Életünk minden egyes napján döntést hozunk afelől, hogy milyen életet szeretnénk magunknak. Örömtelit vagy sötétet, boldog pillanatokkal fűszerezettett, vagy önként vállalt szomorúsággal megspékeltet. Hogy a dolgok, a dolgaink jó vagy kevésbé jó oldalát vesszük górcső alá. Hogy a poharunk félig tele lesz, vagy félig üres.

Márpedig ha ez valóban így van, és így kell lennie, tudnunk kell továbbá azt is, hogy tartozunk. Tartozunk a gyermekeinknek azzal, hogy felvilágosítjuk őket az önként vállalt, a saját magunknak megengedett és jóváhagyott jókról és rosszakról. Mert dolgaink javarésze és elsősorban a hozzáállásunk maga a lelkünkben, fejünkben döl el. Azzal, hogy végig akarjuk, tudjuk, merjük, szeretnénk-e csinálni, vagy nem. És ha nem, de muszáj, akkor saját magunkat lehetetlenítjük el, önmagunk elé vetünk gáncsokat, önnön életünket keserítjük meg.

A minap azon kaptam magamat, hogy a szokásosnál levertebb, fáradtabb, szomorúbb és könyörtelenebb vagyok önmagamhoz. Körülnéztem. Mindenki mellettem volt, aki igazán számított. Egészséges, okos, igazi kincs gyermekeim, akikkel minden egyes megélt perc ajándék.

Valójában nem telik el olyan nap, hogy ne köszönjem meg nekik, hogy engem választottak és Istennek, hogy anyjuk lehetek és megajándékozott velük.

Az idő maga - megfoghatatlanságával és relatív mivoltával - egy igazán értékes faktora rövid életünknek, mely ugyebár időhöz kötött.

Mert minden egyes perc ajándék.

A hétköznapok, a kegyetlen időszakok - hiszen tanúlságokat rejtenek - az örömök hiszen végesek és a fájdalmak, mivel helyük van.

Egyszer minden véget ér.

És nem marad más, mint a jelen.

Amiben elsősorban önmagunknak kell ott lennünk.

Nem emlékeinknek - nem a múltnak vagy a vágyott jövőnek, hanem annak, ami VAN.

A gyermekeknek akkor, amikor kicsik és védelemre, gondoskodásra szorúlnak - és nem majd akkor ha nagyok lesznek és bezárkóznak előttünk. A házasságnak azzal amilyenné tettük és formáltuk és nem amilyenné szerettük volna megálmodni.

A barátságoknak, amelyek örökkétartanak, vagy mennek és jönnek.

A hétfőknek és keddeknek - akkor is ha nyűggel telítettek.

Az ünnepeken túli időknek akkor is ha a lelkünk éppen ünneplőbe tündökölne.

Egyszóval mindennek.

Mert mindennek helye és ideje van. Akkor és ott történik, amikor készen állunk rá és amikor történnie kell. És ha nem történik, annak is üzenete van. Elsősorban önmagunk fele. Hogy nyitnunk vagy éppen továbblépnünk kell. Hogy készen állunk, vagy még kicsit várnunk kell.

Minden perc ajándék.

És valójában egyetlen egy napnak sem szabad úgy eltelnie, hogy a múltban vagy a várt, vágyott jövőben utazzuk végig az értékes jelent.