Szép kicsi Anna lányom ma tíz éves.

Ahogy én magam is anyaként sikeresen beléptem az önfeladás mesterségének jubileumi gyakorlatába.

Valami hihetetlen volt ez az eltelt tíz év. Rettegésektől az extázisig, de minden perce aranyat ért.

Soha nem készültem anyának lenni.

Míg minden normális lány az esküvői ruháját tervezgette én soha nem akartam férjet, gyereket. Tudtam, hogy nehéz ember vagyok - összeférhetetlen, makacs, önfejű és megszállott. Nem családalapításra való. Anyaságra meg semmiképp. Mielőtt anya lettem volna - csak a tanulmányaimnak és Istennek éltem - akkor azt hittem teljes életet...

Már a szülés maga a poklok pokla volt. A maga majdnem két teljes napos vajúdásával, a fájdalmakkal, a félelmekkel és bizonytalanságokkal. Hogy rejtegetni kellett, hogy bujkálni kellett és az örömömet félelem és jövőtlenség árnyékolta be.

De az első találkozás mindent kárpótolt. Az a maréknyi semmi kis ember - ahogy rámnézett és szólt - ettől arrafele már érte is felelek... Egyszerre voltam vidám és kétségbeesett.

A gyermeknevelésnek akárcsak az életnek hullámhegyei és völgyei vannak.

Amikor azt hiszed, hogy állsz - elesel.

Nevelt és formált az anyaság.

Megtanított elfogadni, szeretni, megismerni önmagam és bátor lenni ahhoz, hogy szembenézzek a másikkal és a valósággal.

Minden nap ajándék.

Mint minden anyának nekem is félelmem az elvesztés.

Birtokolni szeretnék sokszor az egészséges szeretet helyett.

Most például elmondani azt - hogy mennyi önfeláldozást jelentett ez a tíz év. De ha őszinte vagyok elsősorban magamhoz - akkor ajándék volt minden egyes perce. Lecke és tanítás.

A gyermek nélküli élet számomra csont-torony volt. Nem engedett volna kiteljesedni. Azzá lenni, amivé lennem kell.

Hiszem, hogy akkor és ott tíz évvel és kilenc hónappal ezelőtt Isten rámnézett és tudta, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy önmagam legyek.

Akkor körülnézett és meglátta a megszületni akaró Anna lelkét.

Odament és bemutatott. Éppen alhattam a Transfogaras egyik tűkanyarában felhúzott huzatos sátramban. Körülöttünk a páratlan szépségű El Pusztaság és néhány bárgyú bárány kutatott a zamatos táplálék után. Anna rámmosolygott. Ajándék volt ez a pillanat és egetrengető ez a találkozás.

Másnap már ott lapult a méhemben. Jó mélyen és nagyobb valóságban, mint eddig bármi bármikor.

Léte valóságával és növekedésével egyidőben csökkent bennem a pökhendiség és önzőség.

Felismertem, hogy magamon kívül is van világ.

Anna makacsul mindent megmutatott.

Istenről, világról, szeretetről, házaságról, életről és valóságról.

Most tíz év után más dolgokat mutat. Erőt, bátorságot, őszinteséget, emberséget, férfiak erejét birtokló nőiességet, bölcsességet és a korong mindenekfeletti szeretét.

Mint szirmait a virág lassan de biztosan fejti le magáról görcsösen ölelő karjaimat.

Saját álmokkal, vágyakkal és élettel.

Ez már egy újabb dimenzió.

Egy következő tíz év - aminek a vége már csak róla szól.

Ahol én csak társ lehetek és bizalmas. De vezető már semmiképp.

Egyenlő felek, külön életút és azonos cél.

Isten áldja minden percét ennek az édespoklonak - amit úgy hívnak, hogy anyaság...

Isten áldja ezt az örök nőt - akinek léte ajándék és kegyelem.