2014. július 21., hétfő

Van itt a szomszédban egy kicsi falusi mama. Nem tudom, hogy emlékszel-e, régebben a falusi öregasszonyoknak annyira elgörbűlt volt a lábuk, hogy ahogy karikáztak végig a falun, az volt az érzésed, hogy eldölnek. Na ennek is ilyen. De nem falusi. Kifestett égőpiros láb és kézkörmök, rendezett, gyönyörű hófehér frizura és turbó gyorsaság. Amikor nincs itt a család pihen. Apuka ritkán van itt, de olyankor akár egy hetet is. Gondolom vagy külföldön él, vagy sofőr. A gyerekek - egyik már nagyocska, másik kicsi és elviselhetetlenül hangos. Ha ordíthanék - reggel hét óra magassában kivágják a nyolc méter hosszú erkélyre, a szomszédok viharos örömére. Olyankor üti az ajtót, dörömböl befele. Ha apuka hívja anyut, olyankor bezárják. Na abban az esetben dörömböl kifele. Valahogy sosincs vonalban a család rövidtávú terveivel.
A mama feszt takarít, rendez.
Kiráz, beráz, kipakol, lepakol, felpakol, megmatat, kapar, kiseper, kiráz - majd kezdi előlről.
Ha megérkezik első dolga, hogy beállítja a székeket pozícióba. Onnan tudom, hogy ittvan. A székekre szigorú sorrend szerint kipakolja a párnákat, paplanokat, lepedőket, majd pokrócókat. Amíg magasan fent van a Nap, azoknak ott kell lenniük. Addig ablakokat pucol, ráz, be-, ki-, fel- és lepakol. Közben mos és főz meg tereget.
Ahogy szürküledik, mindent jó alaposan kiráz az alatta lévő fejére, majd behord és végül felseper, felmos.
Nem egyfolytában nézem, de látom. Ismerősökké lettek a mozdulatok és minden egyes alkalommal ugyanolyan mélyen elgondolkodtatnak.
Nekem nem volt falusi rokonom. Amíg mások vidáman nyaraltak falun, én éppen olyan vidáman városon. Nem hiányzott a falu, mert nem ismertem. Megtette a város is. A Május 1 strand maga volt a világ kellős közepe. Ennek ellenére minden egyes ősszel sajgó szívvel hallgattam meg mások faluról szóló vakációs beszámolóit.
Emiatt nekem a falu ma is idegen.
A maga furcsaságaival. Élhetetlenségeivel, merevségeivel, átlátszó bezártságaival, emberi kiszolgáltatottságával, beteges butaságaival.
Itt van a fent említett ágyneműkirakódos játék.
Feltételezem, hogy egy kibaszott nagy játszma az egész kipakolósdi.
Transzparens vagyok - mindenemet megmutatom - csak soha ne gyertek bennem, mert Ti haraptok, én meg sérülékeny vagyok... - hírdeti fennhangon.
A falu ugyanis nem megtart, hanem kioszt. Kibeszél. Kiközösít - ha nem idomulsz be a nyáj seggének ritmusára. Nem az a lényeg, hogy ki milyen bent, hanem, hogy ki mit mutat kifele. Egyáltalán nem számít a másik, csak az, hogy mit mond és gondol.
Egy őszinte érzelem, tett, gondolat, ötlet - semmi. Csak  nyáj segge, de az jó mélyen.
A betegeket eldugdossák. Szégyen gyengének, sérültnek, fogyatékkal élőnek, szenilisnek, másnak lenni. A másság selejtet jelent. Dugdosni való. Nem létezik kiemelkedő, csak más. A más meg elfogadhatatlan is egyben.
Itt a játszma minden.
S vannak akik megszoknak, vannak akik megszöknek - és voltak, vannak, lesznek - akik felkötik magukat, semmint, hogy kipakolják ágyneműiket börtönük kicifrázott rácsaira.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése