Amikor gyerek születik, anya is születik, de amikor anya születik, nem minden egyes alkalommal rendelődik melléje gyermek is. Mert vanúgy, hogy előbb lesz a Nőből anya a lelkében, mint a valóságban. Sőt olyan is van, hogy a realítás mezején elmarad a gyermek megszületése, de a Nő mégis egy örök anya lesz. Mélyen a lelkében. Aki gondoskodó, figyelmes, önfeláldozó, altruista, önátadásra és határtalan szeretetre képes lény - csak nem egyetlen gyermek fele sugározza, hanem minden egyes gyermek irányában, akit valaha feléje sodor a találkozások kedvező szele.

Ismerek apácákat, valamilyen okból szülésre képtelen hölgyeket, gyermekorvosokat, tanárnőket, tanítókat - akik mind ilyen lelki anyák. Minden egyes olyan gyermek igaz örömére, aki valaha tlálkozhatott és interakciónálhatott velük.

Úgy vagyok az anyasággal, mint a halál kérdésével. Még jó, hogy nem mi döntünk felőle.

És ahogy igazságtalan emberi szemmel az ártatlanok, a gyermekek, az anyák és apák halála, akikre még szükség van, akik előtt úgy érezzük emberileg, hogy még ott állt volna az Élet - na éppen úgy igazságtalannak hat emberileg az is, hogy miért szülhet egy gyermekre nem váró gonosz, gondoskodásra és szeretetre képtelen némber - három, öt vagy akár tíz gyermeket is, akiket utólag eldob, elhagy, elkerget, megkínoz és nem szülhet olyan, aki lelkében örök anya, csak erre vágyik, csak ezért él.

Kutatások szerint befolyásol bennünket a párválasztásban, hogy a Nő mennyire hat termékenynek, szülésre képesnek - csipőméreteit tekintve - illetve a Férfi mennyire gondoskodó, mennyire képes a nyakába szakadó családnak gondját viselni.

Ma már divat a minél vékonyabb nő-alkat. A lányok, akár Hamupipőkében a gonosz nővérek - képesek lennének az öncsonkításra is, csak elrejthessék nőiesen domborodó csipőjük vonalát. Mert a társadalom beteg. Emberben is akár az élelmiszerben a külső jegyek alapján dönt.

Amióta beállt ez a nagyfaszom demokrácia én elveszítettem a bizalmamat a piacban (is). Régebben az ember kiment - ott volna Mariska néni, Juliska néni, Sárika néni. Minden évben ugyanazzal az árúval, hiszen a kertjében termelte saját kezével. És ha télen a paradicsomra, retekre, vereshagymára gondoltál hatalmas áhítózással, azonnal arc is társult a kívánt termékhez. A Sárika néni retke kellett. Azt kívántad. És nem volt csalódás. Nem úgy mint most. Mert kimész. Ott áll az idegen, Nofuckingname termelőnek álcázott tolvaj. És hatalmas árat kér a szemetért. Hazamész. Megmosod, felvágod, nagy élvezettel beleharapsz és kiderűl, hogy a semmit vitted haza, pénzért.

Így volt ez az idei dinnyeterméssel.

Régebben jött az oláh. Mindig ugyanaz. Olyan retkes, mocskos lábakkal, hogy a beled felfordult. Főleg amikor a dinnye lékeléséhez került a sor. A mocskos, retkes körmeivel tartotta és kínálta a meglékelt dinnyét. De olyant - értetted-e, hogy édes volt, mint a méz, kemény, mint a kő, ropogós, mint az édes alma, és páratlanul finom, mint az igazi oláh dinnye.

Ilyent volt a gogossa, a vinettája és mindene, amit ő termelt azzal a két mocskos, de Istentől megáldott kezével.

Visszatérve a külsőre. Figyelni kell. Akár a piacon. Mert az ember könnyen áldozatúl eshet mindenféle kívűl szép, belül rothadó Istennyilának.

És ahogy mondani szokás - korpa közi keveredsz, megesznek a disznyók...