Rájöttem, hogy már nem ragaszkodom tárgyakhoz. Régebben amikor azt játszottam a magam kedvtelésére, hogy ha hírtelen kellene pakolnom mi lenne az amit minden képpen magammal vinnék - gyakran támadtak nehézségeim az egy bőröndbe való beférkőzés szempontjából. Hiszen tele voltam mindenféle tárgyakkal, amit itt vagy ott megvásároltam, nehézségek árán beszereztem, kaptam vagy egyszerűen mellémszegődött az utam során.

Amióta megvannak a gyerekek alig vannak tárgyak amiket magaménak vallok. A cipők és ruhák nem vonzanak - ha nem lennének az sem lenne túl nagy baj, hiszen ha valami éppen kell a sok dugig tömött szekrény ellenére sincs semmim. Az ékszerek, bizsuk nem állnak közel hozzám, annak ellenére, hogy vannak és viselem őket. Könyveimmel úgy vagyok, hogy utóbb könyebben olvasok elektrónikus könyveket. Hiszen így nem zavarok senkit magam körül. Az olvasás meg amúgy is annyira intim mint a szex. Magánügy.

Nemrégiben lába kelt egyik ékszeresládámnak.

Pech, de benne volt a foglalógyűrűm és mindkettőnk karikagyűrűje.

Bevallom nem is vettem észre, hiszen nem hordok aranyat. Ebben meg külön az aranyak voltak, azaz amiket nem hordok.

Akkor tűnt fel, amikor valaki le akart akasztani - azzal mentegetőzve utólag, hogy hiszen még gyűrűm sincs, ami megállítaná a gyanútlan közeledőt a támadásban.

Akkor jöttem rá, hogy nincsenek tárgyak az életemben már, amik helyhez kötnének bármilyen szinten.

Amim van elfér két marékban. A két gyermekem. Mert a férjemnek ugye lába, szabad akarata és döntési joga van. Ha szegődni akar, ott lesz, ha meg nem nincs az a vontatókötél, ami elhúrcolná.

Minden interiorizálódott. 

Emlékek, már nem mellettem lévő de számomra örökre fontos emberek és kapcsolatok, a hitem, a mozgatórugóim, a vágyaim.

Nem emberekhez, nem helyhez és legkevésbé sem időhöz kötöttek.

Őrzöm még a nagymamám ereklyéit, de valójában már inkább bennem él, semmint a tárgyakban vagy azok jellegzetes illatában.

Azt hiszem tehát, hogy végre jófele haladok. Még nem a célegyenes, de legalább az irány stimmt.

Mindenem megvan ami a próbák kiállásához kell.

És mindent kellőképpen használni is tudok.

Kellett ehhez az eltelt 36 esztendő.

Minimum ennyi.

Amiből ha én dönthetnék felőle - akkor sem maradnának el a sötét évek, a bánat könnyei, a depresszió nehéz függönye vagy az öngyilkoló életszakaszok.

Így van rendjén, így van jól.

Két marék gyermek és a próbákhoz szükséges fegyverek.

S hogy mik a próbák?

A mindennapok.

Rutinostól és kihívásostól, nyugalmas és kísértésteljes időszakokkal egyetemben.

Mert az élet nem ennyi.

Közel sem.

Csak a szemünk szűkűlt be az időbe. Annak korlátolt határai közé.

Ahol egy emberötlő minden és ami igazán lényeges eltörpűl az önmegtagadásban.