Elkényeztetettek

Huszonöt év telt el a nászutunk óta.

Akkor voltunk utoljára együtt nyaralni.

Nem tudom, hogy megértesz e, de ahhoz, hogy egészben lásd a történetet, el kell mondanom.

Nem volt telefonos világ.

Nem voltak mobilok a zsebeinkben, nem ismertük a net fogalmát. Ha valakit hívni akartunk, vezetékesről tettük. Tudod, azok a kunkori farkas, tárcsás számos telefonok, amelyek helyhez kötöttek.

Ha az ember elutazott és haza akart szólni, be kellett mennie a posta hivatalba. Ott bejelentenie, hogy távolsági beszélgetést kér, majd várni, amíg a kapcsolatot megteremtik.

Az idő felett nem volt hatalmad. Egy dolog fölött dönthettél - hogy helyben kifizeted a beszélgetést, vagy az fog fizetni érte, akit felhívsz.

Csórók voltunk, így mindig ez utóbbit választottuk.

A kapcsolat teremtés nem ment könnyen.

Úgy végigmúlattad az időt a postahivatalban, hogy A kőszívű ember fiait egy csapásra kiolvastad, mire hangosan kiáltották a nevedet.

A nászutunk előtt felkerestük nagymamát, együtt ebédeltünk a szülőkkel és megesküdtünk, hogy vigyázni fogunk egymásra.

Legközelebb akkor beszéltünk, amikor hazaértünk.

Akkoriban volt egy közmondás is erre - a rossz hír gyorsabban hazaér, mint a jó. Illetve - ne halljam majd rossz híreteket...

Az emberek hittek, bíztak a Gondviselésben és pozitívan tekintettek a jövő elejébe.

A nászutunk kapcsán senkinek sem jutott eszébe, hogy aggódjon miattunk. Örültek, hogy utazunk, világot látunk, összeszokunk és kikapcsolódunk.

Ami minket illet - nagyjából ennyire is korlátozódott az egész. A szálloda, ahova a foglalásunk szólt hemzsegett a csótányoktól. Rettegtem zuhanyozni, nem mertünk ételt kint hagyni és felöltözve aludtunk, hogy nehogy legyenek poloskák a matracban.

Egész héten egymáshoz sem értünk.

De összeszoktunk. Egy életre.

A gyermekeket nem ott, hanem itthon hoztuk össze. De az egy másik történet - mosógéppel, hűtővel, centrifugával, épülő házzal és rengeteg garasoskodással, hogy mindenre jusson.

Ahogy nőttek a fiúk, nőttek az igényeik is. Annyit ettek, mint egy egész sáskaraj. Folyton új ruha, cipő, táska, labda, sapka kellett - mi meg szépen megvettük.

Végül egyetemre mentek. Nyaralni még mindig nem voltunk.

De befejeztük a házat, aztán a manzárdot, végül a kertben a filagóriát, aztán melegházat. Vettünk lovakat. Elkészítettük az istállót és futtatót. Szerveztünk gyermektáborokat és lett két autónk. Egy amivel villogni lehetett és egy terepjáró, ami  emésztette a sarat.

A huszonöt év úgy telt el, hogy időm sem volt tükörbe nézni.

Jánoson olykor láttam, hogy öregszik - de a dolgaink rendben voltak. Nem számított.

A fiúk lelkesedéssel fogadták a nyaralás ötletét. Nem akartak elkísérni, inkább a házat vették birtokba. Nem volt titok, hogy bulikra, nagy társaság fogadására és ereszd el a hajamat napokra gyúrnak.

Nem aggódtunk. 

Aggódtunk azonban nagymamáért, aki lassan 92 lett. Anyukáékért, akik betöltötték a hetvenet és anyósomért, aki nyolcvan volt és magányos.

János kitalálta, hogy aggodalmunkat enyhítendő okos telefonokkal látja el az időseket, hogy tarthassuk a kapcsolatot.

Hihetetlen nagy munkát fektetett bele, hogy a négy idős embert megtanítsa a képes telefont használni.

Európai körutunk során érinteni kívántuk azokat a városokat, országokat, amikről immáron 25ik éve csak álmodoztunk.

A képes telefon csodákat tett.

Nagymama látta és végigordította a Vatikánt.

Anyu Párizsnak sikított.

Apukának Velence tetszett a legjobban.

Míg anyósom a reakciónkra volt kíváncsi.

Alig tette le egyik a telefont, hívott a másik.

Ha nem tudtuk éppen felvenni, egyszerre kezdtek el hívogatni, attól való félelmükben, hogy történt velünk valami.

Ha melegünk volt és el voltunk fáradva, anyósom fakadt sírva, hogy szegény fejünk.

Ha éhesek voltunk, de nem találtuk a megfelelő vendéglőt, anyuka sápítozott, hogy bezzeg otthon mennyi kaja van. Amikor végre esténként össze akartunk bújni, a fiúk telefonáltak - hogy anyaaaa - hol a konzervnyitó, a dugóhúzó, van még kávé, vettetek olajat, hol tartod a pityókát - hogy mire befejeztük a beszélgetést, mindketten lelohadtunk, mint két elhasznált lúdbalom.

Utolsó napokban megelégelve a történeteket, mondom az uramnak, elég volt.

Telefonálunk egyet reggel, egyet este, s napközben kikapcsoljuk a telefonjainkat.

Nem én találhattam fel a spanyolviaszt, mert izgatottan bólogatott, hogy igazam van.

Ebben az utolsó két napban kapcsolódtunk ki igazán.

Volt séta, kézenfogás, összebújás, suttogás, beszélgetés, andalgás, vallomás és egymásra hangolódás.

Sajnos azonban anyukáék nem beszélnek velünk azóta sem.

Mindenki megsértődött.

Szerintük kegyetlenek és hálátlanok vagyunk. A képes telefon meg szart sem ér, ha a kép sötét marad.