Mindig mondom, a hit nem igazán függ össze a vallásossággal. Azonban itt van egy igen erős de azok számára, akik minden negyedik szökőévben látogatnak el valamilyen Isten hajlékába:
mert éppen olyan ez, minthogy én szeretek gondolgatni az egészséges életmódra, sőt gyakran előfordul, hogy olvasgatok is róla, de nem tornázom, nem táplálkozom egészségesen, csak tudom, hogy mi az amit tennem kellene saját egészségem megőrzése érdekében.
Ismerek embereket akik megcsömöröltek paptól, vallástól, egyháztól, bármitől. Ők azok akik utolsó erejükkel kardoskodnak annak érdekében, hogy ahhoz, hogy Istenhitüket stabilan megőrizzék nem kell templomba járniuk. Hisznek, esetleg imádkoznak is és kész. Jézus szavaival élve - az Ördög is hisz...

Annak idején, amikor Anna lányommal pár hónapos terhes voltam a poklok poklát éltük meg. Az az egyház, amit nagyon szeretek és ami a férjemnek hajélkot, karriert, munkát, ételt és fedélt adott a feje fölé éveken át - egyszer csak hátat fordított nekünk.
Olyanok voltunk mint Ádám és Éva.
Észrevettük, hogy mezítelenek vagyunk. Ebben az esetben - hogy védtelenek, hajélktalanok, magunkramaradottak, magányosok és megvetettek - kétszeresen.
Ez volt az egyik legdöntőbb pillanat.
Sokáig - a hosszú kar mindenfele elér - munkát sem találtunk, anyagi bizonytalanságban tengődtünk és megkérdőjeleztük minden egyes pillanatát létünknek az elsőtől az utolsóig.
Azonban egyszer sem merűlt fel semmilyen kontextusban, hogy hátat fordítanánk.
Továbbra is igényeltük a szentmiséken való részvételt, ami aktívból, passzívvá csapott át. Azt hiszem ez volt a legnehezebb. Megtanulni ülni és figyelni. Lenni és nem tenni.
Magától érthetődő módon mindent megtettünk annak érdekében, hogy a születendő gyermekünk teljes jogot élvezzen abban az egyházban, ahol a mi létünk mind a mai napig kérdőjeles. Kirekesztettek, jogfosztottak, elítéltek vagyunk. És ki tudja meddig, azok is maradunk.

Tegnap, nagycsütörtök lévén, egy számomra idegen helyen sikerült bekapcsolódnunk az ünnepi liturgia menetébe.
A templom igazi Isten hajlék. Ennél szebbet ritkábban. Az akusztika vetekedett a kántor csodás orgona játékával és mennyei hangorgánumával. Eggyel volt baj. A szentbeszéddel. Azt hiszem ennél semmitmondóbbat még életemben nem hallottam, pedig egy párat végighallgattam már. Voltak pontok, amikor nevetnem kellett, mert képtelen voltam eldönteni, hogy most viccel a pap, vagy ezt a mosást tényleg komolyan gondolja. Végül kiderűlt, ő teljesen komolyan gondolta - nekem volt rosszul időzítve a humorom. Állandóra volt kapcsolva.

Mégis - a szent hajlékból kilépve arra gondoltam, megérte.
A hit tényleg nem egyház, pap, liturgia függő.
Egy azonban biztos - valamilyen módon, szinten gyakorolni kell.