Valamikor néhány hónapja megszületett bennem a felismerés, hogy semmim sincs tárgyi vonatkozásban, amihez különösebben ragaszkodnék. Olyan valami, vagy valamik, amiknek a lemondása különösebb fájdalmat vagy veszteségérzetet jelentene. 

A lelkek elvesztésétől félek. Az önmagam, a nehezen megtalált önmagamtól való eltávolodás ijeszt meg.

Tárgyakban már nem gondolkom.

A net sem jelent függőséget. Ha van, van, ha nem elvonási tünetek nélkül továbbhaladok. Mindig van hova. De a szeretteim elvesztése az már nem kutyadolog.

Abban az esetben sem, ha tudom, hogy nem mennek messzire.

Itt van ugyebár Nagymamám. Kereken tíz éve eltávozott a földi életből. De belőlem nem. Annyira nem, hogy a Forgatagos egésznapos szolgálatunk alatt arra gondoltam, hogy majd ha a gyerekek éhesek lesznek felugrunk hozzá a közelben lévő lakásába. És ott majd esznek. És jól lesznek. Sőt én magam is hazaérek végre. Akkor esett le - hogy már nem él. A lakás nincs meg. Az a fajta biztonság sem, amire azt mondom, hogy otthon vagyok. Talán ezekhez néha kellenek a külsőségek. Mint például egy melegen gőzőlgő étel, aminek az ízét magaddal viszed a sírba is. És a megszokott milliő. Amire azt mondod, hogy otthon.

Többtényezős dolog ez. Mert van benne étel, íz, szag, szeretet, Nagymama, fények, árnyékok, csend, hangok és idő. Ami már nem az én malmomra játszik. De legalább az emlékek igen. Meg az otthon fogalma. Már ez is lehet ajándék.

Amikor Balázs fiam betegeskedik az mindig ide visz vissza.

Minden meginog bennem.

Mert Anna csajosan beteg. Öt percig. Elengedi magát, hogy kis időre rá nagyobb erővel álljon fel, mint eddig bármikor. Megteszi a lehetetlent, tartja magát, erőt vesz magán, legyőzi a betegséget és önmagát. Mert így kell. Ezt látta, tanulta, éli.

Balázs ő férfiasan szenved.

Beleszenved megingott biztonságába az egész világ.

Ahogy az én anyai lelkem is.

Amikor régebben, még lányos anyuka koromban magyarázták, hogy mennyire más fiús anyának lenni - megvető csodálkozás töltött el. Mennyire? - kérdeztem vissza magamban. Ott van az a gyerek, annyira mindegy, hogy milyen a neme. Anya vagy és ő gyermeked.

Aztán megszületett a fiam.

Aki tanított és tanít, megmutatván a szeretetnek olyan árnyalatait is, amikről azt hittem nem is léteznek.

Óriási lett a tét. Innen már minden pillanat számít.

Ajándék és számít.

Ma az ötlött fel bennem, hogy mennyire sokesélyes a jövő, ebben a bizonytalan világban. És ismét a tárgyaink jutottak eszemben. Semmim sincs aminek az elvesztése maga alá teperne - kivétel a mellettem élő lelkeknek. A családnak. Mert az pótolhatatlan. Az ember együtt él a fájdalommal, megszokja, hozzásímul - de soha nem mulik el. Mert a másik lelke sáncot ás bennem. Helyet készít önmagának, ahova mindig visszajár. Elmegy, majd visszatér. És helyére sosem nő már semmi. Ott majd hiányában mindig űr és hideg marad. 

Ezért kell vigyáznunk egymásra.

Mert minden perc ajándék. 

Pont akkor, ott és úgy.

Sohasem máskor, mással, másként.