miénk...

Amíg a gyerekek kicsik voltak, különböző baba klubok tagjaiként, gyakran tartózkodtunk egy légtérben hasonló életkorú gyerekeket nevelő szülőkkel.

Mindegyiknek a gyereke három óránként szopott, átaludta az éjszakát, három évesen olvasott és öt éves korára kiderült róla, hogy matek zseni. A férjükkel fantasztikus kapcsolatban álltak. Negédesen simultak egymáshoz, miközben arról meséltek, hogy minden éjszaka szeretkeznek.

Ott álltam én - két gyermekkel, akik állandóan szoptak, soha nem aludtak, csak szinte és kizárólag nap közben, miközben az éjszakát rendszerint átvisították, nem tudtak írni, olvasni, számolni. Így aztán büszkék voltunk magunkra, ha hetente legalább egyszer sikerült egy pit stoppot lenyomni egymás karjaiban.

Ma sincs ez másként.

Csupa olyan szülő van körülöttem, akinek a gyermeke szenvedélyesen társasozik, sokat és gyakran olvas, nem beszél alpári módon, nem helyezi előtérbe a technikai eszközök használatát a tanulással szemben, nem beszél vissza. A házasságok zöme ennyi év után is tökéletesen működik.

Miközben mi - hiába teszünk bele anyait és apait - gyakran összeakasszuk a bajuszunkat.

Ilyenkor kígyókkal és békákkal dobálózunk, hogy a végére ki tudjuk röhögni egymást és magunkat.

A gyermekeink imádják a technikai eszközöket.

A telefon nélkül nem igazán tudnak élni.

Fortnite folyik a csapon is.

Úgy is tudnak beszélni, hogy a kocsis elszégyellje magát és nem igazán szeretnek olvasni.

Ilyenkor leckéket kapunk arról, hogy milyen sokat jelent a példa mutatás.

Nem a szavak, hanem a tettek nevelnek.

És mi csendben lehajtjuk a fejünket a héten kiolvasott ötödik könyv fölé és megadjuk magunkat. 

Örülünk, ha időnként be tudjuk bizonyítani magunknak és egymásnak, hogy a tűz nem aludt ki, csak nem mindig éghet nagy lángon és végigasszisztáljuk a mellettünk élők heves válását, olvasó és jól nevelt gyerekeik visszafordíthatatlan kicsapongását és hálát adunk az Istennek, azért amink van.

Mert lehet, hogy büdös, kakás és pisis, de mégiscsak a miénk.