Az emberi élet tele van nagy pillanatokkal. És a legnagyobb pillanatokra nincsenek megfelelő szavaink. Ha odáig vetemedünk, hogy mondunk valamit, az rendszerint balgaságok körforgása. Semmitmondó üres szólamok. Nincs mit kezdeni velük, mert nincsen üzenetértékük. Nem hamúban sült pogácsák, amiket be lehessen csomagolni és a hosszú, rögös úton gyakran elővenni és majszolgatni belőlük - ezáltal csillapítva éhségünket, fájdalmainkat, megtörtségünket, gyötrelmeinket.
Talán a legjobb halgatni ilyenkor.
Egyet csendben lenni.
Átlagosan két év szükségeltetik ahhoz - helyenként és esetenként eltart öt évig is - amíg az embergyerek beszédfejlődése eléri azt a szintet, hogy kommunikáljon - kibeszéljen vágyat, álmot, fájdalmat, jelent és pillanatot.
Rendszerint egy emberi élet nem elég, ahhoz, hogy megtanuljunk és merjünk hallgatni.
Így lesz egyre rövidebb a csend köre - amiről olyan találóan ír Hamvas Béla.
Nem merünk hallgatni, csendben lenni ha fájdalom és veszteség ér. Túlkiabáljuk az értelmet, az üzenetet, a lényeget, a tanítást.
Veszekedéseink a csend túlharsogásáról szólnak egytől egyig.
A múlt, jelen, jövő fölötti morfondírok mind mind a csend meghazudtolói.
Márpedig a csend kruciális.
Ereje van. Ereje és üzenete.

Egy átlagos keresztény liturgia hozzávetőlegesen egy órát vesz fel.
Ma egy közel három órás mindegyhogymilyenis hasonló litrugián vettem részt - amely a következő képpen oszlott fel időben:

• két óra beszéd
• fél óra éneklés
• húsz perc hangos, közös ima
• öt perc felállás - leülés
• három perc csend ...

Ennyire félünk a csendtől!

Elengedtünk fiatalokat az életbe. Akik ettől a naptól kezdődően felnőtt és teljes jogú és kötelezettségű tagjai lettek egyházuknak. Mindenfélét mondtunk nekik. Hogy így, meg úgy soha ne... Egyet felejtettünk ki a dologból: őket...

A csenddel.

A csenddel, amelyben értük imádkozni lehet, feléjük küldeni lehet energiákat és pozitív gondolatokat, nehezen megszerzett mi-tudást a létről, életről, felnőttségről, emberségről, békéről, szenvedésről, szerelemről, gyűlöletről, házasságról, kalandokról, szabadságról, csendről...

Szétszéledtek.

Mindenkinek külön kell feltalálnia a spanyol viaszt.

Mindegy, hogy a recept megvan - hadd találják fel ők is újra és újra és újra.

És hadd tanulják meg, hogy nem kell továbbadni - el kell rejteni. 

Nem illik beszélni és hallgatni róla.

A lényegről soha.

Balgaságokról mindig.

De a lényeg illedelmetlenségre vall.

Faragatlan az, aki hallgat, amikor emberi mércék szerint fecsegni kell.

Bárdolatlan az, aki lényegretörő kérdéseket tesz fel.

És embertelen az, aki továbbadja a receptet.

Sétáljanak csak szépen be az elvarázsolt erdőbe - konfrontálódjanak saját rettenetes félelmeikkel - ne legyenek fegyvereik, hiszen nekünk sem voltak - s aki kijön, nem győztesként, hanem megtépázva, valahogyan, azt azonnal megtanítják fecsegni, hogy ne tudja elmondani - a csend volt egyik legnagyobb fegyvere.

Locsogjon, fecsegjen, hebegjen, habogjon és maradjon állandóanilledelmesszépenahogykell.

Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb.

Hamvas Béla