Tavaly tartották első ízben a nagy országos felmérőt, ami második osztályos diákokkal egyetemben minden kisiskolásnak kötelező volt. Hozzánk szülőkhöz annyi szivárgott ki, hogy preventív intézkedés annak érdekében, hogy a diákok felkészüljenek megfelelő módon a liceumokba való vizsgára, ami komoly visszaesést mutat évről-évre.

A vizsga nagyon komoly keretek között zajlott.

A gyerekek előre kinyomtatott egységes vizsgalapokat kaptak, a felügyelő tanárok kiosztották a lapokat, majd mintegy vezényszóra felírták a táblára a vizsga kezdésének és illetve befejezésének időpontját. Minden diáknak húsz perc (!) állt a rendelkezésére.

A média nem fújta fel a dolgot, a szülőket igyekeztek minél hiányosabban tájékoztatni, a gyerekeket jól megijesztették - holott individumként, senki számára nem volt tétje az elért pontszámoknak. Volt ahol mégis osztályozták a dolgozatokat. Első alkalommal kaptak jegyet minősítésként a gyerekek.

Megtudták, hogy hetesek, hatosok, vagy kilencesek éppen.

Érdekes és jellemző volt a hozzáállás.

Volt gyerek, aki egyszerűen rántott egyet a vállain, bement és írt amit tudott.

Ahogy volt olyan is, aki rosszul lett az izgalomtól. Hiszen végigszorongta az előtte való hetet, majd fosott az eredményig.

A tanárok, iskolák hozzáállása is a megszokott volt.

Kalap alatt volt ahol a tanárok igyekeztek kipótolni azt, amit a gyerek egyszerűen nem volt honnan tudjon. Mindezt persze egyensúlyban, hiszen a túl rossz eredemények, akárcsak a túl jók - mind jelzésértékkel bírtak. Csínján bántak hát a dolgokkal.

A mi iskolánk sem volt feltűnőbb, akár a többi.

Érdekességként megemlíthető, hogy az iskolához tartozó egyik épület, ahol normál oktatás folyik - teljesített középszinten, míg a másik, ahol romákkal foglalkoznak csak és kizárólag - fölöttébb jobb eredményeket ért el. No comment...

Baromság vagy nem - halottról jót vagy semmit...

Eltelt, elmúlt, lejárt. Gondoltuk.

Míg idén újra bejelentették, hogy folytatni kívánják ezt az égbekiáltó idiótaságot, megújult erőkkel.

Álljunk a gyerekek mellé, figyeljük, hogy tanuljanak, készüljenek, mert...

Mert ha nem - mi?

Kérdezem én, mint második gyerek anyja?

Megkapjuk az ejnyebejnyét?

Sarokba állítanak, meghúzzák a fülünket?

Esetleg Marist és Júlist megcímkézik? És majd mindig mint a kommunizmus ideje alatt templombajárók doszárján kereszt lesz?

Hát leszarom.

Mert miért hagyjuk?

Minél gyengébb a tanügy annál jobban igyekszik elverni a port a gyermekeinken.

És tűrünk.

Mert széllel szemben megtanultunk nem pisilni.

Ahogy azt is tudjuk, hogy egy fecske nem csinál nyarat.

Inkább fagyoskodunk.

Hagyjuk, hogy a másodikos gyerekek kapjanak egy tíz oldalas tesztlapot. Ami alapból szét van kurva nyomtatásilag különböző lógokkal.

Kérdezem én - ha ez egy felnőttnek zavaró, mennyire lehet egy gyerek számára az?

Továbbá húsz perce van, hogy végigolvasson, megértsen, megoldjon és leírjon több olyan feladatot, amit nincs is honnan tudnia. Például ott van a román. Ebben az életkorban egy magyar gyerek szavakat tanul. Egyszerű mondatokat esetleg. De semmiképpen nem ír fogalmazást, nem értelmez szöveget és képtelen megválaszolni összetett kérdőmondatokat.

Fogalma sincs, hogy a gólya miért hűséges. Ha okosabb és azt válaszolja, hogy a fészekben otthagyott fiókái miatt - sípszóóóóóóóóóóóóóó - mert a válasz helytelen. Elfogadhatatlan. Ugyanis javítókulcs van. És ha a helyes szó ott van, akkor a válasz elfogadható, ha meg nem, kuka.

Annak idején amikor a mi évfolyamunk államvizsgázott Kolozsváron - elkezdték használni a javítókulcsokat.

Sokat készültem. Ahogy a barátaim is. Neves előadó tanítottak, neveltek, formáltak. Imádtuk a szakirodalmat, hangsúlyt fektettek a gyakorlati, elméleti oktatásra egyaránt. Felkészülten mentünk. Igen ám, de egyre nem lehetett felkészülni - a javítókulcs használatára.

Brutális jegyeket kaptunk.

Azok, akik gondolkodtunk is.

Mert válaszainkba benne volt a szakmánk iránti kiolthatatlan szenvedélyünk, a sok kapcsolódó irodalom, ami akkor és ott helytelen volt. Oda csak az-az izé kellett, semmi más. Igaz, hogy az izé szegényes volt és nevetséges, de az nyitotta az ajtót.

Tömegesen fejjel rohantunk a falnak.

Emlékszem, bementem a szóbelire. Megvédeni a dolgozatomat.

Miután meghallgatta előadásomat a bizottság vetettek egy pillantást az írásbelim eredményére.

Az elnök ijedten ordított fel.

- Hát maga meg mit művelt az írásbelin?!!!!!

Mondom: - két dolgot rontottam el. Gondolkodtam és kapcsolodó irodalmat olvastam...

Féltem a gyermekemet.

Mit gondol majd egy olyan rendszerről, amely eleve szétkúrt?

És mindezt az magyarázza majd el, akiben a legjobban hisz, akit a legjobban szeret.

Majd az anyja lesz, aki megtanítja csalni és vállat vonogatni.

Egy olyan világban, ahol holmi kulcsok fontosabbak, mint a kreatívitás, az egyéni gondolkodás, az életrenevelés, és hadd ne folytassam...

Shame on us...shame on us...