Valamikor nagyon szerettem Kolozsvárt. Még hobó koromban, amikor bulizni jártunk fel, meg úgy gondoltuk, hogy akár ott is folytathatnánk az életünket. Akkoriban még magyar város volt. Magyar művészváros. Tele olyan elemekkel, momentumokkal, molekulákkal, amik nagyon meghatározták akkori gondolkodásmódunkat és képünket a világról. Egy(másról), ami eltérő volt attól, amit birtokoltunk. Amiről azt hittük, hogy a miénk...

Ma már nem látom ezeket az elemeket áthaladóban. Minden bizonnyal megvannak - de latensen, rejtett tartalomként - ami csak annak tárja fel magát, aki kiszeretgeti belőle.

A város kinőtt saját markából. Zsong az emberektől, zeng a zajtól, forog a színkavalkádtól, hányigert kelt az utazóban rámenős ingereivel.

Van valami ősrégi ellentét vásárhelyiek és kolozsváriak között.

Kölcsönösen látja egyik a másikát nagyképűnek, zárkozottnak, beképzeltnek, szeretet-telennek. Pedig hát...csak ki kellene egymásból szeretnünk kölcsönösen a megértést és elfogadást. A másságot, amiben ott rejlik az egység. Mélyen, bezárva, bent.

Ma egy huszadik születésnapját ünneplő cég nagy napján vettünk részt.

Húsz év nem kevés idő. Emberöltőben sem. Cég életében főként nem. Magyarok által alapított és fenntartott cég esetében pláné nem.

Örök misztérium számomra azon jólmenő cégvezetők esete, akik nem vagy alig beszélik annak az országnak a nyelvét, amelyben élnek és üzletelnek.

Mert egyezzünk meg - a pénz nem nálunk van! Hanem a románoknál. Ők azok akik rokoni, testvéri, baráti szeretetből beajánlják egymást vezető pozíciókba. Mi nem kezeskedünk még a testvérért sem. Sőt, elmarjuk, kimarjuk egymást. Mert ez a magyar...virtus.

Mindenféle emberek voltak jelen egy nagy fagyos merevségben.

A szervezők kitették a lelküket. Ötletesek voltak, színesek, kedvesek, szeretetteljesek.

A résztvevők már nem.

Nem illet locsogni-fecsegni.

Ilyen helyen a feleség dísznövény. Nem illik, hogy gondolatai és érzelmei legyenek. Legyen szép és elegáns. Tudjon viselkedni és legyen a protokollnak megfelelően jólöltözött. Ennyi.

Nos ebben éppen elfért az aktív figyelem.

Volt honnan indulnom.

Nézegettem az embereket. És kerestem azt a szálat, amely mindannyiunkban egy.

Az emberséget.

Viselkedünk, öltözködünk, rejtegetünk, keresgélünk, de felfedni félünk. Rettegünk. Értékeinket nem vetjük csak úgy senki elé. Mert az érték egyben sebezhetővé is tesz. Sebezhetőnek, gyengének lenni pedig egyáltalán nem trendi és jövedelmező.

Inkább a jeges maszk. Inkább a felvett komikus és életidegen szerepeink - mint az igazi arc, amelyet ha bárki is eltipor, mélyen bennünk tesz vagy tehet kárt.

Pedig hát - mennyivel jobb lenne egyszer és igazán lenni. Őszintén. Sebezhetően és úgy ahogy vagyunk. Kényelmesen. A helyünkön. Azzal amink van és nem azokkal amikről úgy gondoljuk, hogy birtokolnunk kellene.

Mert ki ennek a mértéknek a megszabója?

Vagy bírája?

Így tesszük tönkre egymás és önmagunk életét.

Mert a maszk egyre keményebb, a teher pedig egyre elviselhetetlenebb.

Kár értünk...igen nagy kár...