szüleik bizonytalanságára is gyógyírt kell találjanak - ahogy dönthetek úgy is - hogy értelme van ennek a sok vesződésnek. Például az, hogy sikeresen vissza tudom állítani családom megbillent egyensúlyát - ezáltal levéve gyermekeim vállairól a teher egy részét.
Mert a két ember "véletlenszerű" találkozásának mindig értelme és célja van. Senki sem csak magért felelős - mindannyian a nagy egész része vagyunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése